Drog és mozi

Drog-filmek látványvilága

A falak ránk zárulnak

Pernecker Dávid

A hallucináció-jeleneteket több mint fél évszázada az első droglátomással foglalkozó filmek sémáiból építik fel a rendezők és az operatőrök.

Érzékszerveink nem csalhatatlanok. Amikor pedig megcsalatnak, amikor a sötétben botorkálva azt hisszük egy nejlonszatyorra, hogy az egy sündisznó, amikor nem létező mondatokat hallunk, amikor a beton bársonytapintásúvá válik, elménk félreérti a külvilág ezernyi üzenetét. Optikai csalódásokkal, mirázsokkal, illúziókkal naponta találkozunk, ugyanakkor az érzetcsalódások egy másik válfajának kialakulásához – a hallucinációkhoz – nem feltétlenül van szükség sután megragadott környezetünk elemeire. Elég valamilyen tudatmódosító – jobb esetben tudattágító – szer, legyen az LSD, beléndek, meszkalin, peyote, DMT, ayahuasca, vagy akár egy vaskosabb füves cigi. Az így létrehozott hallucináció-teremtés azonban soha nem lehet igazán irányított, megszervezett, kiszámítható folyamat. Az élénk víziók megfoghatatlanságának egyik legfontosabb oka pedig az, hogy a talmi érzetek kusza hálójában önfeledten, vagy épp rettegve tévelygő agyunk a jelenségeket nem definiálja hamisnak. Annak ellenére, hogy a hallucinátorokat fogyasztók tudatában vannak annak, hogy az adott kábítószer hatása alatt milyen érzetekkel szembesülhetnek, a hallucinációk megtapasztalása során a „médiumtudatos” befogadás csődöt mond, Vincent van Gogh színes ecsetvonásai a valóság látszatát magukra öltve kezdenek el táncra perdülni, elvakít a csapvíz gyémántkristályos fénye, a természetben fellelhető szent geometria végtelen formái pedig absztrakt alkotássá varázsolják a mindennapok díszleteit.

Belső mozi

A hatás alatt állók egyszerre élik át aktív és passzív szemlélőként a hallucinációkat. Személyre szabott, egyéni, érzelmektől túlfűtött, és csak nagyon ritka esetekben megismételhető érzetélményüket pedig nem hiába becézik mozizásnak, vetítésnek, utazásnak. Egy hallucinációkban gazdag drogtúra ugyanis olyan interaktív filmteret von a „néző” köré, melyben az egyrészt fizikai- és szellemi résztvevőként, másrészt pedig tétlen kívülállóként fogadja be a szer és az elme összmunkájának színes-szagos mozgóképeit, montázsait, és valószerű – de attól valójában nagyon távol álló – szekvenciáit.

A hallucinációkat felvonultató filmekben egy drogtrip mozi a moziban, a mesterségesen kreált víziók a filmélmény percepciójának metaforáivá válnak, noha filmítészi túlzás lenne azt állítani, hogy bármely olyan film, melyben van egy-két „kábós” látomás, vagy téveszme, a filmkészítés és filmbefogadás reflexiójaként funkcionálna. Természetesen akadnak olyan szerzők, akik a drog-film párhuzamot – így vagy úgy – be tudták illeszteni eszköztárukba és kifejezésmódjukba, de a Zabriskie Point, a Hair, A vakond, a Változó állapotok, a Kamera által homályosan, vagy a Hirtelen az üresség csupán a kivételt erősítik. A két médium közötti hasonlóság ugyanis inkább abban nyilvánul meg, hogy az elénk vetülő jeleneteket agyunk miként fogadja be és értelmezi.

Ezt a „mozizást”, azaz a hallucináció-jeleneteket, a filmkészítők az első pár droglátomással foglalkozó filmtől fogva azok bevetté vált képi-hangi sémáiból építik fel, több mint fél évszázada.

Rémálmok hullámvasútján

Az LSD-hallucinációk első egészestés filmjei horrorok voltak. William Castle 1959-es A bizsergetője és Roger Corman 1963-as X (azaz A röntgenszemű férfi) című horrorja az akkoriban már kimerítően dokumentált „rossz utazások” hatását mutatták be, hiszen ezek a pánikrohamszerű rémálom-víziók – melyeket az LSD-t rosszul használó, felkészületlen utazók tapasztalnak – egyértelműen adták magukat a műfaj számára. A szabadszellemű ‘60-as évek éledező savkultuszának harsány, eksztatikus alapműveiben Albert Hoffman doktor „bajkeverő csodagyereke” központi cselekményszervező főszerephez jutott. Ezek a filmek az „őrült tudós” figuráját emelték újra rivaldafénybe, a kattant elméjű kutatók azonban az LSD (bár az X esetében a szer névtelen marad) mámorával és ijesztő érzetcsalódásaival kísérleteznek, s válnak önsorsrontó drogprófétákká.

Vincent Price karaktere A bizsergetőben a százlábúrémként manifesztálódó emberi rettegést próbálja meg elűzni, egy olyan metaforaszörnyet, melyet csak az őszinte félelem sikolya pusztíthat el. A tudós LSD-t vesz be, hogy szembesüljön a bénító gonosszal, míg Corman röntgenszemű férfija a fizikai valóság szövetét besavazva próbálja meg lehántani, egészen a transzcendens és spirituális világmélységek rémisztő megfoghatatlanságáig. A két filmben közös az, hogy a hallucinációk és az érzetcsalódások fokozatosságát – Timothy Leary és Aldous Huxley leírásai alapján – precízen ábrázolják, a sav beütésének és tetőzésének állapotai pedig a dramaturgia meghatározó eseményeivé válnak. A félelmével harcoló tudós filmjében az egyre csak dolgozó LSD hatását az enyhe érzékszervi tévedésektől az egészen szédítő káoszig végigkövethetjük, míg az X-ben a szer fokozódó hatása során a tudós először csak a ruhákon lát keresztül, később viszont a realitás szerkezetét maratja szét maga körül az anyaggal.

A hallucinátorok hatásának lépésről-lépésre történő bemutatásával párhuzamosan a durvuló víziókat felfestő reprezentációs-stilisztikai eszköztár is egyre csak terebélyesedik. Ebben a két filmben az érzetcsalódások stációinak audiovizuális jellegzetességeit a triviális és eszköztelenségükben is hatásos megoldásoktól kezdve mutatják be a szerzők a mozgóképes experimentalizmus truvájain át egészen az absztrakt, az expresszionizmus, és a szürrealizmus szemkápráztató trükkjeinek összhatásáig. Azok a filmek pedig, melyek egy-egy hallucinációs utazást tárnak a néző elé, alapvetően Castle és Corman repertoárjának egyes elemeit hasznosítják újra.

Természetesen A bizsergető és az X tripjeinek prezentációi mellett nagy hatást értek el Kenneth Anger pszichedelikus kollázsai (főleg a Scorpio Rising), a Sárga tengeralattjáró valamint az 1977-es Abba-film is, de ezek a művek nem a bedrogozott egyén külső-belső kálváriáját fejtik fel, csupán a kábszer-esztétika és a kábszeres narratív logika mintafilmjei, melyek a betépettséget nem ábrázolják, hanem kiszolgálják.

Láthatatlan víziók

Abban, ahogy Vincent Price tudósfigurája besavazva kiabálja laborjában, hogy „a falak rám zárulnak”, az LSD-utazók beszámolóinak önreflexiója nyilvánul meg explicit módon. Castle ekkor még nem használ vizuális trükköket, csupán az elszállt kutatót alakító színész gesztusaira hagyatkozik. A hallucinációk ebben a jelenetben pontosan a látható-hallható érzetcsalódások hiányában válnak tapinthatóvá. Ennek az eszköznek az előképe a Reefer Madness 1936-os marihuána-prevenciójában is megtalálható, a fű „elrettentő” hatásának bemutatásához ugyanis akkoriban elég volt pár eszelősen nevető színész. Később a konkrét hallucinációk ábrázolásának ilyen hiányállapotára játszott rá igencsak humorosan Tommy Chong és Cheech Marin is, mikor az 1978-as A nagy szívásban egy atavisztikus méretű joint elpöffentése után Cheech megkérdezi Chongtól, hogy jól vezet-e, miközben végig egy parkolóban állnak. A hallucinációk láthatatlansága az adott színészre bízza a kábultság állapotainak megidézését, melynek köszönhetően a nézők fantáziája kezd el dolgozni: mit láthatnak, amit mi nem, és mit érezhetnek? Legutóbb ennek egy tökéletes példája Sebastián Silva filmjében, a Crystal Fairy & a varászlatos kaktusz és 2012 című peyote-kalandban volt látható, melyben a Michael Cera által alakított yuppie-srác és társai az indiánok szent kaktuszát kutatják. A növény hatását Silva nem vizualizálja, a főzetét szertartásosan elfogyasztó fiatalok látványa elég ugyanis ahhoz, hogy érezhetők legyenek azok az érzettorzulások (és személyiségváltozások), melyekkel a film hősei a chilei tengerparton szembesülnek. Hasonló hatást ér el Spike Lee is Az utolsó éjjelben, mikor az Anna Paquin által alakított lány ecstasy hatása alatt úszik be egy éjjeli szórakozóhelyre. Csak arca látszik – azon minden érzelem és érzés tükröződik (noha Lee a kábulatot a háttér fényeinek elmosásával is jelzi). Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című kultikussá vált drogfilmjében pedig akad egy jelenet, melyben a két főszereplő, Harry és Tyron (Jared Leto és Marlon Wayans) egy büfében elcsórja egy rendőr fegyverét, és elkezdik azt egymásnak dobálni – mígnem kiderül, hogy az egészet Harry képzeli. A stilárisan jelzetlen hallucináció itt az ezredfordulós kábszerélvezők totálisan kifújt és hamvába holt lázadásának illusztrációja. Ellentétben a fenti példákkal, csak a jelenet után tudjuk meg, hogy hallucinációról volt szó, annak mindennapos felelőtlen hülyesége pedig inkább ijesztő és elrettentő csínyként, mintsem drogtrip-szerű jelentként csapódik le.

Szubjektív drogszemszög

Ahogy A bizsergetőben és az X-ben tovább bonyolódik a szerek köré épített cselekmény, úgy válnak a droghatások egyre explicitebbé. Mindkét filmben kiemelt szerepet kapnak a képkompozícióiban, színeiben és szögeiben is módosult-módosuló szubjektív beállítások. Price savtudósának szemén keresztül ugyan csak az orvosi csontvázát látjuk hullámzó képeken, később azonban – egy másik LSD-áldozat utazásakor – a szubjektivitást már megszállják az érzetcsalódásokat reprezentáló stilisztikai eszközök: életlen- és élesedő képek váltakoznak, a szereplő perspektívája összedől, a kamera imbolyog, szaporodnak az összetársíthatatlan vágások, tolakodó közelik és kaotikus kapkodás teszi frusztrálttá a jelenetet, melynek csúcsán a fekete-fehérből még egy élénkvörös kéz is megtámadja a szer áldozatát. A szubjektív hallucinációk eszköze ettől a pillanattól fogva fészkeli be magát a drogfilmek végeláthatatlan sorába. Az első személyű téveszmék bemutatásával a drogvíziók sokkal kézzelfoghatóbb formát kaptak, illékonyan táncoló színes csalárdságuk a nézőtől egy karnyújtásnyira került. Látjuk és halljuk azt, amit az utazók látnak és hallanak. Egészen pontosan: filmen látjuk, ahogy a szereplők saját drogtripjüket filmként szemlélik, és élik át. Szubjektív hallucináció-szemszögből látja Ken Russell Gótikájának hőse, ahogy rákacsint egy szintén szétcsapott nő melle, Jay és Néma Bob tekintetén keresztül szembesülünk egy beszélő kutyával (hasonló jelenet akad a Cool Túrában is), Antoine Fuqua Kiképzésében pedig az angyalportól megütött Ethan Hawke tekintetében zöldes-lilás fényben csúszik szét Denzel Washington feje. A 22 Jump Street fergeteges drogszekvenciájában Jonah Hill és Channing Tatum középsuliba beépülő kezdő zsarui röhejesen szétolvadó fagylaltembernek látják a tesitanárukat, míg a Felhangolva című vígjátékban a fiktív Jeffrey-drog hatására bepánikolt Jonah Hill szemszögéből látjuk a „kubricki folyósok” végtelenségét.

Kivételes drog-szubjektivitással dolgozik Gaspar Noé a Hirtelen az ürességben, hiszen a film első harmadában egy DMT-t használó fiú perspektívájából látjuk a szer által kiváltott hiteles optikai csalódásokat. Ez már nem is egyszerű szubjektív beállítás, ez a drogos belső látásának ábrázolása, melynek előképe Corman röntgenszemű tudósának történetében már ott volt, hisz az X mindenen átlátó kábszerének hatása alatt a hős nagyon hasonló –a fizikai valósághoz nem köthető – kaleidoszkopikus fragmentumokat lát. Ezek az első személyű képsorok bevonják a nézőt a filmes trip felfokozott látványvilágába, ezáltal pedig a megszokott mozgóképes ábrázolásmódtól és a narratív normák mindennapos közegéből rántják ki őket.

Bevonnak a látomások

A kábszerfilmek szubjektív képsorai természetesen nem önmagukban sokkolnak, szinte mindig olyan jelenetekkel állnak párban, melyekben az adott szert élvező (vagy nem élvező) szereplőt és az ő hallucináció-élményét egy kivágatban ábrázolják. Ennek alapjait Castle A bizsergető fürdőkád-jelenetében fektette le. Annak ugyanis, ahogy ebben a filmben a sikoltásra képtelen néma asszony „rossz utazása” során össze-vissza „haluzik”, jelentős utóélete van. Corman az X-ben, és az azt követő újabb LSD-filmjében, az 1967-es Az utazásban is nagyban hagyatkozik az ilyen szekvenciák hatására, hiszen az LSD-élményére rendre reflektáló hőseit a trip során valósággal bekebelezik az egymásra exponált tükörszilánk-szerű színorgiában tobzódó képtöredékek, a többszörös expozíciók összezavaró jelenetei, az életlen és éles képek ellentétei, és a rogyott elmék által felhúzott díszletek. A leglátványosabban mégis talán Terry Gilliam Félelem és reszketés Las Vegasban című klasszikusában van jelen ez az ábrázolásmód, hiszen Hunter S. Thompsont és ügyvédjét (Johnny Depp és Benicio Del Toro) minden egyes kábítószeres ámokfutásuk során felölelik a hallucinációk és körbehordozzák őket egy olyan világban, mellyel minden emberi kapcsolatukat elvesztették. Látjuk, ahogy Thompson megpróbálja figyelmen kívül hagyni a „gonosz drog” hatását, miközben a szőnyeg pszichedelikus mintája rákúszik valaki lábára, és látjuk, ahogy a jeges félelem emészti, amint a kaszinóban mindenki gyíkemberré változik. Az utóbbi jelenethez hasonlót ugyanakkor már a Jákob lajtorjája is bemutatott, csak ott egy diszkóban alakulnak démonná a bulizók a kísérleti drogokkal felpumpált főhős szeme láttára. Hasonlóképp szemléljük Richard Linklater filmje, a Kamera által homályosan elején az apránként megőrülő Charles Frecket (Rory Cochrane), amint megbénítja a paranoid drog, s ahogy a metaforikus bogarak elkezdenek átmászni rajta. De akár a Dumbo rózsaszín elefánt-hallucinációit, az Akira álomjelenetét, az Alíz Csodaországban és a Meztelen ebéd szinte minden percét, A mocskos zsaru Jézus-jelenését is említhetnénk példaként. A sor pedig folytatható lenne egy jó darabig, a Szelíd motorosok LSD-szekvenciáját viszont kár lenne kihagyni. Az egyszerre klausztrofobikus és agorafobikus helyszín (vékonyka sikátor két épület között a semmi közepén), a színészek kábulathű és ijesztő alakítása, az impresszionista kameratrükkök és a vaskos fogaskerekű- és gyorsvágások stiláris összhangja az egyik legmaradandóbb drogőrület, amit valaha vászonra vittek. Ezeket a jeleneteket elnézve a néző nem csak azt látja, amit az utazás résztvevője lát, hanem annak reakcióját is saját élményére. Mindennek a szemlélőjeként pedig – biztos távolból – mi is a savban oldódó elmék orgiájának részesei lehetünk.

A filmnyelv segítségével tehát többféleképpen lehet leírni egy hallucinációs drogtripet, ezek a stilisztikai eszközök pedig kombinálhatók is. Az viszont, hogy a filmek készítői milyen kontextusban kezelik ezeket a képsorokat, mennyire életszerűen ragadják azokat meg, miként ítélkeznek, vagy épp nem ítélkeznek drogélvező szereplőik felett, és hogy ezek a jelenetek a kábítószereket propagálják-e vagy elutasítják, már más kérdés.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 31-34. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12829

Cikk értékelése:

szavazat: 10 átlag: 4.5