Pillanatkép

Műcsarnok: Képekben gondolkodnak – Filmesek fotói

Már nem fotó, még nem film

Czirják Pál

A 60-as évek magyar modernizmusa jelentette az első időszakot, amikor a két művészet, fotográfia és film egymással szinkronban fejlődhetett.

Bármilyen irányból közelítünk, két művészeti ág határterülete mindig új perspektívákat kínál. A Műcsarnok Képekben gondolkodnak című kiállítása a film és a fotó érintkezési pontjait kutatja az előbbi terület alkotóinak szemszögéből. Gelencsér Gábor, a hiánypótló tárlat kurátora a teljesség igényével végezte a gyűjtést, mind történetileg, mind a filmes közösség szakmai spektrumát illetően átfogó bemutatásra törekedett. És bár egy ilyen jellegű munka sohasem lezárható, az itt létrejött bőséges válogatás fontos állomás ezen az úton.

A film születésekor még magától értetődő volt a két médium közti átjárás. Természetes, hogy fényképészekből lettek az első operatőrök. Később a kapcsolat már áttételesebbé vált, a fotózás felkészülést, előtanulmányt jelentett a filmezéshez, motívumkeresésként vagy épp valamiféle pótlékként jelent meg. Miközben a képekben való látás a filmben is alapvető, a két művészeti ág szabályrendszere csak részben fedi egymást. Ugyanakkor a közös mező épp elég nagy ahhoz, hogy megkönnyítse az átlépést, illetve az oda-vissza történő átjárást.

Az első fázist gazdagon dokumentálja a kiállítás „Elődök” elnevezésű szekciója, amely A táncz-ot (1901) is készítő Zitkovszky (Zsitkovszky) Béla századfordulós kabinetportréitól a tükörreflexes fényképezőgépet feltaláló Dulovits Jenő virtuóz fénykezelésű tájképeiig követi nyomon fotóművészet és mozgókép kölcsönhatásait. „Útközben” pedig olyan alkotók felvételei bukkannak fel, mint Escher Károly, aki sajátos módon fordított utat járt be, operatőrből lett fényképész; Angelo (Funk Pál), aki segédoperatőrként, rendezőasszisztensként dolgozott Kertész Mihály, Fritz Lang vagy Ernst Lubitsch mellett; Moholy-Nagy László, akinek avantgárd művészeti praxisában a fotó és a mozgókép szerves egységet alkotott; Trauner Sándor, aki díszlettervezői munkájához hívta segítségül a fényképezést; Manninger János, aki standfotósként kezdte filmes pályafutását, majd a második világháború alatt készíthette el egyetlen, hányatott sorsú játékfilmjét (Kétszer kettő, 1944); Icsey Rudolf, félszáznál is több játékfilm operatőre, aki szintén fényképészként indult.

Miközben a második világháború előtt élénk szakmai kapcsolat figyelhető meg fényképészet és filmgyártás között, művészi szempontból a hazai játékfilm viszonylag keveset engedett be a kortárs progresszív fotó vívmányaiból. Kivételek persze akadnak, Szőts István, Manninger János egy-egy alkotása integrálta a legkorszerűbb fotografikus látásmódot, de mindez arányait tekintve elenyésző volt. A magyar film történetében talán az ötvenes-hatvanas évek és különösen az utóbbi évtizedet meghatározó modernizmus jelentette az első olyan időszakot, amikor a két terület egymással szinkronban fejlődhetett, sőt, a fotóművészetből táplálkozó új vizualitás a hazai modernista film egyik meghatározó jegye lett. A modernizmussal pályára lépő nagy nemzedék munkáiból a tárlat „Klasszikusok” elnevezés alatt válogat. Itt találkozhatunk Gaál István Rómában készített gyönyörű, ellenfényes kompozícióival, amelyek város és ember kapcsolatát kutatják, Sára Sándor megrendítő portréival és szociofotóival, amelyek Cigányok című rövidfilmjéhez (1962) is alapul szolgáltak, Kósa Ferenc éteri szépségű erdélyi és amerikai felvételeivel, amelyek egészen az absztrakcióig viszik a táj- és természetábrázolást, de itt kaptak helyet Zsigmond Vilmos Amerikára rácsodálkozó városi pillanatképei is, amelyek egy új világba való megérkezés első lenyomatai.

A kronológiai rendet követő felosztásban az utolsó, legkiterjedtebb fejezet a „Kortársak” címet kapta. Már csak az alkotók és képek magas számánál fogva is ez a legvegyesebb. A műfajok és technikák sokfélesége folytán a koncepció itt kilép a fotóművészet ortodox értelmezéséből. Analóg és digitális felvételek digitális nyomatai, mobiltelefonnal készített, eleve monitorra szánt sorozatok és installációk vegyülnek a hagyományos eljárást képviselő nagyítások közé. A tematikát illetően is nagyon széles a paletta: utcán elkapott életkép, helyszínkeresés közben született tájkép, klasszikus műtermi portré, konceptuális fotó, absztrakt kísérlet egyaránt felbukkan.

Nem meglepő módon itt is dominálnak az operatőrök és rendezők munkái, de más területek képviselői szintén fel-feltűnnek. A legerősebb anyagrész így is az operatőröké. Kende János, Kardos Sándor, Szabó Gábor, Klöpfler Tibor, Medvigy Gábor, Dobos Gábor, Matkócsik András, Szaladják István, Dobos Tamás, Herbai Máté, Ragályi Márton, Csepeli Eszter, Fillenz Ádám – a névsor már önmagában impozáns, de a munkák beválogatását szerencsére nem készítőik filmszakmai rangja, hanem a művek minősége igazolja vissza. Üdítően frissek Medvigy kivételes érzékkel „elkapott” szociofotói; Kardos, Matkócsik, Klöpfler képein a fotográfusi és az operatőri látásmód kontinuitása az, ami szembetűnő; Szabó Gábor, Szaladják vagy Herbai esetében az akár egyetlen képbe sűrített gondolat vagy belső történet nyűgözi le a befogadót. Szívesen láttunk volna viszont többet például Dobos Tamás munkáiból, aki a film mellett a fotográfiában is rendkívül tudatos módon építkezik, személyes mitológiát teremtve idő és kép viszonyából. De Ragályi Márton analóg technikával készült minimalista panorámái is megérdemelték volna a hagyományos nagyítást a monitoron való megjelenítés helyett.

Más esetekben ugyanakkor kifejezetten adekvát formának bizonyult a monitor. Így izgalmas dialógust nyitottak a kiállításon Sas Tamás londoni és Pálos György hongkongi képei; Monory-Mész András alkalmanként meg is mozduló felvételeinek installációja pedig szinte összegzésszerűen zárta le a tárlat utolsó egységét. A szerkesztést tekintve hasonlóan elegáns lezáró gesztus volt a figurálistól az absztrakt-minimalista irányba történő mozgás is. Ezzel érkezhettünk meg a lokálistól az univerzálisig, a városi tájaktól, portréktól, életképektől az elemelt, létfilozófiai kísérletekig, amelyek közül különösen Can Togay és Fliegauf Bence képei tűntek ki letisztultságukkal és szuggesztivitásukkal.

A filmkészítők viszonya a képhez külön elemzést kívánna; annyi mindenesetre bizonyos, hogy e viszony feltárásának elengedhetetlen – és igen beszédes – forrásai a filmesek által készített fotók. Amikor egy filmes fényképez, akarva-akaratlanul, tudattalanul vagy tudatosan saját művészeti ágának eszköztárára is rákérdez, annak lehetőségeire is reflektál. Film és fotó határterületeire itthon eddig talán kevesebb figyelem jutott. Kincses Károly ugyan kitartóan, újra és újra kísérletet tesz arra, hogy egy-egy fényképező filmest a hazai fotótörténetbe is beemeljen, a témát átfogóan feltérképező kezdeményezés azonban több évtizede nem volt. A jelen kiállítás egyik leglátványosabb eredménye, hogy megmutatja, számos filmes alkotó gyakorolta – és gyakorolja ma is – a fotográfiát a mozgóképpel egyenrangú médiumként. Ennek köszönhetően egyúttal megannyi felfedezni valót kínál: rálátást váratlan párhuzamokra, rokon szemléletmódokra. És teszi ezt olyan intenzitással, hogy még a magyar filmtörténetet jól ismerő látogatók számára is hordozhat meglepetéseket.

A Műcsarnok kiállítása. 2021. május 7. – szeptember 26.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15015

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -