Izraeli panoráma

Izraeli háborús filmek

Pajzsból lett pallos

Nagy Tibor

Az izraeli háborús játékfilmek hősképe és szemlélete az 1950-es évek patetikus eposzai óta többször is jelentős változáson ment át.

Izrael az önállóság 1948. május 14-i kikiáltása óta a konfliktusok országa. A független állam megalakulásának másnapján öt környező arab ország együttes erővel támadta meg Izraelt és a konfliktusok azóta is rendszeresen háborúba torkollnak. Legutóbb májusban egy kilakoltatási ügy kapcsán indított a radikális palesztin szervezet, a Hamász rakétatámadást, amire Izrael is rakétákkal és légicsapással reagált. A tűzszünettel végződő 11 napos konfliktus jelzi a probléma megoldatlanságát és aktualitását. Az izraeli film végtelen munícióra lelt a háborúk feldolgozásában és ez a tendencia a mai napig tart. A több, mint hetvenéves filmtörténetben a változás benne foglaltatik, a háborús film műfajának módosulásai mégis erősen kötődnek az aktuális konfliktusokhoz. A katonák, a háborúk és a politikai irány megítélése együttesen, összefüggő hálózat részeként alakult át újra és újra. Az izraeli háborús film történetében, öt merőben eltérő és többnyire különböző időben megjelenő hőstípus testesíti meg ezeket a változásokat.

Izrael első nagyszabású mozifilmjét még a héberül nem tudó közönségnek szánták, az olvasztótégely, ami a különböző múltú alijázó (bevándorló) tömeget egyesíthette, épphogy beindult. Az ország első nagyszabású filmje mindenkihez akart szólni, ezért a 24-es domb nem válaszol (Giv'a 24 Eina Ona, 1955) még angol nyelven forgott. Ahogy az egyik katona ki is mondja, mikor kérdőre vonják héber tudását: „De fejlődöm benne”. Az ország ideológiáját a mozivásznon is meghatározó háborús filmet a brit Thorold Dickinson rendezte és az egyik főszerepet a később Amerikában karriert építő Edward Mulhare játszotta. A filmben négy, a függetlenségi háborúban harcoló katonának kell elfoglalni a címben megjelölt dombot. A fegyverszünetet bármelyik percben megköthetik, az ország megmenekült – egyelőre –, addig is, aki kapja alapon, minél több területet kell megszerezni a Palesztina brit mandátumban élő araboktól. A négy katona egy-egy flashbackben meséli el a saját Izrael-történetét, mielőtt a nemes ügyért életüket feláldozva megszerzik a 24-es dombot. Az osztagban van angol bevándorló, mizrahi (keleti) nő, de Izraelben született, szabra is.

A 24-es domb nem válaszol egytől egyig megöli hőseit, de ezt túláradó pátosszal teszi. Egy közepesen magas domb nem sok, de ne higgyük, hogy ennyiről szólt a függetlenségi háború! Száz és száz hasonló magaslat van, hasonló csapattal, aminek minden tagja ugyanolyan fontos. A 24-es domb állítása, hogy egyikük nélkül sem lobogna a Dávid-csillagos zászló a dombon. Az olvasztótégely szerepet a film is vállalja és múló örömök helyett a cionizmus mártíriumával, az örök dicsőséggel jutalmazza meg szereplőit. A film utolsó képkockái pedig megnyugtatnak minden kételkedőt, akik szerint felesleges volt a hős alakulat halála. Ahol eddig a Vége felirat díszelgett, ott ebben a filmben A kezdet feliratot látjuk a távolba nyúló ültetvények felett. Dickinson filmje a jövőbe tekintve megállapítja, hogy a terjeszkedés tovább halad, és ahol most sivatag van, ott is narancsültetvények fognak zöldelleni, a háborúból és háborús filmből sem ez volt az utolsó és végül az izraeli filmművészet az állammal együtt a térség meghatározó szereplője lesz. A 24-es domb nem válaszol látnoki kijelentései beigazolódtak és a háborús film mind a mai napig meghatározó, igaz, a műfajba tartozó későbbi filmek az eszményített magaslatot darabjaira szedik, majd pedig a létezését is elfelejtik.

Mielőtt még ennyire előre rohannánk, a hatvanas években több heroikus háborús film követte a 24-es domb… mintáit, és ha kevesebb pátosszal is, egészen a mai napig jelen van a típus, például az HBO-n elérhető Könnyek völgye (Sh'at Neila, 2020) sorozatban. Később amerikai és egyéb nyugat-európai koprodukcióban gyakorlatilag az egész világ harcolt a filmekben egyre butábbnak látszó arabokkal, akik Izraelen túl az egész világrendre összefüggő tömbként jelentenek veszélyt. A Sínai kommandó (Commando Sinai, 1968) szintén egy bátor osztagot helyez a történet középpontjába, a hatvanas évek megerősödött héber nyelve ellenére – tekintettel az amerikai koprodukciós partnerekre – angolul. A mindössze egy évvel a hatnapos háború után készült film a háborúban megszerzett Sarm es-Sejket (tágabban értelmezve az egész Sínai-félszigetet) teszi meg a harcok tétjévé. A 24-es domb dicsőséges területszerzése ismétlődik jóval nagyobb léptékben, az 1967-es eufórikus győzelem után Izraellel együtt a filmipar is legyőzhetetlennek érezte magát. A Sínai-félszigettel az országhoz csatolt mintegy egymillió arab lakos miatt Izraelnek majdnem másfél évtizedig (a terület visszaszolgáltatásáig Egyiptomnak) fájt a feje, de a Sínai kommandó őket nem, csak Sarm es-Sejk napsütötte tengerpartját látja. A hatnapos háború után készült a Sasok hajnalban támadnak (Ha-Pritza Hagdola, 1970) is, az arab harcosok kegyetlenségével szemben az izraeli leleményt hangsúlyozza. Még az Egyesült Nemzetek is szemet huny a helyi arab zsarnok rémuralma felett, de a bátor izraeli csapat képes őt legyőzni. A vakmerő osztag parádés teljesítménye, hogy a sarokba szorított helyzetben két katona kezén állva tüzel a harmadik, mert csak így fér hozzá a szűk ablaknyíláshoz.

A cionizmus nem lett volna sikeres mozgalom az önfeláldozó harcos bevándorlók nélkül, akiknek egyenes ági leszármazottja a hatvanas évek izraeli mozijának harcosa. A filmvásznon a szorgalmas, erős és odaadó telepes még Izrael megszületése előtt is megjelent az alijázó filmkészítőknek köszönhetően. Az intézményesült filmkészítés és a háborús mozi egyszerűen átvette a múltat nem feledő, de a jövőbe tekintő hős archetípusát. A hős katona céltudatossága a civil életben is megmarad, a családban is ő a vezető, ami olyan műfajon túli filmekben is megjelenik, mint a Roham (Matzor, 1969). A filmvásznon a hadsereg köteléke erősíti meg mindazt, amit a modern Izrael első évtizedeiben pártol. A kötelező katonai szolgálat az, ami izraelivé teszi az embert, jöjjön bárhonnan. Az attitűd olyan erős, hogy még ma is ezt látjuk a Könnyek völgye sok tekintetben idejét múlt, a háborút hőskölteménynek láttató jeleneteiben. A sorozatban a hétköznapokban egymás ellenségeinek számító marokkói és európai felmenőkkel rendelkező izraeli katonák a tankban egy csapattá kovácsolódnak.

*

A hatvanas évek végén a hős katonák radikalizálódása mellett másik, szöges ellentétben álló archetípus is megjelenik. Izrael államának hatvanas évekbeli megerősödésével a háborús filmek vígjátéki fordulatot vettek. Az évtizedben induló alpári vígjátékokkal párhuzamosan (sokáig az izraeli film kommersz ékköve a Forró rágógumi filmek sora volt) a háborús filmekben is hasonló semmirekellő karakterek jelentek meg. Az ikonikus 24-es dombra utaló Halfon domb nem válaszol (Giv'at Halfon Eina Ona) hőseit nem Izrael ellenségeinek legyőzése, de még csak nem is a nemzet védelme érdekli. Számukra az a legfontosabb, hogy az ezekben a filmekben mindig terhesnek és kisstílűnek látszó katonai feladatok alól kibújjanak. A semmirekellők karakterei a hős katonák ellenpontjai. Amíg a klasszikus háborús film a nagybetűs Új Zsidót, a sabra férfiideált teremtették meg, a semmirekellők ezt az eszményt mindenben tagadják. Az új héber férfieszmény a Talmudot és a Tórát tanulmányozó hithű zsidó ideálját a harcos Dávid királyig visszanyúlva, a fizikai erejére büszke, tetterős férfival helyettesítette. A semmirekellők erre mondanak nemet úgy, hogy a vallásos zsidó eszményképéről sem vesznek tudomást.

A semmirekellők után megjelenő új hőstípus szintén távol áll az országot megmentő és építő példaképtől. Az 1986-os Avanti Popolo katonái víz és élelem nélkül járják a harc nélküli harcmezőt, a sivatagot. A filmben, bár a hatnapos háborút lezáró béke megkötése után játszódik, érezhető, hogy Izrael már túl volt az 1973-as jom kippuri háború sokkoló meglepetésén és az 1982-es libanoni háborún is. Az Avanti Popolo környezete már nem a 24-es domb tájait mutatja, de a felforgató jellege nem ebben keresendő. Rafi Bukai gyönyörűen fényképezett szatirikus filmjének főhősei már arabok. Az izraeli filmművészet a 80-as években fordult a palesztin és tágabb értelemben az arab világ felé, amit a háborús film is lekövet. A pikareszk szerű történetben két egyiptomi katona igyekszik visszatalálni hazájukba. Tartalékaikat felélve, fegyverüket elhajítva a kiábrándult katonák útja elhagyatott katonai támaszponton, halott ENSZ küldöttön, amerikai filmstábon és persze izraeli katonákon keresztül vezet. A két egyiptomi jobban hasonlít az útjuk során szembe jövő izraeli katonákhoz, mint a korábbi filmek arabjaihoz, akik olyan ostobák voltak, hogy az atombombát is dobálták (Warhead, 1977). Az izraeliek és az egyiptomiak – bár az alá-fölé rendeltség megmarad – közös estéjükön a tábortűz mellett békésen együtt alszanak. Az élet győz a halál felett, a vacsorára megfogott nyulat egyikük szabadon engedi. A kiábrándult katonák mindkét oldalon megkérdőjelezik az évtizedek óta folytatott harc értelmét. A film cselekménye felfogható az arab-izraeli konfliktus történeti áttekintéseként is, ahol két egyiptomi fegyvertelen egyenruhás járja végig a Közel-Kelet néhol szürreális, néhol tragikus vidékét.

Az időn és téren kívüli estén győz ugyan az élet, de a valóságban esélye sincs. Másnap reggel először a három izraeli hal meg, mikor egyikük taposógránátra lép, majd a két egyiptomi szorul a gondolkodás nélkül tüzelő zsidó és arab csapatok közé. Az Avanti Popolo vége talán kissé didaktikusan mutatja az arab-izraeli konfliktus feloldhatatlanságának mai napig érezhető legfőbb okát, a közeledés, a bizalom hiányát. A kiábrándulás képe pontos és reális, az idealizált háború hitelét vesztette.

*

A Yossi és Jagger (2002) izraeli katona hőseinek történetében szintén háttérbe szorul a nemzet védelmének nemes gondolata, vagy bármilyen ellenséges terület elfoglalása. A libanoni határ közelében állomásozó címszereplők inkább egymást hódítják meg. Az izraeli meleg filmezés elsőszámú rendezője, Eytan Fox ebben a filmjében a hadsereget a romantikus történetek kiindulópontjának láttatja, amit beárnyékol a hős típusú katonák kétely nélküli parancskövetése, de még inkább az erőltetett maszkulinitás. Yossi és a Jagger becenévre hallgató Lior mégis egymásra talál a hófödte dombok oldalán. A film azonban nem adja meg nekik a megnyugtató happy endet, a filmvégi tűzharcban egyikük életét veszti. A mindvégig komor hangulatú film így vet véget a románc kibontakozásának és ítéli el végérvényesen a háborút, és vele együtt az Izraeli Védelmi Erőket is. A 2000 utáni izraeli háborús filmben az ellenség már alig látszik, de hatása elvitathatatlan, a katonai vezetés bűnössége pedig egyértelművé válik, ahogy a kiábrándultak többségéből áldozat lesz.

Az érem másik oldalát mutatja Dover Koshashvili filmje, a Beszivárgás (Hitganvut Yehidim, 2010). A katonai kiképzőtáborban játszódó film a kiábrándultságot már nem a kortárs közegbe illeszti, hanem 1956-ba vetíti vissza. A Szuezi-válság évében Izrael alig 10 éve jár a függetlenség útján, a filmbéli katonák azonban már meg sem közelítik a „hős harcos” ideálját. A kiképzendő katonák többsége kiábrándult, vagy semmirekellő, az újoncok infantilis módon utasítanak el minden feladatot, de a náluk alig idősebb kiképzőtisztek sem igazán lelkesek. A film egyetlen hős típusú katonája valóban küzd az előbbre jutásért, álma, hogy a hadsereg, vagyis a Cáhál szerves tagjává váljon. Az erőnléti edzéseket maximális odaadással teljesíti, akár az ötvenes-hatvanas évek filmjeinek hősei, a sereg azonban mégsem jutalmazza meg. Minden vágyát szándékosan töri össze a felettese, mikor a katonai rendőrséghez osztja be, ezzel elvágva őt minden számára fontos katonai feladattól. A hős katonának a kiábrándultak között nincs helye, érvényesülni viszont már képtelen. Végül szolgálati fegyverét maga ellen fordítva akar véget vetni életének és embertelen, együttérzést nem tanúsító feljebbvalója lábai alatt heverve veszíti életét, hős akart lenni, de csak áldozat lett.

Az izraeli háborús filmek leggyakoribb katonatípusa az áldozat, de ez nem jelent feltétlenül halált. Mint láttuk a kiábrándultak és a hősök is meghalhatnak, de ez már nem a 24-es domb pátosszal átitatott hősi áldozathozatala, hanem a céltalan, sokszor nevetséges megsemmisülés. A Kippur (2000) és a Beaufort (2006) hősei kizárólag az áldozatok közé sorolandók, és ezek a filmek azt is megmutatják, hogy a megsemmisülés nem feltétlenül egyenlő a halállal. A Beaufort helyszíne a címben megjelölt hegy és a rajta elhelyezkedő erőd, egy szinte mitikus magasságba emelt valódi helyszín. A középkorban épült lovagvár gyakran cserélt gazdát, a 20. században a libanoni vagy az izraeli fél uralta. A film azon maroknyi izraeli katona történetét meséli el, akik a dombra épített erődbe zárva fogadják az ellenséges bombákat és golyózáport, de viszonozniuk tilos. A film nagyszerűen használja a Beaufort erőd szűk, labirintusszerű folyosóit, ahol az ember csak elveszettnek érezheti magát. A zárt terek a klausztrofóbiát hívják elő. A Beaufort katonáit a kőfalak nyomják össze, de talán még súlyosabb nyomás a számukra is láthatatlan politikai és katonai vezetés döntése, a fegyverhasználat tilalma. Ebben a környezetben és kötöttségben a katona, ha akarna, sem tudna hőssé válni, minden igyekezet kudarcba fullad. A kis létszámú csapat a film végére erősen megfogyatkozik, de akik végül elhagyják a járatokkal kilyuggatott dombot, azok sem nevezhetik magukat nyerteseknek.

A Kippur katonái lelkesen indulnak az 1973-ban kirobbant jom kippuri háborúba. Az egyesült arab seregek meglepetésszerű, a zsidó vallási és állami ünnepen végrehajtott támadásában a két férfi a saját hatnapos háborúját és főleg annak eufórikus lezárását látja, ám a valóság hamar visszarántja őket a földre. A katonák képtelenek eljutni szolgálati helyükre és saját egységüket sem találják, a teljes káoszban egy orvosi helikopter legénységét erősítik. A rögtönzött szanitécek a súlyos sebesülteket szállítják a derékig érő sárban a végtelennek tűnő csatatéren. Ha a Beaufort erőd a klausztrofóbia színtere volt, akkor a Kippur az agorafóbia hadszíntéri megfelelője. A szűk tér a libanoni háború domináns jellemzője az izraeli filmben. Samuel Maoz Libanonja (2009) egy izraeli tank belső terében játszódik, ahol a katonák a célzórésen keresztül lesznek szemtanúi az 1982-es libanoni háborúnak. Idegen földön harcol az izraeli hadsereg, de a libanoni civilek mellett a zsidó állam katonái is áldozatoknak tűnnek, akiket acélkoporsóba zárnak.

Míg a 24-es domb megalkotta a mitikus helyszínt, a Beaufort pedig szétfúrta, majd elhagyta azt, addig a Foxtrottban (2016) már a nyomát sem látjuk a katonai hadszíntérnek, amit el kell foglalni, vagy meg kell védeni. A film fiatal katona főszereplője úgy válik áldozattá, hogy esélye sincs a harcra, a semmi közepén őriz társaival egy sorompót. Az őrállomás puszta léte is megkérdőjelezhető, a határ sem ott húzódik, a sivatagon átvezető utat merőben önkényesen szakítja meg a piros-fehér vassorompó. A film helyszíne Ciszjordánia, de történet ideje és helye nem derül ki. A filmbéli katonát – adminisztratív hiba miatt – szülei halottnak hiszik, majd mikor kiderül, hogy tévedés történt, a fiút azonnal leszerelik. A téves hír mégis valósággá válik, hazaúton éri a halálos autóbaleset, a sofőr elrántja a kormányt egy útra tévedt kósza teve elől. A halál nevetséges, már a pátosz emléke sem környékezi a filmet. A Foxtrott hőse eleve áldozat, nem csak azzá vált, hanem már besorozása pillanatában is az volt, a nézőre hárul a feladat, hogy kiderítse, minek is esett áldozatul. A hadsereg, az apai szigor, a történelmi-politikai helyzet is felmerül válaszként, de a film mindezt a tragikomikus együttállást sorsszerűnek sugallja. Egy félresikerült igazoltatás során a főhős három társával véletlenül szitává lő négy arab fiatalt, majd a sereg gépezete unott hanyagsággal eltussolja az egész esetet. A katona védelmezőből bűnössé vált, így vesznie kell. Az izraeli háborús filmek hősképe alig 60 év alatt 180 fokos fordulatot vett. Az egykor veszélyeztetett és a túlélés zálogát a hősiességben látó izraeli katona hatalmaskodóvá, olykor egyenesen gyilkossá vált, ami az utolsó hőstípusban jelenik meg igazán.

A hős ötödik alakváltozata a megszálló. A 2012-es Rock Ba-Casba katonái a legkiválóbb példái ennek a típusnak. Az első intifáda során az eddig (általában) külső ellenfél az ország határain belülre helyeződik, ami teljesen új viselkedést kíván meg Izraeltől és katonáitól is. Ciszjordániában és a Gázai övezetben az ellenőrzést a hadsereg vállalta magára, az ott élő arab lakosság pedig potenciális terroristává vált a rezsim szemében. A Rock Ba-Casba a gázai megszállt területeken 1989-ben bevetett izraeli osztag története, ahogy a csapat katona civil házakba tör be és a terror elleni harc címszó alatt rombol és gyilkol. Izrael háborús szerepvállalásának feldolgozása a játékfilmeken kívül a dokumentumfilmben is megtörténik. Ari Folman rendhagyó animációs dokumentumfilmje, a Libanoni keringő (Vals Im Bashir, 2008) az 1982-es háború bűneire emlékezik.

*

1955 óta nagy utat tett meg az izraeli mozikatona és a tér, amit bejár. Kezdetben az Új Héber férfi (és olykor nő) meghódította a dombot, ami így mitikus jelentést kapott, majd a nemzet eszményére fittyet hányó, vagy abból kiábrándult katonák népesítették be. A domb végül eltűnt, de a katona ott maradt, parancs és cél nélkül a semmi közepén, hogy végül a palesztinok, a Mások elnyomóivá váljon. Az önfeláldozó hős helyére az irgalmatlanul hosszú háború végén az elnyomó hatalom megtestesítője a megszálló katona lépett.

A kortárs izraeli háborús filmben immár a katona mind az öt típusa megtalálható, de a klasszikus háborús film átalakult többségében háborúellenes mozivá. Az arab-izraeli konfliktus továbbra sem enyhül, a háborús film műfaja pedig egyként állítja, mindennek a kommunikáció hiánya és a mindkét oldalon megtalálható végtelenített konfliktusból hasznot húzó politikai kör az oka. A két tábor között húzódó szakadékban lebegve az izraeli mozi újra és újra megkérdezi, felmutatva a névtelen katonák sorsát, miért lehetetlen még mindig a normális együttélés, hetven évnyi háborúzás után miért „nincs béke az olajfák alatt”?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 30-34. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15006

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -