KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2020/november
JIRI MENZEL
• Bikácsy Gergely: Szeszélyes nyarak Jiří Menzel (1938-2020)
ÚJ RAJ
• Barkóczi Janka: A gonosz banalitása Új raj: Mohammad Rasoulof
• Vincze Teréz: Örökidőben Roy Andersson: Történetek a végtelenségről
LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG
• Szabó G. Ádám: Álomnovella Párkapcsolati víziók
• Bóna László: A mű egésze A Twin Peaks mitológia – 1. rész
KULTUSZMOZI
• Varga Zoltán: Belebújni Hitchcock bőrébe Psycho 60: Beszélgetés Végh „Vozó” Zoltánnal
• Nagy V. Gergő: Csak mulandó álom Kultmozi: McCabe és Mrs. Miller
• Pálos Máté: Csak mulandó álom Kultmozi: McCabe és Mrs. Miller
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Megyeri Dániel: Ó, apám, merre visz az utam? Chris Ware: Jimmy Corrigan, the Smartest Kid on Earth
AZ ANIMÁCIÓ MESTEREI
• Varga Zoltán: Egy amerikai rajzfilmes Prágában Gene Deitch (1924–2020)
ALTERNATÍV TÖRTÉNELEM
• Kránicz Bence: Az ártatlanság vége Összeesküvés Amerika ellen
• Huber Zoltán: Túl szép igaznak Ian Brennan – Ryan Murphy: Hollywood
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Csa-csa-csától az operáig Beszélgetés Jancsó Nyikával
• Gelencsér Gábor: Veszkelődés Beszélgetés Gothár Péterrel
• Soós Tamás Dénes: Erdő mellett Beszélgetés Felméri Cecíliával
• Kovács Kata: Körbe-körbe Spirál
• Kovács Bálint: Mesediktatúra Visszatérés Epipóba
FESZTIVÁL
• Fekete Tamás: Rövid találkozások Friss Hús
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Marlowe macskája Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz
• Schubert Gusztáv: Marlowe macskája Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz
• Zalán Márk: Ötödik típusú találkozás Steven Spielberg filmjei
FILM / REGÉNY
• Szabó G. Ádám: Középnyugati Psycho Donald Ray Pollock: Mindig az ördöggel
• Roboz Gábor: Napfény sehol Antonio Campos: Mindig az ördöggel
KRITIKA
• Pályi András: A rendszer karmai közt Sarlatán
• Baski Sándor: Elvetélt remények Lufi
• Benke Attila: Hungarofuturizmus Lichter Péter: Barokk Femina
MOZI
• Vajda Judit: Nyílt titkok
• Baski Sándor: Fortuna istennő
• Kovács Patrik: Napsugár
• Benke Attila: A becsületes tolvaj
• Kovács Kata: David Copperfield rendkívüli élete
• Huber Zoltán: Tulajok
STREAMLINE MOZI
• Teszár Dávid: Égető múlt
• Huber Zoltán: Elkeverve
• Pethő Réka: Enola Holmes
• Kovács Kata: Cukorfalatok
• Alföldi Nóra: A fiúk a bandából
• Tüske Zsuzsanna: Bűvölet
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A vadnyugat varázsa

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jiri Menzel

Jiří Menzel (1938-2020)

Szeszélyes nyarak

Bikácsy Gergely

„Földhözragadt, kispolgári nemzet vagyunk, Haąek pedig hőst farag belőlünk. Hrabal úr az, aki olyannak mutat bennünket, amilyenek valójában vagyunk.”

 

Jiří Menzel és Bohumil Hrabal örökre összefonódott majdnem minden magyar néző emlékezetében, képzeletében, szeretetében. Mindketten magyar szerzők lettek. Menzel rendezett magyar színházban, többször játszott magyar filmben. A cseh erdejéből, kocsmájából alig kimozduló Hrabal száz méteres sorok előtt dedikált könyvnapokon. Szinte legendává vált a közelségük (szószerinti és képletes módon), még életükben.

 

Fények-árnyak

Menzel így írt mestere halálakor: „Nem tudtam igazán csatlakozni a ravatalnál könnyezőkhöz és gyászbeszédhez mondókhoz. Pontosan tudom, hogy milyen szavakkal és hová küldött volna el Hrabal. ha belefogok egy nekrológba.” Jó ezt figyelembe venni, most Menzelre emlékezve.

Tudni való, hogy Lengyel- és Magyarországon mindketten népszerűbbek voltak, sőt ma is azok, mint saját hazájukban. Ez vigasztaló, örömteli érzést keltő tény, legalábbis számunkra. Itt minden Hrabal-könyvet rongyosra olvastak, és a könyvtárak meg a Moly.hu tanulsága szerint ma is, talán holnap is. Pedig olyan kiváló, cseh-szakértő írók és irodalmárok, mint Bojtár Endre és Vörös István némely legendafoszlatónak szánt dolgozatban kifejtették, hogy Hrabal gyengébb író, mint legendája mutatja. Szerintük csupán egyik régi regénye, és máig talán leghíresebb első könyve, a Szigorúan ellenőrzött vonatok remekmű, bár annak fényét is egy másik remekmű, az ifjú Menzel Oscar-díjas mozija erősítette feketén-fehéren röppenő lobogóvá. (Mintha Bojtár még azt is hozzátennésokáig keresgéltem újra e régebbi írást –, hogy Menzelnek is csak ezt az egy filmjét tartja maradandónak, a többit giccs-gyanúsnak. Vagy talán a húsz évre betiltott Pacsirták cérnaszálon (1989) is giccs? – ezt már én kérdezem, hevesen tagadva a vádat.)

Még furcsább vélemény is akad. A joggal becsült filozófus-publicista (TGM) egy dühös cikkében azt kiáltotta: „Sohasem szerettem vagy becsültem a cseh új hullámot, Hrabal regényeit és Menzel filmjeit. Mélyen megvetem, akik szeretik a munkáikat.” Mindez számomra ijesztő ugyan, de jól árnyalja a felszínesen ítélkező jelen (vagy az utókor?) tablóvá szerencsére nem merevíthető képét. Nagy alkotók fogadtatása életükben, és haláluk után is változhat, néha úgy, hogy elfelejtik őket, poros adattá válnak. Jó, ha újraértékelik, újragondolják. Annál jobban megismerjük művüket. Hrabalt és Menzelt akkor sem fenyegeti a feledés vagy porosodás, ha sokadik újraolvasáskor, újranézéskor némely könyvük, filmjük halványabbnak látszik, varázsuk csökken. („Van miből” halványodniuk!)

Pepín bácsi ordít

Menzel a szelíd fények mestere. A nagy nyárban is szűrt tavaszi, vagy átsuhanó őszi fény-árnyékokat láttat. Friss tavaszt a Sörgyári capriccio nyarában, vagy őszt a Szeszélyes nyár kánikulájában. Sohasem harsog nála a kép. A Hóvirágünnep képeire sem illik e tolakodó jelző. (Pedig ott vaddisznó menekül, üldözik buta vadászok, sőt a végén verekednek is – de erről később.)

Harsogás, kajabálás nem az ő világa. Még abból is szeretetre méltó jelenséget tud produkálni. A filmtörténet legordítozóbb figurájaHrabal nyomán perszePepín bácsi a Sörgyári capriccio (1980) félbolondja. Dehogyis bolond. Ordításának sokféle árnyalata van, bömböl, bőg, rikoltozik, üvölt. Nem mindegy, hogyan, a figura maga nem ellenszenvesen mulatságos, így nem az a mondókája sem. Háborús vagy hátsóudvar-béli emlék- és asszociáció-áradat: az irodalom és a film nagy ütődöttje varázslatosan bugyuta és kacifántos mondatzuhatagokat ömleszt ránk. Anekdota-zsákok bomlanak ki, Pepín bácsi mégis inkább ©vejk ellenpárja, mint hasonmása, de ő is csak ©vejk hazájában születhetett meg.

Furcsa ellenpontja a harsány bolondnak a Bán János játszotta kedves néma fiatalember. Igen, Az én kis falum (1985) ügyetlen némája, Otík. Nem orvosi-fizikai okokból néma. Túlkoros kamasz, harsognia kéne. De idegennek érzi az épp megismerhetővé lett világot, csak a mogorva, de aranyszívű mesterében bízik, az ő lépteihez igazítja járását. Mások járásához az életét nem igazítja, Prágából, nagy irodaházból hazamenekül. Halkan, vagy suttogva tud azért beszélni, és akik szeretik, megértik szavát. Üvöltöző Pepín bácsi és ez a halk-néma túlkoros nagykamasz. Lehet, hogy meg is érti a nagyhangúak természetét. „Üvöltöznek, de azért szeretik egymást”hangzik el a rendezőegy másik filmjében. A némák soha nem üvöltöznek, bár néha halkan danorásznak. A hangerő e két véglete között él minden Menzel-mozi.

*

A korai, mára klasszikus Szeszélyes nyárban (1967) minden hang fáradt, álmos, ásító, ásíttató, elhaló, mint az állni látszó folyócska, amibe Hruąínský és cimborái időnként belecsobbannak. Na, oda is betör a külvilág. A kötéltáncos (maga Menzel, aki már legelső epizódfilmjében, a Baltazár úr halálában is feltűnt suhanó biciklistaként) életet hoz a punnyadtságba. De nem a néma kötéltáncos, hanem a műsorát megzavaró agresszív alak ordít: ebből baleset lesz. Az életmű mindenesetre leghalkabb filmje a nálunk kevéssé ismert Vladislav Vančura 1926-os kisregényéből forgatott Szeszélyes nyár, ennek a nyárnak a szeszélye épp a csendet kizökkentő nagy epizód.

*

Menzel egyik talán kevéssé ismert munkája a Magány az erdőszélen (1975). Jellemző, árulkodó címnek hallom. (Talán leghaloványabb munkája a hetvenes évek rosszemlékű „normalizálódásának” közepén.) Kicsit Az én kis falum (1985) előképe, de csöndesként érdektelenebb. Prágai házaspár falusi házat örökölne, és egy időre odaköltöznek. Falusi életképek, alig színezve. Ez a film sem hazudik, akár a szereplői. Született szürkék. Született szürke maga a film is. Többször el akartam zárni újra nézésekor. Aztán mégsem tudtam elzárni a tévét. Mi elbeszélésmódjának titka? Ahogy közel hozza azokat a semmi-különös embereket a faluszélen, ahol semmi, de semmi nem tud történni? Lélektani fikciós dokumentum arról, hogy a „mindennapi emberek” hogyan is tudják elfelejteni tágabb, nagyobb, fejük felett trónoló külvilágukat. Arról, hogy miképpen élték túl, amiről senki nem mondta: olyan hazug, hogy túl kell élniük, akár száz évig tarthat is. Nem tartott addig, de ez a (még egyszer: leghalványabb Menzel film) ma is kitart.

Akár ikertestvére, Az én kis falum. Kicsit még visszatérek hozzá. Kifelejtettem, hogy a szelíd félbolond mesterét, jótevőjét a köpcös, bajszos Marián Labuda játssza. Zseniális színész, bár nem olyan ismert, mint Rudolf Hruąínský. Ettől a játéktól kezdve egyenrangúak. Nem véletlenül bízza rá később a majdnem-főszerepet a Vége a régi időknek mesterművében.

*

E két falusi ikerfilmnél elidőzve persze lehetetlen mellőzni a Hóvirágünnepet (1983). Ez ugyanis Menzel „szürke” korszakának igazi remekműve. Helyszínei, tájai, faluja, erdeje azonos az előzőekével. De mivel remekmű, elválasztja valami a másik kettőtől. Nem ikertestvér, de bátyja azoknak (ha folytatható a hasonlat). Formailag kicsit eltér tőlük: hosszú kocsizással indul, ami nem gyakori Menzelnél, a másik két falusi filmben egyáltalán nem alkalmazza, itt többször.

Nincs egymástól stílust illetően távolabbi rendező, mint Menzel és Forman, itt azonban a Tűz van, babám! groteszk macskazenéjére kicsit-kicsit, de mégis hasonló groteszk-suta nagyverekedést bámulhatunk, egymást félrészegen püfölő vadásztársasági ünnepvacsora józanul suta, részegen buta egyenruhásai. Kormot fújnak egymás arcába. A kisszerűen megrészegült kompániából kiemelkedik a vadászparancsnok magas alakja. Akinek nagyon jó az arcmemóriája, talán felfedezi, hogy ezt a figurát a Szigorúan ellenőrzött vonatok női popót pecsételő forgalmistája, Josef Somr játssza. Főnökké érlelte az elmúlt húsz év. Nagyszerű minden pillanata. Vicces bruhahába fullad tehát a vacsora… de kint a hóban nemsokára egy halottat fedeznek fel… Elégikusan, bár mégsem tragédiásan zárul a film.

A szürkeség maga: ez az elfojtott „prágai tavaszt” feledő falusi filmjének teste, lényege, tartalma. Mégis, szó szerint véve sem mellékes jelenség. Érdekes volna a hangok és hangerő mintájára filmjeinek fény-árnyék, majd színes filmjeinek színhasználatát is áttekinteni. Menzel fő operatőrei közül a legfontosabb Jaromír ©ofr, mindig nélkülözhetetlen főmunkatárs. A Hóvirágünnep operatőre, Jiří Macák szintén ragyogó munkát végzett: tavasz és hervadás, melegítő táj és téli erdő, kiváló felfestésben, anélkül, hogy hamisan „festői” volna.

 

Vége a régi időknek

1989. Vége bizony, de csak egy kicsit megszegve az időrendet, néhány szót Menzel évekkel későbbi másik búcsúfilmjéről. Az Őfelsége pincére voltam (1996) ugyanis nem sikerült. Csak találgatom, miért érzem így: kevéssé illeszkedik össze a vállalt némafilm-börleszk, és a mélán lírai hang, a naiv humor és a fájdalommal átitatott történelem fekete humora. A fiatal pincért játszó színész csak hirtelenszőkeségével érdekes, játéka sovány, játéka is pikoló. (Börtönből szabadultan, öregen, borostásan, megtörten, a másik színész sokkal jobb). Töprengtem még, hogy Menzel általában rövidebb idő alatt játszódó történetben érzi otthon magát, fél év, netán egy év – kihagyásokkal, szépen arányított időmúlással – a legtöbb. Korai zseniális főművei hetek alatt játszódnak. Úgynevezett „történelmet átfogó” filmje sincs több: itt a modern Csehszlovákia története zakatolna a háttérben, kicsit mechanikusan zakatol. Mások is gyakran elmondták: a novella műfaja áll közelebb Menzel képzeletéhez. A narrátor túlbeszéli a filmet, rámondja az igényes képi világra, amit látunk, néha túl irodalmias modorban, Hrabaltól és Menzeltől is idegenül értelmezi – legalábbis a magyar fordítás. (Viszont Blaskó Péter a magyar változat narrátoraként mesterien érzékeny.)

Ugorjunk hát vissza az 1989-es, a történelmi határkőhöz méltóan nagy mesterkurzusához. „Vége a régi időknek”. Többféle jelentését érezhetjük utolsó remekműve címét mormolva (Vančura-adaptáció ez is, akár a Szeszélyes nyár, annakidején maga az író is filmnek szánta.) Mindenesetre nem tudjuk, örüljünk, vagy búsuljunk annak, hogy vége valaminek, valami nagy időszaknak. 1920: az első világháború és a Monarchia összeomlása után vagyunk egy gyönyörű kastély összes termeiben. Szomorú búcsú? Menzel sem akarja eldönteni: hol sajnálja e világ elmúlását, hol kineveti. Legjobb, ha a néző is így tesz (igaz, máshogy nem is lehet nézni ezt a látványt.)

 

Őszi szélhámosok

A Vége a régi időknek (1989) rendező legszínesebb, halkan is leglátványosabb műve. Az érett, a múlni készülő ősz rozsdabarna színei. A belsőkben, a kastély folyosói, szobái fehérebbek, méginkább a kisasszonyok ruhái. A kisasszonyok vihognak, nevelőnőiken és a felnőtteken. Apjuk dúsgazdag, itt impérium- és rendszerváltás volt, épp széthullott a Monarchia, az újgazdagot csalók környékezik: egy kisgazdapárti politikus és sleppje. Menzel és Vančura filmjének azonban nem e kisszerű perc-emberkék, hanem egy romantikus regényből előlépő nagy formátumú szélhámos a főhőse. Nagy kastély-ebédek, nagy fogadások központi alakja lesz. Van benne valami, talán nem is kevés Csehov Revizorjából, de azért mélyen különbözik a gogoli pernahajdertől: ő nem pénzért, nem érdekből ül a milliomos asztalához, és csábítja el a nevelőnőt. Csak a gesztusért, csak önmagáért, csak az új világrend kinevetéséért. Az eredeti ál-revizor Hlesztakov nem tudna elegánsan párbajozni, és legalább annyira fokhagymaszagú, mint a kisváros hatalmasságai. Menzel szélhámosa tündöklően elegáns, kivált a viselkedése: mintha valóban a cár udvarából, fényköréből, még a bukás előtt érkezett volna. Egy képzelt nagy uralkodó régvolt udvartartásából. Ahol még nem volt esélye a kisszerű gazembereknek. Ezt a mesefigurát szeretni lehet, és ezt a gyerekek azonnal megérzik: Menzel világához és képzeletéhez méltó tanulság (vagy öröm), hogy a szélhámosnak azért van erkölcsi fölénye, mert a gyerekek szeretik. Még Münchhausen báró sipkájában sem nevetik ki. A többi mellékes.

Igazi mesterkurzus. Josef Abrhám és Marián Labuda vezetésével a cseh színészválogatott tökéletes játéka, összhangja bámulatot kelt. Az ún. „konzervatív filmnyelvet” évtizedek óta szívével, nemcsak technikájával választó rendező ezt a bizonyos konzervatív filmnyelvet (használjunk távolító idézőjelet) olyan „modernné” teszi, hogy nincs avantgarde-hívő néző, aki ne fogadná örömmel. Nemcsak minden epizód játszási ideje pontosan megfelelő, de azon belül minden snitt időtartama is. Mesterien változnak a félközelik és a közelik, de utóbbiak – nem úgy, mint sajnos a mai romlott mozik vásznán – itt sohasem tolakodóak. Elfojtott röhögést hallunk szinte minden képsor alatt. Ám Menzel csak enyhén és fegyelmezetten-óvatosan használja a burleszk képi vicceit: a humor nem harsány, és nem válik el, eggyé lesz magával a történettel. Nincs külön „vicces jelenet”, mely kilógna az anyag szövetéből. A szövet ugyanis hibátlan… A kastély újgazdag tulajdonosa talán buta, talán becsapható. Akik be akarják csapni, szintén nem észlények. Sunyi alakok – gonosznak azonban senkit nem mondanánk: legkevésbé a képzelt cári ezredest. (aki semmiképp nem sunyi: szélhámossága fényesen sugárzik).

Menzel egyik legszebb filmje, az 1969-ben betiltott Pacsirták cérnaszálon büntető-munkatáborban – igaz, annak egy enyhébb poklában – játszódik. Itt a felügyelő sok mindent tilt, hisz ez a dolga. Menzel hallatlan bravúrja volt, hogy ezt a negatív szerepet Hruąínskýnek adta. Ez a nagy színész alkatilag alkalmatlan gonoszok eljátszására. (Juraj Herz „Hullaégetője” nem kivétel: azt Hruąinsky, a virtuóz aktor játssza.) Itt sem az: mindent és mindenkit fegyelmez, de az örömöt nem tudja, és nem akarja megtiltani. Túl lehet élni, emberek…

*

Hiába, Menzel művészetében, világában az igazi, mély, agresszív gonoszságnak nincs helye. Nem is hiányoljuk. Most, halála után, sok tucatnyi gonoszságot filmre vivő rendező uralja a világ vásznait. Ez túl sok, magam azzal búcsúzok Menzeltől, hogy kevesebb filmet nézek. Hadd fejezzem be azzal, amit ő mond Hrabal temetésekor:

„Az egyetlen, amit megtehetek: egy szép felhőcskét kívánok neki odafent.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14695