Az animáció mestereiGene Deitch (1924–2020) Egy amerikai rajzfilmes PrágábanVarga Zoltán
Az amerikai animáció aranykorának nemrég elhunyt „utolsó mohikánja” tíz napra érkezett Csehszlovákiába, végül hatvan évet töltött Prágában. Számos (film)művészről tudunk, aki az államszocializmus korlátolt – és korlátozó – közegéből a szabad(nak álmodott) nyugati világba nemcsak vágyott, de át is lépte a kétpólusú világrend szimbolikus és a vasfüggöny konkrét határait – néhányan Nyugat-Európában próbáltak szerencsét (például Walerian Borowczyk és Andrzej Zulawski), mások egyenesen Hollywoodot hódították meg (mint Miloš Forman és Roman Polanski). Olyanokat viszont, akik ezt a határátlépést ellenkező irányban tették meg, már nehezebb találni. Az animációs film legendás alakja, Gene Deitch életútja ezért is kuriózum: a Chicagóban született és a közelmúltban 96. életévében Prágában elhunyt alkotó munkássága az amerikai rajzfilm aranykorában indult, hogy aztán egy váratlan fordulattal „odaát”, a vasfüggöny mögött folytatódjék. A Kaliforniában nevelkedett Deitch a negyvenes években egy jazzmagazin illusztrációival mutatta meg oroszlánkörmeit, s 1947-ben került kapcsolatba a United Productions of America (UPA) rajzfilmstúdióval: olyan mesterek mellett ismerte meg az animáció fortélyait, mint John Hubley, Robert Cannon, illetve Bill Hurtz (utóbbinak asszisztense volt). A UPA ekkor már karnyújtásnyira állt a(z amerikai) rajzanimációt gyökeresen átfazonírozó stílusforradalomtól; a modern grafika és festészet eredményeiből merítő, a Disney-esztétikával radikálisan szakító alkotásmód vált Deitch számára is mintaadóvá. Az ötvenes évek első felében Deitch a UPA-nél főként reklámfilmeket készített, önálló művet csupán egyet jegyzett, a hányatott sorsú Howdy Doody varázskalapját (1953): a forgalmazásba nem került s elveszettnek hitt, fél évszázad (!) múltán előkerült animáció szépen illett volna a különc és ábrándos gyerekhősök – Gerald McBoing-Boing, Madeline vagy Christopher Crumpet – képzeletvilágát szívesen térképező UPA-rajzfilmek közé. Deitch pályafutásának első nagyobb fordulatát az a lehetőség hozta, hogy 1956-ban a hosszú múltra visszatekintő, ám a szakmában jobbára lesajnált (középszerű műveiről ismert) Terrytoons rajzfilmgyártó vállalat művészeti vezetője legyen, miután a céget alapítója, Paul Terry eladta a CBS tévétársaságnak. Deitch – a Terrytoons veteránjainak legnagyobb megrökönyödésére – a UPA művészi szellemiségét hozta át a profitorientált stúdióba, s két évig (míg a főnökség le nem váltotta) az irányítása alatt készült művek azoknak a modern rajzfilmeknek a sorát gyarapították, amelyek időközben kikoptak a leszállóágba került UPA repertoárjából. Deitch hasonló szellemiségű munkatársakkal vette körül magát – közülük többen neves alkotókká váltak: Jules Feiffer a képregény-művészet meghatározó alakja lett, Ernest Pintoff saját animációi is jelentékenyek, nem is beszélve a pályáját Deitchnél kezdő Ralph Bakshiról, az egészestés amerikai rajzfilm későbbi fenegyerekéről (életművéről lásd P. Szabó Dénes írását: Filmvilág 2020/7). A stáblista nem rendezőként, hanem művészeti vezetőként tünteti föl Deitch nevét az ekkor készült Terrytoons-rajzfilmeken. Egy részük új típusú, a mókás állatfiguráktól többnyire meglehetősen távol álló hősöket hozott az animációs karakterkészletbe: ilyen például Clint Clobber, a zsörtölődő gondnok, a papucsférj John Doormat, vagy Sidney, a nyűgös elefánt. Utóbbi látszólag közel áll a Terrytoons vagy akár a Disney állatfiguráihoz, ám éppen rajta keresztül szemléltethető igazán, hogy Deitch mennyire szereti – Leonard Maltin találó szavait kölcsönvéve – frusztrációba és boldogtalanságba fojtani a komédiát. A stúdió ázsióját növelte és Deitch művészi útkeresésének sikerét is jelezte, hogy a Sidney családfáját (1958) fölterjesztették Oscar-díjra. A 20th Century Fox számára rövidfilmeket szállító Terrytoons animációi CinemaScope szélesvásznú képformátumban készültek; a síkszerű rajzfigurák, a minimalizált mozgások és az elnagyolt hátterek vízszintes kiterítése a stúdió legstilizáltabb rajzfilmjeiben működött a legimponálóbban. Az Ernest Pintoff rendezésében készült Flebus (1957) végletesen leegyszerűsített és gépies mozgású emberkarakterek találkozásainak variációiból áll; a túlontúl barátságos címszereplő egy ismeretlennel nem találja a közös hangot, végül az békíti ki őket, hogy mindkettejüknél neurózist diagnosztizál a pszichiáter. Mintha csak a Flebus ellenfilmje volna az Al Kouzel által rendezett Miasszonyunk zsonglőrje (1958), amely a modern kor nyavalyáival és a mechanizált ember képzetével szakítva a középkorba látogat: a világmegváltó ambíciókat dédelgető, de saját tehetetlenségével szembesülő zsonglőr egy szerzetesrendhez csatlakozva érti meg, hogy azokkal az adottságokkal kell élnünk, amelyekkel megáldottak bennünket. A szívmelengető tanmese szövege Boris Karloff előadásában hallható, míg a képi világ kis- és nagytotáljait sokszor csoportokat és tömegeket láttató miniatűr figurák töltik meg. A Terrytoonstól távozva Deitch önállósodni próbált New Yorkban, de útjai hamar a Rembrandt Films nevű céget vezető William L. Snyderével találkoztak, aki az alkotó előkészítés alatt álló rajzfilmjének finanszírozását ígérte, ha Deitch elintézi a producer függő ügyeit – Prágában. Bár Deitch vonakodott elfogadni a megbízatást, a Munro című rajzfilm érdekében – s mint kikötötte, mindössze tíz nap erejéig – mégis vállalta az ügyintézést. Regénybe illő a fordulat: 1959 októberében a munka szólította Prágába, de a szerelem marasztalta ott, Deitch ugyanis megismerkedett Zdenka Najmanová gyártásvezetővel, akivel öt évvel később házasságot kötött, s csak a halál választotta el őket. Az a típusú alkotói közelítésmód is inspirálta, amely élesen eltért az amerikaitól: cseh kollégái művészeti formát láttak az animációban, nem futószalagon előállítható termékeket. A drasztikus miliőváltás Gene Deitch munkásságának fénykorát hozta el. A hatvanas éveket két animációtörténeti jelentőségű rövidfilm keretezi: az 1960-ban, már a prágai csapattal megvalósított Munro, valamint az 1969-es Óriások (eredeti címén: Obři) – az előbbi Oscar-díjat kapott, elsőként azoknak az animációs rövidfilmeknek a lajstromában, amelyek Amerikán kívül készültek; az utóbbit San Sebastianban tüntették ki a nagydíjjal. A Munro szatirikus rajzfilmje Jules Feiffer ötletén alapul: Munrót, a négyéves kisfiút besorozzák, s számos (komikusra vett) viszontagságot él át, mire felettesei rájönnek, hogy a fiúcska nem illik a sereg soraiba. Deitch, Feiffer és a látványtervező Al Kouzel szikár animációja remekül használja ki a termetes bakák és az aprócska gyermek vizuális kontrasztját, a szituáció abszurditását s nem utolsó sorban az össze nem illő beszédhangokat: a kisfiú bátortalan hangocskája (Deitch első házasságából született hároméves gyermeke szólaltatja meg Munrót) a felnőttek hol motyogó, hol artikulátlanul üvöltöző hangjával váltakozik, miközben egykedvű narrátorszöveg kíséri az eseményeket. Snyder cégének Deitch további rövidfilmeket is készített, köztük két Oscar-díjra jelölt művet: az Önvédelem… gyáváknak (1962) és a Hogyan kerüljük el a barátkozást (1964) egyaránt mosolyogtató, ám szabványosabb animáció. Az igazi nagy dobás az Óriások, amely a Munróhoz hasonlóan szatíra, de a komorabb és elvontabb fajtából. Két törpenövésű antihőse – a kék és a piros gnóm – újra és újra egymást sértegeti; a verbális csörtét a törpéket ideig-óráig védelmező, ugyanolyan színű óriások hivatottak lerendezni fizikailag (a pártfogókból kizárólag a lábfejük látható és – védenceikkel szemben – teljesen némák). A folyton változó hatalmi viszonyokat modellező és a casus bellik nevetségességét kifigurázó szemléletmódot Deitch azzal teszi igazán provokatívvá, hogy az összecsapások szüneteiben archív képsorokat vág be valódi tüntetésekről, zavargásokról, pusztításokról – félreérthetetlenül jelezve, hogy nem (csak) az óriások és törpék szimbolikus földjéről szól a film. Bár az ihletet Deitch számára a zsidó–palesztin konfliktus adta, 1969-ben Csehszlovákiában nem volt nehéz úgy értelmezni, hogy az Óriások a szuperhatalmak, Amerika és a Szovjetunió szembenállását jelképezi. A kultúrpolitika mindenesetre hajlott erre: az Óriásokat betiltották, csak a rendszerváltás után lehetett újra látni. A hatvanas években Deitch és kollégái a Bratři v triku stúdióban főként Amerikából rendelt sorozatokkal foglalatoskodtak: a Tom & Jerryből 13, a Popeye-ből 26, a Krazy Katből 52 epizódot készítettek Prágában. Szomorú irónia, hogy Deitch nekrológjai leginkább ezeket a sorozatokat említették, pedig egyik sem az ő figurájára épül – ráadásul a Tom & Jerry hívei szerint a szériának a legrosszabb részei fűződnek Deitch nevéhez, ami az érintett epizódok rossz ritmusát és halovány gegjeit figyelembe véve, a legkevésbé sem megalapozatlan állítás. A megemlékezések éppen Deitch saját karakterére építő sorozatát nem segítettek előhozni a feledés homályából: a rendező 1965–67 között készítette pályája egyik ékkövét, a Nudnik című sorozatot, melynek főhőse Chaplin Csavargójának igen közeli animációs rokona. A Nudnik édesbús burleszkjében a tárgyakkal és embertársaival vív komikus küzdelmet az ágrólszakadt címszereplő, aki minden megaláztatást és vereséget képes derűvel maga mögött hagyni. Gene Deitch a Nudnikkal és az Óriásokkal ért munkássága csúcsára; a hetvenes évektől a kilencvenes éveket követő visszavonulásáig egy connecticuti vállalat megbízásából gyerekkönyveket adaptáló animációkra specializálódott, jelentős művet a későbbiekben már nem alkotott.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
