TelevízóEgy forgatókönyvíró jegyzeteiOktatás vagy/és revü?Gyárfás Endre
– Fiacskám, ez nem cirkusz, hanem iskola.
Ehhez hasonló intelmek árulkodnak arról a szemléletről, amely az oktatást-nevelést (egyesek szerint művelést) nem képes összeegyeztetni a szórakozás, a látványosság és – isten bocsá’ – a humor fogalmával.
Ennek a különbségtevésnek minálunk több évszázados hagyományai vannak. Szerencsénkre másfajta hagyományokat is fel tud mutatni a pedagógiatörténet. Comenius például a sárospataki vizsgákon szerepeket osztott a tanulóknak; mesterembereket alakítottak, és előadták a vászongyártás folyamatát. Úgy tudjuk, Hatvani professzor és Csokonai szintén élt a szemléltetés játékos, a gyerekeket aktivizáló módszereivel.
Ők is örülnének, ha látnák, hogy az Iskolatelevízió igyekszik az általuk választott úton járni. A televízió azonban nem iskola. (Mint ahogy végeredményben a cirkusz sem az.) A bevésés sulykoló-ismételgető formáját a tévé esetében fel kell váltania az egyszeri, de erős hatásra építő, az emlékezetben nyomot hagyó előadásnak.
1975-ben készült el (azóta évente kétszer látható a képernyőn) Az ipari forradalom című tévéjáték. Mint forgatókönyvírónak, először is azt kellett figyelembe vennem, hogy 13–14 éves kamaszok elé „tálaljuk” a roppant szerteágazó témát. Több megoldás kínálkozott. Az egyik: kiválasztani egy epizódot (pl. a gőzgép feltalálását vagy a gyermekmunkával végzett bányászatot, esetleg a mozdonyversenyt). Ez kerek egészet alkothat, és jellemző lehet a korszak bizonyos viszonyaira. De semmilyen epizód sem tudja magába sűríteni a százévnyi fejlődést, virágzást, az ellentmondások kialakulását és éleződését.
A másik megoldás: „elbeszélni” az ipari forradalom fejlődéstörténetét, és bőségesen illusztrálni. Kérdés azonban, hogy sikerül-e ezzel a módszerrel érzelmileg megragadni a fiatal nézőket.
A harmadik megoldás: az előbbi kettő vegyítése. Magyarán: történelmi revü. Ezt választottuk. A rendező, Kardos Ferenc szervesen kapcsolta egymáshoz az ipari forradalom jellegzetes színhelyeit (a bányát, az indóházat, a szövőgyárat, a munkásszállást stb.), egységes térben mozgatta a színészeket, statisztákat. A gitáros énekes (Cseh Tamás) – miközben balladákat, románcokat adott elő – maga is szereplőjévé vált az egymásra felelgető jeleneteknek.
Nem a kronológiát, hanem a fejlődés logikáját tartottuk fontosnak, ezért sűrítenünk, stilizálnunk kellett. Például: a „tőkés” kihirdeti, hogy egyre nagyobb mennyiségben akar fonalat, szövetet gyártani, mert bővül a piac. Erre szinte tülekedve lépnek elébe a feltalálók, és – modelleket mutogatva – ki-ki felajánlja a maga művét: a fonó Jennyt, a repülő vetélőt, a gőzgépet... Nyilvánvaló, hogy ezeket nem egyidejűleg találták fel, és nem egyetlen tőkés kívánságára. A néző számára azonban így szemléltethető egy gazdasági-társadalmi fordulat. A különféle kosztümös alakok gyorsan pergő, egy-egy mondatos, vásári hangulatot árasztó jelenete pedig az ipari forradalom eme szakaszának lendületes tempóját hivatott érzékeltetni.
Mind az új tantervek, mind az oktatás fejlesztésének távlati tervei erősen hangsúlyozzák a komplexitást. Ma még csak ábránd, hogy például fizikából akkortájt tanulják a gyerekek a gőzgépet, amikor történelemből az ipari forradalmat, földrajzból Angliát, irodalomból Dickenst.
Az ipari forradalom című tévéjátékban a revü látszott alkalmasnak egy-egy jelenség komplex ábrázolására is. Költői megfogalmazását kerestük azoknak az érzelmeknek, amelyeket a fent említett ellenpontozó jelenetek válthatnak ki a mai nézőből. Meg is találtuk – Wordsworth és Shelley verseiben, névtelen munkáspoéták egykorú „protest songjaiban”.
A komplexitás volt a vezérelve annak a színes játékfilmnek is, amelyet forgatókönyvemből nemrég készített el, és 1981 januárjában sugárzott az Iskolatelevízió. Címe: Apród voltam Mátyás udvarában. Rendezője B. Nagy Tibor. Az általános iskola 4. osztályosainak anyanyelvi oktatását akartuk segíteni. Mátyás király koráról, jelentőségéről, a nevéhez fűződő magyarországi reneszánszról kellett „elmondanunk” sok mindent – kilenc-tíz éves gyerekeknek. Nem a népmondák Mátyását mutattuk be (ezt már több ízben megtette a tévé). Maga a király a fél órás filmben csupán 3–4 percig szerepel. A korszak tudománya, művészete, „stílusa” az, amelyről képet szándékoztunk adni. Mozgóképet – átvitt értelemben is: cselekményes kalandos történetet helyzetkomikummal.
Eleve kínálkozott tehát a műfaj: a kalandos bohózat.
Most készül a televízió gyermekosztályán a Perpetuum mobile ifjúsági műsor új sorozata, melynek írójaként – a szerkesztővel, Takács Verával együtt – a dramaturgiailag zártabb kompozíció irányába szeretném továbbfejleszteni a szórakoztatva oktató (vagy oktatva szórakoztató) tévéjátékok egyik válfaját.
Ha most megkérdezné tőlem valaki: elképzelhetőnek tartom-e, hogy egyszer majd egy cirkuszi gálaest képfelvételét ajánlja a televízió a fizika tantárgy oktatóinak és tanulóinak, határozott igennel felelnék. Bukfenc, tótágas, szaltó... Miért ne lehetnének a forgómozgás vagy az emelő törvényeinek szemléltetői? Newton nem fog megsértődni, ha a tudomány és a bohóctréfa valahol, két trapéz között, egy pillanatra összekapaszkodik. Csak a bohócok ne orroljanak meg érte!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1051 átlag: 5.62 |
 |
|
