KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Finnugor holtomiglan

Berkes Erzsébet

 

Vallják Turkuban és Szegeden, Tamperében és Kecskeméten is, hogy rokon a finn és a magyar. De aligha van temperamentumban, szokásban és száz más dologban jobban különböző két nép, mint ők és mi. Mi lehetne mulattatóbb ötlet egy film számára, mint ennek a tűz-víz rokonságnak a bemutatása? És hol derülhetne ez ki jobban, mint éppen az emberi együttélés legmeghittebb területén: a házasságban?

 

Így gondolkodhatott – helyesen – a MAFILM és a finn vállalkozó OY is, amikor közös produkcióban leforgatták a Vámmentes házasságot.

Valószínű, hogy Helsinkiben is ugyanolyan kedvvel ül be a nézőtérre a közönség, mint mi Budapesten: idegenforgalmi-, kölcsönös barátsági- és együttműködési filmet fogunk látni. Néhány perc múlva azonban örvendezve tapasztaljuk, hogy valódi film képei peregnek. Valódi, tehát eleven emberek, eleven konfliktus, hiteles szituációk tanúi lehetünk. Egészen az utolsó percekig. Mert az utolsó percekben valami zavart bizonytalanság, könnyes ellágyulás, közeg- és konfliktusvesztés tör ki a filmvásznon.

Zsombolyai János rendező ebben a filmjében is megismétli – mégpedig magasabb fokon – azokat az erényeket és fogyatékosságokat, amelyeket korábbi filmjeiben is vonzónak, illetve kifogásolhatónak ismertünk meg. Remekül választ típusokat, kitűnően érzékelteti a mindennapos helyzetekben megbúvó konfliktusokat, s amíg a cselekmény a valósághoz híven, szinte dokumentatív pontossággal folyhatik, nem is követ el semmiféle hibát. De amikor már nemcsak a valóság, hanem a teljes igazság összefüggéseit kellene megláttatnia, akkor abbahagyja a megkezdett történetet, kisiklatja az erős sodrású szituációkat.

A tények tiszteletét mindenképpen javára kell írnunk, ahogy azt is, hogy a kanonizált optimizmus kedvéért nem tesz erőszakot a valóságon. A különféle prekoncepcióknak elkötelezett műalkotások éppen eléggé lejáratták a „kivezető út megmutatásáról” vallott esztétikai nézeteket. A devalváció azonban mégsem indokolhatja, hogy új értékeket ne keressen az, aki tisztában van a realitásokkal.

Búcsúzkodó ágyjelenettel kezdődik a film: Maritól, a magyar taxisofőr lánytól búcsúzik kedvese, aki legálisan nyugatra megy, de illegálisan kinn is marad, mert Svédországban jobban lehet keresni. Hamarosan küldemény jön a „hazánktól idegenbe szakadt” fiútól: Pekka, a finn üzletkötő hozza, s a lány két vagány barátnőjében fölködlik a terv: vegye feleségül Pekka Marit, vigye haza, hadd találkozzanak odakinn az egymástól elszakított szerelmesek. A nőhódításra kész, ám házasságtól óckodó „jelölt” elébb persze szabódik, aztán csak rááll a kalandra, mert reméli, hogy minden föltűnés nélkül áteshetik a látszat-házasságon. Csakhogy ami Unkariban bocsánatos hazugság – mert a deformáló körülmények csak deformált eszközökkel játszhatók ki – az Suomiban már bűnnek hat, mert mások a lehetőségek. Ott a házassággal nem szoktak (?), mert nem érdemes játszani. A sírva veszekvő menyasszony és a részegen elbújdosó vőlegény megfelelő botrányt kelt tehát, s mire szétoszlik a finnugor násznép, már hiába szólongatja az árván maradt ara duzzogásnak indult „jövendőbelijét”.

Hogy ebből a visszás helyzetből lehet-e, s miként hőseinknek kilábalniok, azt sem a filmből, sem a filmen kívül szerzett tapasztalatainkból nem sikerül kihámoznunk. Egy csak a világos: más erkölcsi normák szerint élünk, s nem biztos, hogy a mi normáink a jobbak. Egy határozottabb szellemű befejezés kulcsjelenetté avathatta volna azt a szcénát, amelyben Mari útlevelet kérve a Hivatalnok előtt beszélni kénytelen legintimebb érzéseiről. Ahol egy tisztviselőnek nemcsak módja, de joga is van ilyen jellegű kérdéseket föltenni (tartja-e a kapcsolatot volt élettársával, valóban szerelmes-e nyugati vőlegényébe stb.), ott mélyebben fekszik a konfliktus, mint az emberek pszichikumában. Ennek a sötétebb tónusú kritikai képsornak azonban nincs folytatása a filmben. Különösen nincs attól fogva, hogy a játéktér Finnországba helyeződik át. Amit ugyanis Zsombolyai Jánosnak és munkatársainak – a színpompásan fotografáló Ragályi Elemérnek és a forgatókönyvíró Kóródy Ildikónak – sikerült észrevenniök, az semmivel sem több, mint a felületes turista benyomásai: az utcák tiszták, az áruházak színesek, az emberek szelídebbek, szaftos csókolózás helyett pukkedlivel köszönnek a lányok, de ha valaki mégis ivásnak adja a fejét, az nem áll meg a szende szalonspiccnél. Mindez pedig korántsem olyan mulatságos, mint amilyennek a film kezdetben ígérkezik. Sőt nem is olyan ironikus, mint a magyarországi jelenetek és jellemek. Mindenekelőtt azért nem, mert Zsombolyaiék az itthoni világot ismerik; – nem jobban, hanem egyáltalán. Másrészt pedig azért nem, mert a felületesen megismert finn tisztesség erősebb nosztalgiát kelt bennük annál, hogy nevetni, vagy csak mosolyogni is tudnának rajta. Mi magyarok sem szeretünk hazudni természetes emberi jogaink érvényesítése helyett; mi sem szeretünk italozni értelmes beszélgetések helyett; számunkra sem öröm visszaélni a jóhiszeműséggel és távolról sem élvezet a hamis látszatok fönntartása. Csakhogy...

Csakhogy nálunk minden olyan, mint egy bohózatban: a varrólány vámpírt játszik, az elhagyott asszony emancipált szüfrazsettet, a csélcsap férj liheg „jogos” bosszúért, s az ügyintézéssel megbízott Hivatalnok vesékbe látó ellenőrnek adja ki magát. Mindenki azért hazudik, hogy azonos lehessen önmagával. Zsombolyai remekbe sikerült jelenetek során át bizonyítja látszat és lényeg összefüggését, a füllentés, a linkség, a szemérmetlen hazugság nevettető tragikumát. Mindenekelőtt a három női főszereplő művészi teljesítménye igazolja ezt. Kiss Mari, Margittay Ági és Esztergályos Cecília fesztelen játéka, villanásokkal is teljes sorsokat körvonalazó gesztusai hitetik el, hogy a léha, felületes viselkedés mögött drámai erők kényszere munkál. Az a dévaj, pajtáskodó kacérság, amivel „behálózzák” Pekkát, majd megsajnálják őt és elszégyenlik magukat, nemcsak mulatságnak szolgál, hanem önismeretünk tanulságának is. Telitalálat a főszereplő kiválasztása is: Tom Wentzel. Mindvégig félszeg, fiús báj jellemzi. Elhisszük neki, hogy nem egészen érti a magyar bohózatot, amibe belecsöppent, de bizonyossá tesz afelől, hogy a lényeggel tisztában van: ezek a lányok nem romlottak, csak éppen nem tudnak másképp boldogulni. A névházasságot maga is természetes segítségül szánja, csakhogy ő sem tud, ahogy a lányok sem tudnak, igazán hazudni.

 

Nem is lehet. Zsombolyai olyan jóarcú, tisztességes szülőkkel ajándékozta meg Pekkát, hogy már első látásra szívünkbe nyilall: ezeket a tiszta embereket nagy disznóság lesz „átverni”. De az események már föltarthatatlanok, s hőseinktől már csak arra futja, hogy a nagy hecc helyett elszomorodjanak. A nyílt és szókimondó leleplezést rosszkedvű bizonytalanság váltja föl. A játékot megkoronázó végső csattanó elmarad, helyette lírai lebegés önti el a cselekményt. A magyar filmeseknek nem sikerült ugyanolyan ítélkező fölénnyel látniok a finn viszonyokat, mint a hazaiakat. Azaz: ott is a magyar vonatkozásokról tudtak véleményt alkotni. Koprodukció és helyszínek ellenére magyar film lett a Vámmentes házasságból, amit az utolsó képsorok is hangsúlyoznak: Mari az elrontott lakodalom hajnalán fölveszi menyasszonyi ruháját és a szomszédos tó partjára ön-száműzött férjét hívogatja. Segít egy elbóklászott vendég is: „Pekka, vár a feleséged!” Mire a zord válasz: „Hadd várjon!” – Mari elmosolyodik, méghozzá diadalmasan: lám, a szelíd finn fiúból csak sikerült kiszekálni a dacos, a szerepjátszó magyart!

 

Ettől már csak az volna örvendetesebb, ha filmbeli tükörképünk láttán, kedvünk támadna némi finn önmérsékletre, sokféle „csakhogy”-unk föladására.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7586