KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével

Túl a televízió gyermekkorán

Hegyi Gyula

 

Meggyőződésünk, hogy filmmel, televízióval kapcsolatban egyképpen szükség van nem csupán a legfontosabbra: az elemző kritikára, hanem időnként kemény hangra, a megszokottnál valamivel nyíltabb szókimondásra is. Ám – hasonlóképp meggyőződésünk – nincs szükség elmérgesedő, áttekinthetetlenné váló, személyeskedésbe is átcsapó összetűzésekre.

Televíziós vezetők, alkotók és tévékritikusok között akadt az utóbbi időben ilyesfajta összecsapás. Úgy véljük, ideje volna fölhagyni az efféle háborúskodásokkal.

A párbeszéd talán hozzásegíthet. Ezért kezdeményeztük, hogy a magyar tévéjátékok és filmek zömét legnyersebben elutasító írás szerzője (Magyar Hírlap, 1980. október 29.), Hegyi Gyula cseréljen eszmét a tévé drámai főosztályának vezetőjével.

Olvasóink tájékoztatására idézünk Hegyi Gyula cikkéből:

„... a hazai tévéjátékok többségét a levélíró nézők nagy része elutasítólag, gyakran indulatos dühvel fogadja. (...) A tévéjátékokat bíráló hozzászólások elsősorban azért figyelemre méltóak, mert többé-kevésbé egybevágnak a kritikusok időről időre megfogalmazott véleményével. (…) A hazai tévéjátéktermés zömét ... éppen az jellemzi, hogy egyformán rossz, vagy legalábbis elhibázott: hiányzik belőle az eredeti érték, amely kiemelné a műsorfolyamból, s igazi élményt adna a nézőknek. (...) Az irodalmi előkészítés és a dramaturgiai munka általában gyenge és összecsapott, túltengenek a közhelyek, szegényes és sablonos a képi megvalósítás, a legtöbb mű tartalmi veszteség nélkül akár a felére is megvágható lenne, s a színészi munkát is többnyire a rutinos semmitmondás jellemzi.”

Nos – audiatur et altera pars...

(A szerkesztőség)

 

Örültem annak, hogy Liszkay Tamás, a televízió Drámai Főosztályának vezetője vállalkozott egy, a magyar tévéjátékok helyzetéről folytatandó beszélgetésre. (Mint ismeretes, a hazai tévéjátékok többsége, évente mintegy 60 mű ezen a főosztályon készül.) Liszkay Tamás beszélgetésünk elején szükségesnek tartotta, hogy tavaly októberben megjelent, a magyar tévéjátékok többségét sikerületlennek ítélő cikkemre reflektáljon.

– Félreértés ne essék: az a bizonyos írás nem azért keltett bennem súlyos ellenérzéseket, mert Önben, a kritikusban, a magyar tévéjátékokra vonatkozóan elítélő vélemény alakult ki. Az egyes műveket elemző, vagy ezekből az elemzésekből negatív következtetéseket kialakító bírálatokat – ha nem is örömmel – tudomásul veszem. Elfogadom vagy vitázom, de mindenképp valamiféle konstruktív viszonyba kerülök vele. Itt azonban egészen másról volt szó. Ön ebben a cikkben a magyar tévéjáték-termés egészét – néhány kivételtől eltekintve – elutasította, mert rossz a dramaturgiai munka, gyenge a rendezés, a színészi játék, a technikai megvalósítás stb. S hogy a súlyos minősítés hitelét megadja, a nézőkre és a kritikusokra hivatkozott. Közölte, hogy ebben a véleményben a nézők és a kritikusok egyek, s míg a magyar film esetében ez a vélemény megoszlik, itt egységes. Egységesen elítélő.

– És itt van az a bizonyos „kritikus pont”. Amikor Ön személyes véleményét a kritikusok és a nézők véleményeként fogalmazza meg, ez már megengedhetetlen és elfogadhatatlan újságírói, sőt, azt hiszem, nyugodtan általánosíthatok: közéleti magatartás. A történelem elég sok tapasztalatot kínál, hogy milyen nehéz a közvéleményt megfogalmazni, milyen kockázatokkal jár a szimplifikálás, a prekoncepciók, a hamis modellek alkalmazása; s milyen könnyen alakul demagógiává, ha valaki a „nép nevében” szól. Hiszen Önnek, aki jól ismeri azokat a bizonyos nézői leveleket, amelyekre hivatkozott [melyek a tévéjátékokat elutasították – H. Gy.], Önnek igazán tudnia kell, hogy milyen ízlésvilágot tükröznek azok az írások, hogy milyen ízlés-, s nem egyszer politikai normákat kérnek tőlünk számon; olyanokat, amilyeneket Ön is elutasít. Az ilyen típusú negációk nemcsak a magyar tévéjátékokat utasítják el, hanem velük együtt a filmtörténet klasszikus alkotásainak jelentős részét, a vitathatatlan remekműveket is.

– Nem tartom megalapozottnak azt a véleményét sem, hogy a magyar tévékritikusok többsége rossz véleménnyel volna általában a televízió drámai terméséről. A Tömegkommunikációs Kutató Központ egyik, közelmúltban megjelent tanulmánya – egzakt adatok alapján – megállapította, hogy ez a vélemény javult az elmúlt évek folyamán. Ugyanezt bizonyítják saját tapasztalataink is. Példaként hivatkozhatom akár a Filmvilágra is. Kérem, olvassa el az 1980-ban megjelent tévékritikákat. Akad köztük elmarasztaló, de elismerő is, nem egy.

 

Amit a kritikusokról mond, arra szívesen válaszolok. Tavaly a Magyar Újságírók Szövetsége tévékritikusi zsűrit létesített, ennek munkájában én is részt vettem, s ekkor szűrtem le bizonyos általános tapasztalatokat. Például azt, hogy az általunk kritikusi díjjal jutalmazott Krétakör című tévéjátékot (Bódy Gábor rendezésében) a veszprémi tévétalálkozó belső előzsűrije a legjobb húsz, a fesztiválon bemutatásra kerülő produkció közé sem válogatta be. Ez mintha azt bizonyítaná, hogy a kritika és a televíziós értékelési rendszer között meglehetős eltérés van.

 

– A Krétakör 1980-as veszprémi bemutatására már nem volt lehetőség, mert 1979 legelején került műsorra, s így legfeljebb az 1979-es találkozó programjára kerülhetett volna. A produkciót egyébként magam is nagyra értékelem. Más kérdés, hogy ezt az értéket én nem annyira a televíziós technika megújításában, valamiféle „formai forradalomban” láttam.

 

A kritikusok azért is fontosnak tartották – tartottuk –, hogy tévéjátékot emeljenek ki, díjazzanak, mert tapasztalatuk szerint sok „belső”, tévés rendező húzódozik az elektronika művészi célú felhasználásától. Olyan szélsőséges vélemények is elhangzottak, hogy teljesen mindegy, filmes vagy elektronikus eszközökkel dolgozik-e a rendező, lényeg a „mondanivaló”. Hogyan látja Ön az elektronika szerepét a tévéjáték fejlődésében?

 

– Az elektronika a televízió jövője, pontosabban fogalmazva jövőjének egyik fontos eleme. A technikai fejlődés forradalmasítja a televíziózás egészét, így a tévéjáték-gyártás technológiáját – s ezzel együtt dramaturgiáját – is. Ennek következményeit egyelőre nem is tudjuk belátni. Gondolok itt elsősorban az úgynevezett könnyű elektronikára, amely azt jelenti, hogy a felvevő és montírozó berendezés is egyre zsugorodik, mindinkább megközelíti a filmfelvételek körülményeit, mozgékonyságát.

 

Gondolom, ez többek között kézi elektronikus kamerát is jelent...

 

– Igen, természetesen. Külföldön már általánossá vált az „egycolos” szalagméret, ami felére zsugorítja az egész apparátust. Mindezek – tehát a kisebb méretek, a mozgékonyság, a gyors és megbízható montírozás – természetesen hatással lesznek a felvehető anyag stílusára, világára is. Mi még persze távolról sem tartunk itt: egyelőre csak néhány tévéjáték részlete, vagy kivételesen egy-egy mű készül ilyen kézikamerákkal.

 

Előbb Bódy Gábort említettük. Nem tartja furcsának, hogy a „külsősök” bátrabban használják az új eszközöket, mint sok tévés rendező?

 

– Ezt így nem tartom pontosnak, sőt igaznak sem. Valóban van néhány „külső”, aki szívesen, ambícióval, sőt esetenként nagy alkotói szenvedéllyel vállal elektronikus feladatokat is. Hozzá kell azonban rögtön tennem, hogy ennek a technikának ma még kétségtelenül meglevő korlátait és hátrányait, a napi nehézségeket a belsők sokkal jobban érzékelik, hiszen ezek – tudniillik a nehézségek és a korlátok – az ő alkotói hétköznapjaik állandó nehézségei es korlátai is: természetesek tehát a negatív megjegyzések a részükről. (Emlékezetébe idézem: ezekről a nehézségekről több filmrendező is nyilatkozott már az ilyen „elektronikus kiruccanások” alkalmából.) De van a dolognak egy – talán sokkal lényegesebb – oldala is. Túl vagyunk a televízió gyermekkorán, túl azon a korszakon, amikor önfeledten játszhattunk a technika valóban csodálatos ajándékaival. Ma már ismerjük ennek a formai túlhabzsolásnak a veszélyeit is, az öncélúság buktatóit. Különösen a nemesebb irodalmi anyagok esetében. Az elmúlt évben részt vehettem külföldön egy nemzetközi televíziós szakmai tanácskozáson, ahol a bemutatott példák zöme ezt a tartózkodást illusztrálta. Egy kivétel akadt, egy Strindberg-adaptáció, melyben a technika „uralkodott”. A vita szinte teljesen elsöpörte: mindenki azt tette szóvá, hogy a technika valósággal kilúgozza a produkcióból magát Strindberget. Gondolom, világos: nem a technikai eszközök, hanem azok stílustalan, méltatlan használata ellen emelek szót.

 

Igazán nem akarom az elektronika öncélú felhasználását védeni, mégis úgy vélem, hogy – egy-két ellentétes példától eltekintve – inkább a túlzott tartózkodás jellemzi a magyar tévérendezők és az elektronika kapcsolatát.

 

– Fontosnak tartom rendezőinknek azt a törekvését, hogy inkább a technika mélyén rejlő valós, tartalmi lehetőségeket ismerjék, és használják fel. Hiszen – úgy gondolom – az elektronika valóban alkalmas egy autonóm világ megteremtésére; olyanra, amelyet a film – talán – nem hozott létre. Úgy hiszem, ez a lehetőség még inkább tartózkodó, mint harsány, s éppen ezt a rejtőzködő „lényeget” kell alkotóinknak megtalálniuk.

 

Ha már itt tartunk, említsük meg az irodalmi alapanyag kérdését is. Úgy gondolná az ember, hogy az új eszközökkel készülő tévéjátékhoz új forgatókönyv, új dramaturgia, végső soron új irodalmi mű is kell: ezzel szemben az a tapasztalatom, hogy a klasszikusok adaptációi általában elfogadhatóbban sikerülnek, mint az úgynevezett „mai témájú” alkotásoké.

 

– Ezt a megállapítást akkor tartom érvényesnek, ha a „klasszikus” kategóriát kiterjesztem a világ- és magyar irodalom múltjának (tehát közelmúltjának is) már elfogadott értékeire. Ebben a hatalmas és gazdag „nyersanyagban” valóban könnyebben találunk értékre, az esztétikai hierarchia által kijelölt értékre, ami megadja a lehetőséget valamiféle „garantált” televíziós érték megjelenésére is. Az ilyenek általában eleve nagyobb eséllyel számíthatnak sikerre, még ha persze a siker nem törvényszerű is.

 

A legtöbb vitára a mai magyar tévéjátékok esetében kerül sor. Ezeknél gyakran az irodalmi alapanyag is eleve gyenge: feltételezhető hát, hogy íróink és a televízió között közel sem ideális a munkakapcsolat. A televízió különböző pályázatokat hirdet, gyakran igen nagylelkű és gáláns az írókkal, sokszor már a pályázatra való felkéréshez mellékel nem csekély összeget reménybeli szerzőinek. Ugyanakkor az írók sokszor panaszkodnak arról, hogy a tévében lenézik őket, a rendező önhatalmúlag átírja műveiket, nincs lehetőségük nyomon követni alkotásaik sorsát.

 

– Ami az úgynevezett mai anyagot illeti, kétségtelen tény, hogy itt lényegesen nehezebb a helyzet. Felteszem azonban a kérdést: mihez képest? Ugyanezekről a gondokról beszámolhatnak a szerkesztőségek, színházi dramaturgiák is. Ha a nálunk „betakarított” irodalmi anyagot összevetem a folyóiratokban megjelenő írásokkal, akkor közel sem érzek nagy különbséget. Kétségtelen tény az is, hogy íróink nehezen vállalkoznak arra, hogy nekünk írjanak – eredeti műveket. Ebben a „sorban” megelőznek bennünket a kiadók, szerkesztőségek s még a filmgyár is. Mégsem tudom teljesen elítélni ezt a vonakodást: műfajilag múlandók vagyunk, nem hiszem, hogy nagy eséllyel pályázhatnánk az örökkévalóságra. Legalábbis ma még nem. Ami nyomtatásban van, az tovább él. Tudják ezt az írók, s nekünk is tudnunk kell.

– Ugyanakkor vannak olyanok is közöttük, akik felismerték egyedülálló „kiváltságunkat”: azt, hogy egyszerre, millióknak szólhatnak általunk. Ők azok, akik rendszeresen dolgoznak a televíziónak, akik ha prózát írnak, már akkor is titokban a megfilmesítésre gondolnak. Elsősorban az olyan „háziszerzőinkre” utalok, mint Galgóczi, Vészi, Csurka. De mellettük mindig törekszünk a fiatalok bevonására is: reprezentálja ezt éves tervünk írói névsora (Dobai, Nádas, Esterházy, Bereményi stb.). Nem állítom azt sem, hogy az író–televízió kapcsolatnak ne volnának néha konfliktusai, nehéz pillanatai. Igaz az az írói álláspont, hogy az irodalmi mű autonóm szuverén alkotás: de vannak esetek, amikor a rendező, aki szintén autonóm és szuverén módon alkot, jogosan teremti többé-kevésbé újjá az alapművet. Előfordul az is – s erre a filmtörténetben is találunk nem egy példát –, hogy ilyen módon a nem túlságosan jelentős műből remekmű születik. Persze, végül is a nagyobb hányadot a tisztes középszer adja. Külön kérdés, hogy ezeknek milyen arányban kell szerepelniük a televízió műsorában.

 

Örülök, hogy Ön említi meg ezt a kérdést. Ha megengedi, bele is kapaszkodnék. Gyakran fordul elő, hogy egy előzetes bemutatón látva valamely produkciót, egyértelmű az emberben a meggyőződés: a mű nem tartalmaz semmilyen értéket, rossz, kár lenne több millió embernek bemutatni. Ennek ellenére néhány hét múlva ott szerepel a műsorban, s aztán esetleg mindenki elmondja róla azt, ami már az elővetítésen kiderült. Egyáltalán: van-e olyan eset, hogy minőségi okok miatt nem mutatnak be egy elkészült, de értéktelennek talált művet?

 

– Ismét figyelmeztetnék a kérdés mélyén rejlő téves kiindulópontra. Ki vagy kik mondhatják ki, hogy a mű rossz? Egy kritikus? Vagy két kritikus? Hol van az a bizonyos mennyiségi „küszöbérték”? Néhány éve rendezte Fehér György a Bajazzókat. A produkciót szinte az egész magyar sajtókritika elutasította, mondhatnám, a földbe taposta. Mi tekinthető sziklaszilárd ítéletnek, ha ez sem? A Bajazzók ezután kikerült az Arany Prága televíziós fesztiválra, ahol díjat nyert. Mégpedig a sajtó díját! Ez a példa is figyelmeztet: óvakodjunk a megfellebbezhetetlen, kategorikus ítéletektől. Ebből következik azután az a – most már saját magam számára is megfogalmazott – alapelv, amit mint műsor-átvevő „hivatalnok” is gyakorlok. Tehát: csak végső esetben írom rá a minősítő lapra, hogy „sugárzásra alkalmatlan”. Politikailag káros, hibás, vagy közszemérmet súlyosan sértő esetektől eltekintve nem szeretnék ilyen radikális minőségi cenzúrát alkalmazni. Az alkotónak joga és kötelessége, hogy a nyilvánosság kockázatát vállalja.

 

A nemzetközi fesztiválok díjait magam egyáltalán nem tartom bizonyító erejűeknek, különféle okok folytán. De hadd kérdezzem meg inkább azt, ezek szerint mikor van egyáltalán lehetőség valamilyen minőségi korrekcióra a televízión belül?

 

– Az igazi válogatásra, illetve korrekcióra természetesen a forgatókönyvi munka idején van szükség. De az elfogadásnak is különböző fázisai vannak, s természetesen ezeken mindig végrehajthatók javítások. Ki lehet venni az anyagból, hozzá is lehet tenni – olykor; alapelvem azonban az, hogy a művel az alkotó viszi a bőrét a vásárra, s ehhez meg kell kapnia a lehetőséget is. Ahhoz tehát, hogy az alkotás találkozzék a közönséggel.

 

A vásáron persze csak az keres, akinek a portékáját megveszik: míg a néző átalányban fizet, ha tetszik a mű, ha nem. A magyar tévéjátékok – ha szabad így általánosítanom – elég hosszúak, merem megkockáztatni, túl hosszúak. Nem akarok külföldi példákra hivatkozni, bár szerintem is 45–50 perc egy tévéjáték ideális időtartama: azt viszont megkérdezném, van-e lehetőség az elfogadáskor megvágni egy-egy produkciót, vagy kizárólag a rendező jóindulatától függ, hogy hajlandó-e rövidíteni?

 

– Az elkészült mű végső elfogadása a főosztályvezető hatáskörébe tartozik. Azonban ezt megelőzően sor kerülhet már korrekcióra – mint mondtam az imént. Az elfogadásokon elhangzó vélemények nyomán az esetek egy részében sikerül a rendezőt meggyőzni bizonyos kurtítás, vágás szükségességéről. Máskor – koncepcionális okok miatt – a rendező védi álláspontját, s ragaszkodik eredeti elképzeléseihez. S itt vissza kell utalnom a már elmondottakra: az alkotóknak meg kell adni a jogot, a lehetőséget arra, hogy olyan formában mutassák be művüket a nézőknek, amilyen formában ők azt vállalják, magukénak vallják. (Eltekintve a kivételektől, amikről szintén volt már szó.) A műsorpolitikai, vagy kulturális, ha tetszik: művészeti koncepciónak a tervek kialakításakor, a forgatókönyvek rendelésében és elfogadásában kell érvényesülnie.

 

E kitérő után folytassuk az irodalmi előkészítés gondjainál. Az írótól nem várható el, hogy kész televíziós forgatókönyvvel jelentkezzék – habár nyilván vannak kivételek, akik ehhez is értenek –, szükség van hát forgatókönyvírókra.

 

– Igen, nagyon fontos egy televíziós forgatókönyvírói gárda kialakítása, akik a műfaj szakértői, jó értelemben vett „mesteremberei”. Akik értenek például a dialógíráshoz. Jelentős szerepük lehet egy produkció megszületésében, különösen, ha úgynevezett „szerzői filmről” van szó. Az irodalmi értékek „érvényesülésével” kapcsolatban egyébként is óvnék a skolasztikus, merev kategóriáktól. Igen nehéz megmondani, hol végződik az irodalmi érték, s hol kezdődik a filmes: a művészet épp oly hajlékony, mint maga az élet, s az előzetesen felállított téziseknél összehasonlíthatatlanul fontosabb a végeredmény.

 

A forgatókönyvírók mellett vannak dramaturgok is, bár őszintén szólva, nem tudom pontosan, miben hasonlít, s miben különbözik a tevékenységük. Mindenesetre elég gyakran hallottam, hogy bajok vannak a tévés dramaturgiával, s mintha kevés is volna a dramaturg, legalábbis a képernyőn mindig ugyanazt a néhány nevet lehet látni.

 

– Valóban kevés a dramaturgunk. Bár – s itt is figyelmeztetnék a kategorikus ítéletek veszélyeire – a világ televíziózásában sok helyen ismeretlen fogalom a dramaturgé. Nem véletlen, hogy a „munkakör” leírása is bizonytalan. A különböző lektori, anyaggyűjtési és adminisztrációs feladatokon túl mindenképpen szükség van az alkotó jellegű munkájára is: legyen képes az írott szövegtől elszakadva, azon felülemelkedve formálni az anyagot, tudjon képben gondolkodni. Ha erre képes, akkor alkotó társa lehet a rendezőnek.

 

Gondoltak arra esetleg, hogy a televízió intézményes formában képezzen magának forgatókönyvírókat és dramaturgokat?

 

– Ha észrevesszük a tehetséget, akár belsősnél, akár külsősnél, akkor minden lehetőséget megadunk neki a bizonyításra.

 

Szervezett formára gondoltam...

 

– A főiskolán most végez egy osztály, ahonnan dramaturgok is kerülnek ki, többek között hozzánk is. Ez persze nem elégíti ki a képzés rendszerességére vonatkozó igényt. Erre sem szellemi, sem anyagi kapacitásunk nincsen. Úgy gondolom azonban, nincs is rá szükség: pillanatok alatt fellépne a „túltermelés” veszélye. S itt igyekszünk rugalmasak és nyitottak lenni. Régebben az volt a gyakorlat, hogy csak belsős végezhet dramaturgiai munkát. Ma már ezzel is szakítottunk: szép számmal dolgoznak nekünk úgynevezett külső dramaturgok, kiváló filmes és színházi szakemberek.

 

Hogyan, milyen eszközökkel lehetne Ön szerint – ha a minőségi cenzúrát kizárjuk –, gyorsabb, pergőbb, képszerűbb, egyáltalán, televíziósabb alkotásokra serkenteni az alkotókat?

 

– A gyorsabb, pergőbb ritmusú alkotásokra való ösztönzésnek van anyagi oldala is. A jelenlegi premizálási rendszer nem ebbe az irányba hat: inkább terjengősségre ösztönöz. (Lehet, hogy amikor ezt a beszélgetést olvassák, a változtatások már meg is történtek.) Ennél is fontosabbnak tartom azonban a rendezők pályájának figyelemmel kísérését, személyes gondjaikkal, alkotói közérzetükkel való együttélést, azonosulást. Ez feltételezi a folyamatos és elemző értékelést. Mindent elkövetünk az egészséges kritikai-értékelési műhelyszellem kialakítására a főosztályon belül. Az elfogadások utáni vitákat, beszélgetéseket igyekszünk maximálisan felhasználni erre a célra. Külső szakértőket is meghívunk – művészeti tanácsadó testületünk tagjait. De erre törekszik a televízió egésze is. Ezt célozza a havonta több lépcsőben megrendezett műsorértékelés is, amelyen nem egyszer heves és szenvedélyes viták vannak.

 

Mivel a tévéjátékok jelentős részét mégsem érzem sikeresnek, azt kell feltételeznem, valamiképpen mégis zökkenők lehetnek a belső értékelési rendszer működésében. Hadd tegyek fel végezetül egy sarkított kérdést: elégedett Ön a magyar tévéjátékokkal?

 

– Válaszom – úgy gondolom – következik az előzőkből is. Azt a megállapítását, hogy a tévéjátékok jelentős részét nem tartja sikeresnek, nem fogadom el. Hivatkozhatnék itt sajtóvéleményekre éppúgy, mint összefoglaló értékelésekre a veszprémi fesztiválokon. Hivatkozhatnék tekintélyekre s nézői véleményekre; össze lehetne hasonlítani termésünket a külföldi televíziók minőségével – mindezek mást mutatnak. S ezeknek a véleményeknek az „átlaga” nem negatív. Ennek ellenére nem vagyok elégedett. Nem szeretem az elégedettséget, az elégedett embereket, mert az elégedettség maga a halál. A megállást, a mozdulatlanságot, a kihűlést jelenti. Azt az illúziót, hogy van az életben olyan pont, amely maga az abszolút szintézis, amely nem tartalmaz újabb, megoldásra váró konfliktusokat. De azt sem mondanám, hogy elégedetlen vagyok, talán inkább így fogalmaznék: optimista. Meggyőződésem, hogy egyre több, izmosodó alkotói tehetség jelenik meg produkcióinkban, akikre építeni lehet, akik garantálják a további minőségi fejlődést is. Más dolog persze, hogy a világ általában – a nagyvilág odakünn, s ez a kisebb világ, itt körülöttem – bonyolult s egyre bonyolultabb lesz. A dolgok megoldása következésképpen közel sem egyszerű. Áttörhetetlen falakat, megoldhatatlan problémákat azonban nem látok magunk előtt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 51-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7604