DVDHa a Beale utca mesélni tudnaNagy V. Gergő
If Beale Street Could Talk – amerikai, 2018. Rendezte: Barry Jenkins. Szereplők: Kiki Layne, Stephan James, Regina King. Forgalmazó: Sony. 117 perc. „Az arca nagyobb volt, mint a világ, a szeme mélyebb, mint a nap, hatalmasabb, mint a sivatag, és ami az idők kezdete óta történt, minden ott volt benne”. Így lelkesedik James Baldwin harlemi kultuszregényének alig nagykorú lányhőse az igaztalanul börtönbe zárt szerelméért, és a szöveget adaptáló Barry Jenkins láthatóan osztja a hitét az emberi arc hatalmában. A könyv címét és szellemét makulátlanul megőrző filmváltozat (Ha Beale utca mesélni tudna) ugyanis rendre frontális arcközelikkel és kamerába néző színészekkel dolgozik – ám a negyedik falat sosem a reflexió ürügyén töri át, mint inkább a közvetlen érzelemkifejezés jegyében. Jenkins azt a naiv és tiszta tekintetet fürkészi szemből, amivel a húsz év körüli hősei egymást és a világot nézik, és ami még a legsanyarúbb társadalmi valóságot is képes varázsos színekbe vonni. Talán ez az érzelmi tisztaság, ez a lefegyverző direktség a legvonzóbb ebben a filmben. Jenkins nagy szívvel és mélyen zengő vonósokkal meséli újra a szerelem és a fajgyűlölet harcának hetvenes évekre hangszerelt melodrámáját, amelyben Fonny (Stephan James), a szobrászfiú egy rasszista rendőr miatt börtönbe kerül, és a terhes barátnője (KiKi Layne), meg annak családja mindent megpróbál, hogy kimentse onnan. A társadalmi rendszer elfajzottsága nem csak a „niggert” verni vágyó rendőr villanó szeméből látszik, de ott kísért az ügyvéd zavart gesztusaiban vagy a börtönből hazatérő barát mondatlejtésében is, nem beszélve az egyik vallásos családtag hagymázas hőbörgéséről. Ám Jenkins nem erőlteti túl a vádbeszédet, szociológusként csak módjával teljesít, és a cselekményt alapozó családi konfliktust talán kissé túlságosan is szöveghűen vezeti elő (könyörtelenül felmondva a regény némely gyengébb dialógusát is). Akkor van inkább elemében, amikor hőseinek intim örömeit cizellálja. A Beale utca… leginkább mindenfajta szerelmi kapcsolat banális csodáiról mesél, amelyek talán éppen törékenységük és eltiprásuk miatt mutatkoznak annyira fenségesnek. Kézen fogva sétálni az alkonyi zsivajban, hirtelen felismerni a velünk szemben álló ember szépségét, vagy gyönyörködni abban, ahogy barátjával beszélő társunk a kezünket szorongatja – Jenkins az efféle szentimentális epifániák képességes rendezője, aki jól ismeri a felfedeztető kameramozgások és hömpölygő vonósok társításának alkímiáját, és van annyira jó festő, hogy még egy lepisált mellékutcát is pazarul érzékivé (sőt: olykor szinte reklámfilmesen rikítóvá) tudjon színezni-dizájnolni. Merthogy Jenkins a rasszizmus monokrómját a csupaszív szerelmesek ezer színben játszó érzeteivel és érzelmeivel állítja szembe, és néha egészen zabolátlanul túladagolja ezt az érzelmességet, de – akárcsak a melodráma történetének legnagyobb alkotói, Frank Caprától Terence Daviesig – mindvégig kíméletlenül elkötelezett marad ezen érzelmesség és hősei naiv igazsága mellett. És ezért végül letesszük a fegyvert: hiszünk neki. Extrák: Audiokommentár a rendezővel, kimaradt jelenetek, werkfilm, galéria, előzetes.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
