DVDFargoPápai Zsolt
Fargo – amerikai, 1996. Rendezte: Joel és Ethan Coen. Szereplők: Francis McDormand, William H. Macy, Steve Buscemi. Forgalmazó: Independent. 98 perc. A Fargo nagyon közel van a tökéleteshez, talán az is, perfekt film, alig(ha) van gyenge pontja. A különlegessége nem a csavaros cselekmény (pedig csavaros a cselekmény), nem a mesteri színészi alakítások (melyek egyébiránt valóban mesteriek, legyen szó a főalakok vagy bármelyik toldalékfigura megformálásáról), nem a hangsáv és képek csodás harmóniája (a kortárs film múlhatatlan hatású kísérőzenéjével), és nem is a pazar miliőrajz (jóllehet ritkán annyira emlékezetes a kolorlokál egy filmben, mint éppen itt). A Fargo igazi különlegességét mégsem ezek, hanem a tónusjáték bravúrjai jelentik, a különböző hangulati regiszterekkel folytatott mutatványok sora miatt unikum ez a film. Pedig a posztmodernben – többek között éppen a Coen testvérek (Véresen egyszerű, A halál keresztútján), meg persze Kubrick (Mechanikus narancs), Altman (A hosszú búcsú), De Palma (A sebhelyesarcú), Tarantino (Kutyaszorítóban) miatt – a hangulati hullámvasutazásnak nagy divatja, hovatovább hagyománya volt már, amikor a Fargo elkészült, tehát maga a technika korántsem számított újnak vagy „egyedinek”. Mégis, a mából visszatekintve olybá tűnik, hogy a Fargo volt az a film, amelyik ezt a technikát a legprofesszionálisabban valósította meg; nem egyszerűen azzal, hogy a film egészére, minden képkockájára kiterjesztette, hanem azzal, hogy szokatlan mélységet adott a hangnemekkel folytatott játéknak. A nyitóinzert valóban megtörtént tragédiák feldolgozását ígéri, amit azonban a végefőcímben olvasható obligát mondat – miszerint valamennyi szereplő és esemény fiktív a filmben – cáfol. A nyitóinzerttel tehát már az első másodpercekben, voltaképp azelőtt, hogy elkezdődne a film, összeér mélydráma és poéndramaturgia, és a későbbiekben végig érvényesül a hangulatok szimbiózisa. Nemcsak a figurarajzban (lásd mindenekelőtt a héthónapos várandósan gátlástalan pszichopatákkal megharcoló detektív, a fazonírozásával, mozgásával, verbális megnyilatkozásaival a teljes hollywoodi bűnmitológiának fityiszt mutató Marge alakját), de a szituációépítésben is (mint a delejezően komikus emberrablás-szcéna, vagy a gyilkosságokat elbeszélő – gegekkel bolondított – jelenetek mutatják). Még a dramaturgiai és verbális lózungok is a tónusjátékokba szervülnek: sokat elmond a Fargóról, hogy a legmeglepőbb jeleneteinek egyike, amikor Marge (Francis McDormand) – háta mögött a lefegyverzett, pár perccel korábban még a barátját daráló Gaear Grimsruddal (Peter Stormare) – átnyújt egy közhelycsokrot a nézőnek a bűn, a bűnözés hiábavalóságáról. Egy efféle monológ bármely filmben, akár egy másik Coen-moziban is kínosan csengene, itt azonban – nyilván a megelőző kilencvennéhány perc eseményeinek tükrében – még csak nem is necces, sőt: megmosolyogtató ugyan, de egyúttal szívszorító. A Fargo olyan világba vezet, amelyet kegyetlen véletlenek döntenek sötétségbe, egyszersmind apró csodák világítanak be. Amelyet először cselekvő, és utána sem (talán sohasem) gondolkodó véglények uralnak, de mellettük azért – várandós detektív álcáját öltve – a mesebeli legkisebb fiúnak is akad benne hely. A Fargo különlegessége, hogy minden iróniája és időjelezései dacára – illetve szemben a posztmodern film jeleseinek zömével – sokkal több, mint bravúros bohóckodás a műfajokkal, ideológiai konvenciókkal. Nagyon nehéz nem komolyan venni, mélységei vannak ugyanis, és hihetetlen érzelmi kaleidoszkópot nyújt. Röhögünk és izgulunk végig, de közben a szívünk is megszakad néhányszor. Extrák: Nincsenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
