KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film + Zene

Nico, 1988

Nico nem akar ikon lenni

Déri Zsolt

„Voltam a csúcson, voltam legalul – mindkét hely üres.”

 

Az édes élet szőke német modellcsaja, Andy Warhol legkarizmatikusabb szupersztárja, a Velvet Underground énekesnője, a tragikus sorsú holdistennő Nico tucatnyi világhíres férfi múzsája és/vagy szeretője volt. A Nico, 1988 című film a dán Trine Dyrholm fenomenális alakításával egy eltérő női olvasatot kínál – a művésznő karrierjének utolsó szakaszáról, amikor még egy kelet-európai turnét is bevállalt.

*

A náci Németországban, 1938-ban Kölnben született, majd a második világháború végét Berlin mellett megélő Christa Päffgen 16 évesen lesz fotómodell – a szőke szépség a legnagyobb divatlapokban pózol, szerződteti a párizsi Chanel divatház és Amerikában a Ford ügynökség is. A mély hangú germán lány a felfedezőjétől, Herbert Tobias divatfotóstól művésznevéül egy férfi keresztnevet kap, a görög származású francia producer-rendező Nico Papatakis nyomán – akivel aztán személyesen is megismerkedik és 1959–1961 közt együtt is él. Nico saját magát alakítva évődik Marcello Mastroiannival Az édes élet című Federico Fellini-filmben, 1962-ben Alain Delontól születik gyermeke, a Strip-tease című francia film főszereplőjeként Serge Gainsbourg-tól kap betétdalt.

1963-ban már egy New York-i dzsesszklubban énekel, feltűnik egy Bill Evans-albumborítón is, de első saját kislemezét már Londonban készíti 1965-ben a Rolling Stones-gitáros Brian Jones segítségével (a B-oldalas dalt a majdani Led Zeppelin-alapító Jimmy Page írja neki). New Yorkban 1965-66 telén kerül Andy Warhol körébe (a pop-art pápájával több experimentalista filmet is forgat) és áll össze a Velvet Underground együttes avantgárd rockereivel, akikkel felvesz egy zenetörténeti mérföldkővé váló nagylemezt (The Velvet Underground & Nico című közös albumukon három Lou Reed-szerzeményt énekel alt hangján) és pár számot a szintén 1967-ben megjelenő kamarazenei hangszerelésű első szólóalbumára is (Chelsea Girl), melyre Bob Dylantől, Tim Hardintól és főleg 18 éves szerelmétől, Jackson Browne-tól kapott dalokat is rögzít. Browne, illetve Tim Buckley által gitáron kísért szólókoncertjei nagy hatást tesznek az akkor még énekesi karrierje előtt álló kanadai költőre, Leonard Cohenre is.

Nico – még szintén 1967 folyamán – Jim Morrison útmutatását követve kezd saját szerzeményekben gondolkodni („A lelki testvérem volt. Ő mondta, hogy írjak dalokat. Addig sosem gondoltam volna, hogy tudnék.”), és az így születő – már saját harmóniumjátékával kísért, gótikus, sötét tónusú számokra épülő – 1968-as The Marble Index nagylemezét a Velvet Undergroundból addigra szintén távozó John Cale hangszerelő-produceri segédletével veszi fel (későbbi négy stúdióalbumából még hármat szintén vele készít). A lemez Evening Of Light című dalához forgatott 1969-es kisfilmjében a 22 éves Iggy Poppal együtt szerepel (aki máig hálás neki, hogy megtanította a szexben hogyan kell orálisan örömöt szerezni a nőknek). Ekkorra leszámol ikonikus szőkeségével is, előbb vörösre festi haját, majd végleg visszatér eredeti barna hajszínéhez.

Nico a hetvenes években Párizsban él a nála egy évtizeddel fiatalabb Philippe Garrel rendezővel (akinek több művészfilmjében is játszik), és ekkoriban áll rá a heroinra is. 1971-ben a Pink Floyd hívja előzenekarnak, 1974-ben Brian Eno, John Cale és Kevin Ayers társaságában ad ki közös londoni koncertlemezt, majd a Tangerine Dream előtt lép fel a reimsi katedrálisban, miközben a katolikus hívek a templom megszentségtelenítése miatt háborognak…

*

Mint a roppant impresszív fenti névhalmazból is kitűnik, Nico karrierjének ikonikus első két évtizedét az utókor hajlamos a híres férfiak tükrében látni, akinek múzsája és/vagy szeretője volt (gondoljunk csak Oliver Stone The Doors filmjének méltatlan ábrázolására), miközben ismerőseinek elmondása szerint egy igazi öntörvényű „alfanőstény” volt, aki kései éveiben gyakran mondogatta: csak azt bánja, hogy nem férfinak született – hogy ne a kinézete, hanem a művészi kvalitásai alapján ítéljék meg. Az utóbbi néhány évben azonban megszaporodtak az olyan női nézőpontú Nico-interpretációk, melyek már egy negyvenes éveiben járó, hírnévvel és glamúrral szakító, csak sötét zenéjében és az alkotásban kiteljesedő művésznőt helyeznek a néző elé.

Az egykori kolléga- és barátnő, Patti Smith 2014-es előadása, a szintén zenésszé lett lányával, Jesse Paris Smith-szel és az ambient-audiovizuális produkcióiról ismert Soundwalk Collective-vel közösen színpadra vitt, majd 2016-ban lemezen is megjelent Killer Road például konkrétan Nico életének utolsó napján játszódik (49 éves korában Ibizán a nyári hőségben egy hegyi úton biciklizve kapott szívrohamot és szenvedett fejsérülést az eséstől, a halálát agyvérzés okozta 1988. július 18-án). Maxine Peake manchesteri színésznő és Sarah Frankcom rendezőnő idén júliusban a Manchesteri Nemzetközi Fesztiválon bemutatott The Nico Project előadással a német énekesnő nyolcvanas évekbeli életének fő helyszínén, a férfiak által dominált manchesteri színtéren kínáltak női olvasatot Nico pszichéjéről, csupa nőből álló kreatív stábbal és kísérőzenekarral (ez utóbbiban Hitlerjugend-egyenruhába öltözött muzsikuslányokkal). Ugyanebbe a sorba illik Susanna Nicchiarelli olasz forgatókönyvíró-rendezőnő belga koprodukcióban forgatott Nico, 1988 című mozifilmje is, melyben az élete utolsó éveiben járó énekesnőt a legjobb dán színésznők közt ünnepelt Trine Dyrholm alakítja (Születésnap, Oké!, Egy jobb világ, Csak a szerelem számít, A kommuna, Szívek királynője stb.).

„Határozottan hiszem, hogy a legjobb életrajzi filmek azok, melyek az élettörténetnek csak egy részét mesélik el” – mondja Nicchiarelli, aki már Kozmonauta című 2009-es első nagyjátékfilmje óta készült, hogy Nicóról forgasson, kifejezetten a pályája utolsó szakaszáról. „Megfordította a klisét, mely szerint valaki híressé válik, aztán jön a hanyatlás. Nico története pont az ellenkezője volt: előbb híres volt, és csak utána lett valaki” – még akkor is, ha a vásznon ez a valaki egy kinézetét és higiéniáját elhanyagoló nő („Csúnya vagyok? Akkor jó – nem voltam boldog, amikor szép voltam!”)

*

Az 1945-ben Berlin égését néző kis Nicónak és a címbeli esztendőben Ibizán végzetes bicikliútjára induló megfáradt művésznőnek az egymás mellé vágásával indított film a főcímdal alatt le is darálja a Velvet Underground és Andy Warhol fémjelezte hatvanas évekbeli ikonperiódust (a szép és fiatal Nico arca csak archív felvételeken tűnik fel Jonas Mekas hektikus New York-i dokumentumfilmjeinek képsorain), és máris 1986-ban vagyunk a posztpunk Manchesterben, ahová az énekesnő akkor költözött, mikor a nyolcvanas évtizedben hét év kihagyás után újra elkezdett lemezeket készíteni.

Nico hűvös szintetizátoros hangzású Camera Obscura című utolsó albumának koncertkörútjáról billentyűsének, James Youngnak a könyve a legismertebb forrás (Songs They Never Play On The Radio, amerikai címén: Nico – The End), de Susanna Nicchiarelli részletesen elbeszélgetett az énekesnő korabeli menedzserével, Alan Wise-zal is még annak 2016-os halála előtt (az ő figuráját a Gregory barátnője főszereplőjeként elhíresült skót John Gordon Sinclair játssza). „A film igaz történet és a közvetlen tanúk elbeszélése alapján készült” – hangsúlyozza egy kiírás, ezért is meglepő, néha mennyire elrugaszkodik a valóságtól a forgatókönyvíró-rendezőnő. A  hidegháborús képvilágú filmben csehszlovákiai és lengyelországi jelenetekkel szemléltetett kelet-európai turné (melynek során Nico a budapesti Petőfi Csarnokban és a pécsi Apáczai Nevelési Központ művelődési házának aulájában is fellépett) a valóságban nem 1986-ban volt, hanem 1985-ben, teljesen más felállással és hangszerelésben: csak billentyűs és ütős hangszerekkel – például tablával – koncerteztek, míg a filmben egy rockzenekart látunk gitárosokkal, plusz egy román hegedűslánnyal, akit Anamaria Marinca (4 hónap, 3 hét, 2 nap ) játszik, de hasonlóan fiktív női figura a turnéasszisztens is a Mike Leigh-filmekből ismert Karina Fernandez alakításában. A kísérőzenekar háttértagjait a torinói Gatto Ciliegia contro il Grande Freddo posztrock együttes tagjai játsszák, akik a filmzenét is jegyzik, és ők készítették a remek áthangszereléseket is a dalokból, melyeket Nico szerepében maga Trine Dyrholm énekel (aki a nyolcvanas évek végén már tiniként belekóstolt a popsztárságba és a turnézásba, még mielőtt színésznő lett volna).

A zenei vonal mellett a film másik fő szála Nico viszonya a fiával, Arival, akit Alain Delon sosem ismert el gyermekének, de a filmsztár édesanyja a nyilvánvaló hasonlóság láttán magához vette és hivatalosan örökbe is fogadta unokáját, ami miatt aztán Delon 17 évig nem is állt szóba saját anyjával. A bohém életmódja miatt alkalmatlan szülőnek ítélt Nico az élete végére nemcsak a heroinról állt le, de valamennyire sikerült rendeznie kapcsolatát önpusztító hajlamú fiával is (őt egy magyar színész, Funtek Frigyes 1990-es párizsi születésű fia, Funtek Sándor alakítja, aki a cannes-i nagydíjas Adèle élete 1-2. fejezetben kezdte mozis pályafutását, de A feleségem története című Enyedi Ildikó-filmben is láthatjuk majd).

Ari, aki a fotózásban találta meg a maga művészetét, mikor az ezredfordulón maga is apává lett, L'Amour n'oublie jamais, azaz A szeretet sosem felejt című könyvében írta meg anyjával közös emlékeit. A Nico, 1988 elkészítésében maximálisan segítséget nyújtott a forgatókönyvíró-rendezőnőnek, de a tavalyi mozipremier után adott interjújából kiderült, hogy nem szereti a filmet, mert nem fest valós képet anyjáról: elmondása szerint Nico életerősebb, energikusabb, elegánsabb és sokkal gyilkosabb humorú nő volt, mint ahogy az a vászonról lejön.

 

NICO, 1988 – olasz-belga, 2017. Rendezte: Susanna Nichiarelli. Kép: Crystel Fournier. Zene: Gatto Ciliegia contro il Grande Freddo. Szereplők: Trine Dyrholm (Nico), John Gordon Sinclair (Richard), Anamaria Marinca (Sylvia), Sandor Funtek (Ari). Gyártó: Vivo Film / Tarantula. HBO. 93 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/09 42-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14238