KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás

Szinkrontolmács

Margitházi Beja

Egy könyv arról, miben áll a szemünk láttára lezajlott „paradigmaváltás a kortárs magyar dokumentumfilmben.”

 

Véletlen egybeesésnek tűnhet, hogy közvetlenül a magyar dokumentumfilm kiemelkedően sikeres éve után jelenik meg egy éppen ezt a jelenséget tárgyaló szakkönyv, de ahogyan a filmek, úgy a kutatói teljesítmény mögött is több éve érlelődő, nem mindig látványos-látható munkafolyamat húzódik meg. A hazai dokumentumfilm elmúlt bő egy évét Tuza-Ritter Bernadett (Egy nő fogságban), Zurbó Dorottya (Könnyű leckék, A monostor gyermekei), Révész Bálint (Nagyi Projekt), Bogdán Árpád (Gettó Balboa), Csuja László (Kilenc hónap háború) többségükben hazai moziforgalmazásban is jól teljesítő, nemzetközileg díjazott filmjei tették igazán markánssá, és olyan teltházas események valóságos népünnepéllyé, mint a Verzió és a BIDF külföldi dokfilmeket is bemutató vetítései. A sikeres fesztiválok mellett sokat tettek a közönség kiépítéséért az Elf Pictures, Soldivision, Mozinet és KineDok forgalmazási kihívásokat bevállaló, alternatív módszerektől sem visszariadó gyakorlatai. A fiatalabb generáció rátalálása a dokumentumfilmre nemcsak a korosztályi közönség oldaláról jól tapintható, de beszédesen jelzi az is, hogy az MNF, az HBO és a Médiatanács visszafogottabb, erős szelekción alapuló támogatási lehetőségei mellett egyre gyakrabban kerülnek dokfilmes projektek az elsőfilmes Inkubátor pályázatok közé, nyilván nem függetlenül a lassan lábra álló képzési rendszertől (a Színház- és Filmművészeti Egyetemen hét éve létezik, idéntől a Pécsi Tudományegyetemen is indul dokumentumfilm-rendező MA program). A szűkös finanszírozási körülmények ellenére, csak az utóbbi három-négy év termését nézve, az itthon sikeresebb, ismertebb magyar dokumentumfilmek viszonylag széles probléma-spektrumot fogtak át, és kulturális, történelmi, társadalmi érzékenységet jelezve zenei témákat (Soul Exodus, Balaton Method, BP Underground – Hip Hop), sportteljesítményeket (Ütős csajok, Ultra, Vonal felett, Gettó Balboa), politikai, történelmi vonatkozásokat (Antall József portréfilm, Szétszakadt Magyarország, Hungary 2018), társadalmi problémákat (Meleg férfiak hideg diktatúrák, Dizájneren, Nem szegénynek való vidék, Menjek/Maradjak: Édes otthon) és kulturális jelenségeket (Volt egyszer egy téka, Mi ez a cirkusz, A sárga csikó nyomában) egyaránt tematizáltak.

A dokumentumfilmmel foglalkozó magyar elméleti-kritikai szakirodalom ezzel párhuzamosan erős visszafogottsággal látszik követni a globális, illetve lokális fejleményeket. A rendszerváltás utáni hazai könyvkiadás dokumentumfilmet megjelenítő vezető műfajai sokáig az interjúkötet és az alkotói monográfia voltak (lásd a MADE és az MMA kiadványait), melyek mellett a Metropolis és az Apertúra tematikus számai nyitották meg a nemfikciós film elméleti diskurzusának alternatíváját. A téma tudományos igényű, érdemi tárgyalását nemrég Sárközy Réka két könyve kezdte el bíztatóan (Elbeszélt múltjaink, 2011; Kinek a történelme? 2018), főleg a magyar történelmi dokumentumfilm történetére, illetve annak (emlékezet)politikai vonatkozásaira összpontosítva, és egyértelműen ebbe a trendbe illeszkedik Stőhr Lóránt legújabb munkája is, mely a Gondolat Kiadónak abban a (borítóval is egységesített) filmes sorozatában jelent meg, mely nemrégiben Zalán Vince, Gelencsér Gábor, Pócsik Andrea illetve a következő kutatógeneráció  – Győrffy Iván Kalmár György, Lichter Péter – legújabb műveit is publikálta.

Stőhr könyve egy közel tízéves, magyar és angol nyelvű tudományos közleményekben (gyűjteményes kötetekben, és az Apertúra, Médiakutató, Studies of Eastern Europen Cinema, Images vonatkozó számaiban) is megnyilvánuló dokumentumfilmes érdeklődés és kutatás továbbgondolt, rendszerezett lenyomata. A filmformát folyamatosan változónak tekintő megközelítés szerint mindig aktuális a kérdés, hogy mit jelent egy adott történelmi-kulturális közegben és korszakban a dokumentumfilm? A jelen esetben kortárs és magyar gyakorlatról Stőhr megállapítja, hogy a felzárkózás a nemzetközi trendekhez, a hagyományokhoz ragaszkodás feladása nem a filmformát fénykorában érő rendszerváltáshoz, hanem inkább a kétezer-tízes évekhez köthető, amikor a finanszírozási rendszer átalakulásával párhuzamosan a szakma átstruktúrálódása is megtörtént. A könyv fő állítása szerint a paradigmaváltás a valóságfeltárás és igazságmegmutatás irányelvei helyett a tudatos hatásteremtés, a néző közvetlen érzelmi megszólításának felértékelődésében nyilvánult meg, mely Stőhr megfigyelése szerint három jellemző mentén zajlott le, vagyis a rendezői személyesség, a beavatkozó, érzékeltetett, néha performatív alkotói jelenlét és a dramaturgiailag is átgondolt cselekményszerkesztés, a narrativitás nyomatékosításaként jelentkezett. E központi téma feltérképezése elé a szerző bevezetőt szerkeszt, a kibontásához pedig hazai alkotók és filmek esettanulmányait rendeli. A könyv struktúrája így egy körkörösen közelítő mozgást követve, a széles perspektívát egyre szűkítve halad a nemzetközi, majd nemzeti kereteken át az alkotói életművekig, tematikus filmcsoportokig, illetve a konkrét filmek mélyelemzéséig.

A rendkívül informatív, naprakész szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott, a filmelemzéseket meggyőző alapossággal végigvezénylő, felvillanyozóan érvelő szöveg minden részben kínál valami izgalmasat a szakértők és a laikusok számára is. Fejezetről fejezetre haladva azonban a logikus strukturális koncepció nem szervesül valódi módszertanná, a kötet nagyobb egységei nem állnak össze szisztematikusan felépített, egységes művé – vagyis a darabok erősek, a kohézió kevésbé. A dokumentumfilm nemzetközi kortárs tendenciáit áttekintő első rész például az előzmények és a piaci átalakulás rövid fejezetei mellett remekül összefoglalja a vonatkozó kritikai-elméleti diskurzust, a posztmodern, posztklasszikus, posztgriersoni kategóriák részletes tárgyalásával, melybe itt-ott, csak mintegy járulékosan szövődik bele a narrativitás és karaktercentrikusság fogalma, noha a magyar fejezet szempontjából ennek lesz nagyobb jelentősége. De nem történik itt meg a másik két, címben kiemelt szempont tudományos, diszkurzív megalapozása sem, noha mind a személyesség, mind a jelenlét fogalmai, csakúgy, mint a (filmkészítői, nézői) érzelmekkel való munka a kortárs filmelmélet erős hívószavai. Az első egység teoretikus szempontjainak helyét egy gyakorlatorientáltabb, deskriptív megközelítés veszi át a rendszerváltozás utáni helyzetről szóló második blokkban, ahol Stőhr terminológiát és módszert vált, hogy – egyébként üditően komplex módon – a folyamatok közötti kölcsönhatásra rámutatva rekonstruálja az alkotói generációk, az intézményi háttér, a támogatási rendszer átalakulása és esztétikai, formai, stiláris váltás közötti összefüggéseket.

Az esettanulmányok újabb, ismét eltérő elemzési technikájú egységet kapcsolnak az előzőkhöz: az Almási Tamás, illetve Sós Ágnes életművében lezajló váltás tárgyalásában a filmek szelekciójának fő szempontja a narrativizálódás és személyesség. A magyarul ilyen alapossággal először elemzett alkotók tárgyalása keretezetlen és erősen filmcentrikus marad, mellőzve az első vagy az utolsó részek elméleti beágyazottságát, holott a trauma- illetve komikumelméleti megközelítés itt is megtalálhatta volna a helyét. Részben ezt pótolva az utolsó két alfejezet az életművek mellé két tematikus csoportot rendel, melyek felfejtésében ismét nagyobb szerep jut a teoretikus alapoknak, így a traumaelméleti megközelítés Kincses Réka (Balkán bajnok), Pigniczky Réka (Hazatérés) és Révész Bálint (Nagyi Projekt) múltfaggató filmjeinek felfejtésében, a komikum és érzelmek dokumentumfilmes összekapcsolása Kovács Kristóf és Szirmai Márton a mai magyar vidéket bemutató, eltérő beavatkozási stratégiáinak felmutatásában segíti a szerzőt.

Ez a hibriditás mit sem von le az egyes fejezetek értékéből, és nem változtat azon a tényen, hogy Stőhr könyve ragyogóan bizonyítja, a magyar dokumentumfilmet érdemes filmelméleti és -történeti kutatás tárgyává tenni. Az érthetőség, követhetőség és szakmai igényesség elveihez következetesen ragaszkodó kötet kötelező olvasmány mindenki számára, aki szinkrontolmácsot keres a kortárs, éppen zajló (magyar) dokumentumfilmes folyamatok mélyebb megértéséhez.

 

Gondolat Kiadó, 2018.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/09 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14231