KritikaFájdalom és dicsőségA fájdalom is dicsőségesKolozsi László
A legnagyobb és leghíresebb európai filmesek egyike egy
nagy és híres spanyol filmrendezőről készítette új játékfilmjét.
Az Asszonyok a
teljes idegösszeomlás szélén című feledhetetlen Pedro Almodóvar film
ajánlója alatt olvastam ezt a cinizmustól egyáltalán nem mentes hozzászólást:
csöndes, nyugodt, kedves film. Ezt akár egy rajongó troll is írhatta volna. A
rendező legfontosabb korai filmjeinek és ennek a világsikert elhozó opusznak
jellemzője ugyanis az egzaltáltság, a meghökkentő ötletek kavalkádja, a
tobzódás a képi és nyelvi ötletekben. Úgy gondolom, hogy maga a rendező ijedt
volna meg leginkább, ha látja, hogy idősebb korára mennyire szentimentális
lesz, hogy a melodráma már nem a melodráma kifacsarását és grand guignollá
alakítását jelenti majd nála, hanem az ősi melodrámai vonásokat: mint az, hogy a
szereplők folyton önmagukról és érzéseikről beszélnek, meghatódnak saját
történeteiken, a múltba tekintenek és nem mentesek a szánalmassá válás határáig
elhúzott önsajnálattól.
Ha volt a szerzői filmnek emblematikus alakja, akkor
Almodóvar volt az: amennyiben a szerzőiség a felismerhető kézjegyeket jelenti,
neki nem csak a helyszín és színészválasztás volt a kézjegye, hanem az
extrémitás is. Emlékezhetünk például az Áldott
mélységek heroinfüggő és leszbikus, tigrist tartó apácáira, a Kötözz meg és ölelj főhősére, akit a
fiatal Antonio Banderas játszott vagy a Mindent
anyámról szentimentális transzvesztitáira. Ha a szerzői jegyek ilyen
erősek, az ugyanakkor azzal is jár, hogy a nézők egyre inkább csak a szerzői
jegyeket akarják látni, Almodóvartól mindig Almodóvar filmeket akarnak, és ez
egy idő után legalább annyira árt az életműnek, mint a mindenáron megfelelni
akaró, vagy minden áron saját szerzői eszközeit levetni szándékozó szerzőnek.
Az elsöprő siker nagyon sok alkotó esetében a kényszert
is jelenti, hogy saját szerzői eszközeit használja, egészen addig, míg azokat
meg nem csúfolja, üres klisévé nem koptatja. Félő volt, hogy ez a sors vár a
legnagyobb spanyol filmesre is, aki Luis Buñuel és Marco Ferreri elkötelezett
rajongójaként kezdve pályáját, talán éppen a két rajongott rendező messze nem
egyenletes, ugyanakkor elbűvölően sokszínű életművét áttekintve juthatott arra,
hogy nem rendezhet mindig csak az újabb Almodóvar-filmeket akaró rajongói igényei
szerint. Ez eredményezett olyan, hívei szerint ballépésnek számító filmeket,
mint a Fájdalom és dicsőség életrajzi
párdarabjának tekinthető Rossz nevelés
vagy a thrillernek mondható A bőr,
amelyben élek.
A Fájdalom és
dicsőségre tökéletesen illik az a pár jelző, amit a korábbi filmek
kommentelője poénból írt be: csöndes, kedves, szomorú. És rendkívül
szentimentális. Sok szempontból nem tipikus, szerzői jegyeket felmutató
Almodóvar film, ahogy (bár főszereplője a rendező alteregója, egy rendező, és
egy film, Az első vágy előzményeit
mondja el) nem tipikus önreflexív, önéletrajzi film. Nem játszik a szerepekkel,
nem forgatja ki a helyzeteket, nem mesél a rendezői lét megpróbáltatásairól.
Ugyanakkor mesél régi szerelmekről, akiket egy színdarab csalogat elő a
múltból, egykor heroinfüggő, és a rendezőt is a kábítószerével megkísértő nagy
színészről, az anyáról, aki minden Almodóvar filmben ott van, ha nem is feltétlenül
szereplőként, és akinek ebben a filmben tudja elmondani, hogy sajnálja, ha
csalódott benne. Fájdalom és dicsőség
nem tartozik a nagy Almodóvar filmek közé, a nagy vallomás filmekhez, mondjuk a
8 és félhez sem mérhető. Valóban
csöndes alkotás, ugyanakkor kitetszik belőle, hogy mi volt az Almodóvar filmek
legfőbb összetevője, mi az, ami minden filmjére jellemző, amitől minden filmje
egyedi, amitől különleges és fontos film lesz a nagy sikereinél csendesebb is.
És ez az őszinteség. Ami lehet provokatív, lehet harsány, vagy ordenáré is, de
lehet ilyen is. Ha valaki annyi idős, mint Almodóvar most (70, igen, hetven),
akkor hitelesebb ez a csendesebb, melankolikusabb világszemlélet. A Fájdalom és dicsőség értékéből az, hogy
mennyire illik megszokott Almodóvar-képünkbe, nem von le semmit.
FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉG (Dolor y gloria) – spanyol, 2019. Rendezte
és írta: Pedro Almodóvar. Kép: Jose Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias.
Szereplők: Penélope Cruz (Jacinta), Antonio Banderas (Salvador), Leonardo
Sbaraglia (Federico), Cecilia Roth (Zulema), Asier Etxeandia (Alberto). Gyártó:
El Deseo. Forgalmazó: Cinetel. Feliratos.
113 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|