Latin-amerikai legendákLa Llorona-filmekElátkozott vérvonalÁrva Márton
A gyermekeit sirató
asszony mexikói története a kultúrakeveredések traumáját jelképezi évszázadok
óta.
Egy megtébolyult anya
kísértete, ami az éjszakai ködben bolyong és vérfagyasztó sirámok közepette
keresi elveszett gyerekeit – a la llorona
a mexikói populáris mitológia egyik legősibb és legemblematikusabb motívuma. 16.
századi spanyol szerzetesek gyarmati feljegyzéseiben és a mexikói függetlenségi
háborút követő időszak legendagyűjteményeiben bukkan fel, a róla szóló népdalt
a 20. század legismertebb spanyolajkú énekesei dolgozták fel Raphaeltől Chavela
Vargason át Lila Downsig és a mexikói ihletésű kortárs nyugati filmekből sem hiányozhat,
lásd a Salma Hayek-féle Fridát vagy a
Disney-Pixar Cocóját. A síró asszony története
évszázadok óta elévülhetetlen, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a kultúrakeveredés
örökzöld kérdéseiről mesél.
A legenda korai
változata az azték birodalom végnapjaiba nyúlik vissza, és egy olyan anya
kétségbeesését helyezi a középpontba, aki az indián vérvonal megszakadását
látja a spanyol katonák érkezésében. A nő Tenochtitlán (a mai Mexikóváros
helyén fekvő azték főváros) utcáin kóvályogva keres menekvést gyerekeinek, végül
fehér ruhájában nyom nélkül elmerül a közeli Texcoco tóban. A szélesebb körben
elterjedt változatok már a gyarmati uralom időszakába helyezik a történetet, és
a találkozástól rettegő anya helyett a különféle népek keveredésére fókuszálnak.
Ezek a verziók egy indián vagy mesztic nőről szólnak, akinek gyerekei születnek
egy hódító katonától. A spanyol férfi viszont nem ismeri el a kapcsolatot (így
leszármazottait sem), és az elfogadott normát követve inkább európai feleséget
választ. A cserbenhagyott anya beleőrül az elutasításba, és vízbe fojtja
gyerekeit, majd saját magával is végez. Bosszúszomjas illetve fájdalmasan
gyászoló szelleme ezután kezd kísérteni.
A gyarmati llorona-legenda nemcsak tartalmát, hanem
keletkezését tekintve is hibriditásról árulkodik: a gyerekeit féltékenységből
meggyilkoló Médeia (görög mitológiai) történetét mossa egybe az aztékok
leigázásáról szóló Malinche-mítosszal. A feljegyzések szerint ugyanis Malinche
az őslakosok rabszolgájából lett Hernán Cortés tolmácsa, majd gyermekének anyja,
vagyis az azték kultúra megismerésében és a végzetes kapcsolatteremtésben is
segítette a konkvisztádort. Így a mexikói kultúra egyszerre tekint rá minden
mesztic ősanyjaként és a népét eláruló kurvaként. A számos latin-amerikai országban
(sőt, egyes antropológusok szerint a kelta, a yoruba és a fülöp-szigeteki
hitvilágban is) előforduló síró asszony-legenda tehát elsősorban a
Malinche-asszociációk miatt vált éppen a mexikói folklór alappillérévé. Itt
viszont olyan közkedvelt szimbólum lett, mely által a filmkészítők a kezdetek
óta hatékonyan fejezhetik ki a nemzeti kultúrával illetve a nemi szerepekkel
kapcsolatos nézeteiket.
A gyarmati ősbűn
A hangosfilm elterjedése
Mexikóban egybeesett a forradalmi államberendezkedés konszolidációjával, amely
a korábbi oligarchikus diktatúra helyett egy szélesebb néprétegeket magába
olvasztó nemzetállam létrehozását tűzte ki célul. Ez a nemzetépítési projekt egy
olyan fentről terjesztett ideológiára támaszkodott, amely a nyugati patriarchátus,
a katolikus moralitás és az indián kultúrák elemeit összegyúrva határozza meg a
„mexikóiság” mibenlétét. Ebben az időszakban muralista festők és
zsánerfilmrendezők állami megrendelésre dolgozták ki a modern Mexikó vizuális
ikonográfiáját, gondosan összehangolva az őslakosok és az európai hódítók
örökségét. Ez volt az 1933-as La llorona
feladata is, mely egy háromrétegű flashback-szerkezetben domborítja ki múlt és
jelen lényegi kapcsolatát. A hódítás pillanatában spanyol katonák fosztják meg
Malinchét a gyerekeitől, egy 16. századi anyát faképnél hagyja spanyol
szeretője, a gyászoló nők szelleme pedig a jelenben szállja meg a főszereplők cselédjét,
aki erre csuklyát húz, és egy azték oltáron készül feláldozni a rábízott
négyéves kisfiút, a konkvisztádor vérvonalának legifjabb sarját. Ramón Peón
filmjének különböző idősíkjaiban ugyanazok a színészek játszanak, ráadásul a
kísértet mellett egy visszatérő aranygyűrű és egy áldozati kés is nyomatékosítja
a történelmi átjárhatóságot, melyet a kor ideológiai irányelveihez igazodva végül
csak az állami gondoskodást jelképező rendőrség tud kordában tartani.
A 30-as évek filmjei
tehát a múlttal való békülés jegyében határozták meg az új nemzeti kereteket,
1960 Mexikóját viszont már a vehemens iparosítás és városiasodás, illetve a
technikai fejlődés jellemzi. Így René Cardona La lloronájának idején „kísérteteket már csak a tévében látni”, amit
a főhősök is tudatosítanak, és maguk mögött is hagyják a megátkozott vérvonalról
szóló premodern mítoszt. Ugyan ez a filmváltozat is beépíti a gyarmati
korszakba visszatekintő eredettörténetet, a kosztümös jelenetek attrakciós
értéke ezúttal háttérbe szorul a felhőkarcolók és repülőgépek látványa mellett.
Áldozati rítus helyett immár a bosszú beteljesítése is modern eszközökre hárul:
a kísértet-dadus balesetnek álcázná a gyerekgyilkosságot, a kiszemelt kisfiúra így
autók, metszőollók, és egy aljas kisvasút leselkedik. A gyászoló asszony ráadásul
önként töri meg az évszázados átkot, hogy a figyelem a „primitív” fenyegetésről
a jelen patriarchális terrorjára terelődjön. A 20. század eleji mexikói
nemzetképhez ugyanis végletesen macsó ideológia tartozik, ami mai szemmel
árnyékot vet a család megmenekülésének happy endjére is.
A szörnyeteg feltámad
Bár a Cardona-féle
feldolgozás modern fiataljai eltemették, a llorona-mítosz
két eltérő formában is feltámadt a 60-as és 70-es években. A vizuális ikon
néhány kisebb költségvetésű horrorfilm kelléktárát gazdagította, míg a
politikai vonatkozások fiatal auteurök
társadalomkritikus munkáiban tűntek fel.
Az olcsó zsánerdarabok megfosztották
a síró asszony legendáját a korábbi propaganda-funkciótól, és a figurát jól
bevált népszerű filmciklusok – Abel Salazar vámpírhorrorjai és az El Santo-féle
pankrátorfilmek – kulisszái közé illesztették. A Llorona átka (La maldición de
la llorona, 1963) a Universal és a Hammer stúdió gótikus horror-ikonográfiáját
(és olykor konkrét jeleneteit) eleveníti fel, a középpontban egy
kvázi-vámpírként ábrázolt boszorkánnyal, aki fel szeretné támasztani a gyarmati
korban halálra ítélt gyerekgyilkos anyát, ezzel örökös nőuralmat szabadítva a
világra. A Llorona bosszúja (La venganza de la llorona, 1974) pedig azért
csalja elő a gyászoló kísértetet egy elfeledett sírboltból, hogy az
ezüstmaszkos igazságosztó soron következő kincsvadász-akcióthrillerének díszévé
tegye. Eközben viszont az eredeti legendát egy hozzáadott sátáni paktum és az
átkot megtörő gyerekkórház-építések komolytalan motívumaival bagatellizálja el.
A Charles Ramírez-Berg
által csak „őrült nő-filmeknek” nevezett szerzői ciklus darabjai ezzel szemben
a mexikói nemi szerepek komoly felülvizsgálatára vállalkoznak, és a llorona-történetet kifordítva adnak feminista
választ a machista gender-ideálokra. Ezek
a filmek a realitás talaján maradnak, és olyan főhősnőket mozgatnak, akik a
szigorú és ellentmondásos társadalmi elvárások hatására tébolyulnak meg. Juan
Manuel Torres A tökéletes nője (La mujer perfecta, 1979) egy érzéki
előadásmódjáról híres színész-táncosnőről szól, akit férje egy (férfi)
pszichológus közreműködésével visszavonulásra kényszerít, ráadásul közös fiukat
is „biztonságos távolságban” helyezi el. A záróképen Marcela – akár egy
nagyvárosi llorona – gyerekétől
megfosztva, egyedül bolyong az utcákon. Jaime Humberto Hermosillo pedig az
ellentétébe fordítja az eredeti llorona-motívumot
a Berenice passiójában (La pasión según Berenice, 1976):
főszereplője elhagyott szerető helyett férjgyilkos özvegy, aki őrültségében nem
ártatlan gyerekeit siratja, hanem tekintélyelvű anyósára támad. Nem egy tóba
merül alá, hanem mindent lángba borít, meggyűlölt szerelmétől pedig
jókívánságokkal búcsúzik, ahelyett, hogy átkot szórna rá.
A Llorona határátlépései
A 70-es évek
filmkészítői még a félszáz évvel korábbi mexikói nemzetképet kritizálták, az
ezredfordulóra beérő szabadpiaci reformok és a globális popkultúra térhódítása azonban
merőben újfajta hibridizációs traumákat idéztek elő. Rigoberto Castañeda KM 31-filmjei ezekhez igazítva
frissítették fel a llorona-motívumot,
és bravúrosan párosították helyi kérdésfelvetéseiket a nemzetközi
horrortrendekhez. A 2007-es első rész visszatér a gyarmati időkből a jelenbe
szüremlő átok témájához és Gabriel Eljaiek-Rodríguez meggyőző érvelése szerint
a Ciudad Juárez-környéki nőgyilkosságokra is utal, miközben egy mezítlábas
kísértetfiúval riogatva olyan ázsiai (majd Hollywoodban remake-elt)
rémfilmekből merít, mint A kör, A szem vagy Az átok. A 2016-os második felvonás ezzel szemben nyugati ördögűző-kliséket
mozgósít, és még jobban kibontja azt a csatorna-metaforát, amely a nemzetközi
hatásokat és a múltbeli síró asszony-történetet is látványosan köti össze a
kortárs mexikói közeggel. A helyi várostervezés ugyanis az 50-es, 60-as években
betoncsatornákba száműzte a folyókat, hogy gyorsforgalmi utakat építsen föléjük.
Így a hajdanán vízbe fulladt anya és fia utáni nyomozás kulcsa szó szerint kiolvasható
lesz a főváros térképéből, az átkot pedig az törheti meg, aki hajlandó a modern
város szintje (ezáltal a jelen idősíkja) alá merülni.
Castañeda filmpárjától
eltekintve azonban a llorona-figura 21.
századi megjelenései egy olyan konzervatív fordulatról tudósítanak, ami a mítosz
lényegét jelentő hibriditás-motívumot kérdőjelezi meg. A 2011-es animációs
gyerekfilm (La leyenda de la Llorona)
az anyai szeretet túlvilági példameséjévé szelídül, melyben szó sincs
féltékenységi gyilkosságokról (így spanyolokról sem), csak egy indián faluban
történt balesetről. Az elmérgesedő határfalépítési diskurzus árnyékában készült
2019-es hollywoodi verzió pedig annak ellenére is kölcsönösen káros jelenségként
értékeli a kulturális érintkezést, hogy a síró asszony története a 20.
században épp az amerikai chicano
közösségekben tudott igazán új értelmet nyerni. A gyászoló asszony átkában a befogadó állam rövidlátó szociális
apparátusa (a jeleket félreértő gyámhivatali munkás, aki intézetbe küldi a latina anya gyerekeit) áll szemben az immár
kizárólag mexikóiak belviszályaként ábrázolt traumával. Az évszázados féltékenységi
drámából ráadásul ezúttal halálos ragályként viselkedő átok születik, ami a
bevándorlókkal együtt „terjedt át” Amerikába, hogy immár a helyieket is fenyegesse
– a kívülállók pedig csak azt érzékelik, hogy csúnya bőrelváltozást okoz. Noha
Michael Chaves rendező egy olyan papot/curanderót
küld a bajba került család védelmére, aki akcentussal beszéli a spanyolt és felváltva
használ szentelt vizet és álomfogót, ezzel csak pótapát rendel az egyedülálló
nők mellé, akik között még életveszélyben sem alakul ki a kulturális
különbségeken felülemelkedő szolidaritás. A llorona-legenda
ugyan megérkezett a nemzetközi fősodorba, de globális közönséget megszólító változata
nemcsak a modern feminista olvasatát vonja vissza, hanem a kultúrakeveredés
feldolgozását célzó elemeit is az elzárkózás intelmeivé alakítja.
A GYÁSZOLÓ ASSZONY ÁTKA (The
Curse of La Llorona) – amerikai, 2019. Rendezte: Michael Chaves. Írta: Mikki
Daughtry és Tobias Iaconis. Kép: Michael Burgess. Zene: Joseph Bishara.
Szereplők: Linda Cardellini (Anna), Raymond Cruz (Rafael), Roman Christou
(Chris), Sean PAtrick Thomas (Cooper). Gyártó: New Line Cinema / Atomic
Monster. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
93 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
