Új raj

ÚJ RAJ: Alain Gomis

Otthon is idegen

Horváth Eszter

A szenegáli származású, Párizsban született rendező alapérzése a hontalanság két kultúra között. Hőseit ugyanez az idegenség kínozza.

Alain Gomis nevére a Félicité sikere után figyelt föl a nemzetközi filmes közeg. A 2017-es alkotás nem csupán az Ezüst Medvét hozta el a rendezőnek, de szenegáli színekben Oscar shortlistre is került. Gomis legelső filmje, az Ezüst Leopárddal díjazott L’afrance (2001) óta voltaképp ugyanarról beszél: az identitás képlékeny voltáról, a kívülállás érzéséről.

*

Ahogy leszáll az este, lassan megtelik a kinshasai bár. A törzsvendégek francia-lingala keveréknyelven vitatkoznak, mesélnek, évődnek a színes műanyag asztalok felett. Zenekar készülődik komótosan a minimál színpadon, érinthető közelségben, az egyenletes tempóban részegedő közönség várakozásától kísérve. Az áthaladó pultosnő nem kerülheti el az obligát fenékpaskolást. A legrészegebb férfi felkiált: „Énekelj nekünk, mama!” Egy kifejezéstelen tekintetű nő, eddig passzív szemlélője a forgatagnak, odalép a mikrofon elé, és elkezd énekelni: mintha csak véletlenül történne meg vele a dal. Hangja betölti a teret, visszhangra talál a közönségben, táncra készteti a testeket. Félicité énekében hordozza azt a mágikus képességet, amely emberekből közösséget kovácsol. Csak ő marad kívülálló. Ajkának dacos íve finom, de jól értelmezhető jeladás: ezzel a nővel nem lehet szórakozni. Alain Gomis rendező nagy utat tett meg, mire eljutott a Félicité erős női főhőséhez.

Belső ellenállás

A szenegáli-francia filmes Párizsban született és nőtt fel. Az egyik vele készült interjúban mégis úgy nyilatkozott, mindenhol bevándorlónak érzi magát. Szülőhazájában még nem elég francia, de afrikai gyökereivel nincs élő, szerves kapcsolata. Sajátos helyzete legalább annyira áldás, mint átok: a francia integrációpolitikáról franciaként, belülről megfogalmazott kritikáját nehezebb lesöpörni az asztalról.

Debütáló alkotásában Gomis kiélezi a két világ közt rekedt ember identitásválságát. A L’afrance főszereplője, a szenegáli El Hadj (Djolof Mbengue), Gomis-val ellentétben nem született párizsi: addig maradhat az országban, míg tanulóvízuma engedi. A fiatal férfi azt tervezi, diploma után visszatér szülőhazájába történelmet oktatni. Elképzeléseibe azonban hiba csúszik, amikor késik a vízum megújításával, a francia hatóságok pedig kiutasítják az országból. Döntenie kell, hogy marad illegálisan, házasságot köt egy született franciával a zöld kártya reményében, vagy diploma nélkül hagyja el az országot. A döntés nem helyrajzi kérdés: arra kell választ találnia, ki ő valójában. A vágyott hazatérés taszítóvá válik a sürgető kényszer árnyékában. El Hadj saját ideálját kéri számon környezetén, a francia létbe buzgón integrálódó barátain: hogyan várhatják, hogy fejlődjön szülőhazájuk, ha tehetséges fiataljai mind elvándorolnak? A csendes választ már nem hallja meg: hazatérve nem éreztem otthon magam. A feloldhatatlan belső feszültségtől gyötört férfi teljesen elszigeteli magát, míg végül, a szenegáli Cheikh Hamidou Kane identitásválságban szenvedő klasszikus regényhőséhez hasonlóan, az öngyilkosság tűnik számára az egyetlen kiútnak.

 A film finom humorral átszőtt, mélyen empatikus története nem enged ilyen melodramatikus zárlatot. A L’afrance nem puszta szójáték, átmenet Franciaország és Afrika között. L’afrance-ban lenni tudatállapot: sem ez, sem az, sokkal inkább egy állandó mozgásban levő hibrid folyamatos jelenideje. Tudatos megélése ez mindkét egymással versengő, egymást fedő identitásnak, sosem szűnő belső munka.

Gomis első filmje mind közül a legoptimistább. El Hadj legnagyobb kihívása, hogy felismerje és elfogadja, párizsi tanulóévei megváltoztatták, nem ugyanaz az ember, aki elindult otthonról. De mi a helyzet azokkal a bevándorlókkal, akiknek eszük ágában sincs elhagyni Franciaországot? Samir Guesmi egy kisebb szerepben már feltűnt a L’afrance-ban – az Andaluciában karaktere önálló filmet kap. A színhely továbbra is Párizs, de a Cité Universitaire kollégiumi közegét és a komfortos belvárosi lakásokat hátrahagyva az utcán, a banlieue-ben találjuk magunkat.

Yacine termetével is kilóg a környezetéből. Az algériai férfi nehezen találja helyét Párizsban, mindenhez ért, de igazán semmihez sem. „Alkalmazkodni kell” – néz rá a francia munkaközvetítő, biztatja a családja, kérik számon a barátai. Yacine határozottan érzi, mi az, amit nem szeretne. Nem akar kikeresztelkedni, mint a családja, hogy belesimuljon az átlagba. Nem szeretne barátjához hasonlóan segélyből élni egy külvárosi garzonban, büszkén arra, hogy egzisztenciát teremtett. Vágyai azonban formátlanok: romantikus hősnek képzeli magát, de története inkább pikareszkregényre emlékeztet. Az integráció útja szűkre szabott pálya. Ahogy El Hadj fogalmazott: Franciaország egyszerre akar asszimilálni és elidegeníteni.

Yacine frusztrációja öncélú, már-már komikus erőszak formájában tör a felszínre. Motort lopna, de végül megsajnálja a leütött motorost; beleköt egy jólszituált arab férfibe, majd hevesen megcsókolja az áldozatot. Vágykivetítés ez vagy valódi történés, a film álomszerű szerkezete kevés fogódzót kínál. Az Andalucia egyik parádés jelenetében Yacine statisztaszerepet kap egy kosztümös francia filmben. Magrebi vonásai miatt ő eladható rizsporos parókás, térdnadrágos rabszolga-kereskedőnek, míg fekete barátai félmeztelenül, ágyékkötőben feszengnek az egyetlen lehetséges szerepben, amelyre bőrszínűk predesztinálja őket. „Ez a rohadt francia film” – fakad ki egyikük.

A valóság lassan kikopik Yacine alól. Gomis visszakacsint előző filmjére: El Hadj még csak nézegette az utazási iroda Andalúziába csábító ajánlatát, Yacine útnak is indul. A spanyol városban mindenki ismerni véli; és csakugyan, El Greco portréjairól mintha valóban Yacine arca köszönne vissza. Az európai és észak-afrikai kultúra találkozási pontján a picaro története is lezárul: a műfaj szabályainak megfelelően a hős vagy jó útra tért, vagy meghalt.

Visszatérőben

Párizsban új életet kereső hősei után Gomis a hazatérőkről mesél. A rendező egyik legszemélyesebb alkotásában visszatér szenegáli gyökereihez, az idegenség érzése azonban ide is elkíséri.

Az Aujourd’hui mágikus realista története Satchét (Saul Williams költő és szlemmer) követi utolsó Dakarban töltött napján: másnap meg fog halni. Sorsa elrendeltetett, minden további magyarázat fölösleges, a döntés ellen nem lázad. A mai nap, amivel sáfárkodhat; így meglátogatja szeretteit, barátait, volt szerelmét. Elnéző mosollyal hallgat dicséretet, kritikát, mintha már most külső szemlélője lenne az eseményeknek. Talán mindig is az volt. Az előrejelzett halál csak hivatalossá teszi azt az állapotot, amelyben létezik: mindig is köztük marad, de már nincs köztük.

„Miért jöttél vissza?” – szegezi a kérdést barátja az Amerikában tanult Satchénak. Az ő szemszögéből nézve legalább olyan érthetetlen ez a döntés, mint nyugodtan megvárni a halált. A bőbeszédű közegben Satché hallgatag természete, elfogadó mosolya idegenül hat. Gomis mintegy letapogatja karakterei arcának finom rezdüléseit; a mosoly vagy annak hiánya mindig jelentéssel telített. Félicité sosem mosolyog. Samir Guesmi Yacine-jának arcán szinte állandó kamaszos vigyor bujkál: meg akarja nyerni, le akarja hengerelni közönségét. Satché mosolya nem akar. Passzív, szemlélődő attitűdje mintha egész életében erre a csendes ellen-nem-állásra készítette volna fel. Története körbeért.

Crystel Fournier kamerája hipnotikus mozgással követi Williamst Dakar poros utcáin. Ez nem a párizsi banlieue-k kopottas, urbánus közege. A szegénység látványosabb, épp ezért nem esik róla szó. Az élet természetes velejárójaként fogadják el karakterek, nézők egyaránt. Európai szemszögből sokkal könnyebb adottnak tételeznünk bizonyos társadalmi nehézségeket, ha azokat biztonságos távolból szemlélhetjük.

Gomis egy interjújában úgy nyilatkozott, nem lát nagy különbséget Afrikában játszódó filmjeinek szociális dimenziója és a francia társadalmi egyenlőtlenségek között: Párizson csupán szebb a smink. Ez az ízig-vérig európai nézőpontból megfogalmazott gondolat fontos üzenet haza, ugyanakkor relativizálja a problémát. Ha a dakari mindennapok felőlünk nézve küzdelmesnek tűnnek, a nélkülözés Kinshasában már-már mitikus léptéket ölt.

Vakfoltok

A világ legnagyobb frankofón városi területe jóindulattal szemlélve sem tűnik sminkeletlen Párizsnak. Az ivóvízellátás megoldatlan, szociális háló gyakorlatilag nem létezik, a korrupció áthat mindent az egészségügyi ellátástól a rendfenntartásig. Ebben a közegben az emberek még inkább egymásra vannak utalva. Különösen a nők, akik semmit sem tehetnek férjük beleegyezése nélkül. Félicité elüt a környezetétől: független, nem törődik mások véleményével, nem akar megfelelni, tetszeni. Ezért is viseli olyan nehezen, amikor segítséget kell kérnie. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben hibaként rója fel konokságát, erős, autonóm karakterét barát, ismerős, volt férj és idegen egyaránt. Félicité pedig dacosan összeszorított ajakkal, hallgatagon tűri a kritikát, lelki és testi sértést, megalázást – bármit, csak pénzhez jusson gyermeke műtétjéhez. Vonásaiban ott lappang valami rejtett keserűség; valószínűleg rosszabbat is megélt már.

Gomis férfi szemszögből elmesélt első három filmjéből hiányoznak a női karakterek: nők, akik nem pusztán a főhősért és a főhős miatt léteznek a történetben, hanem saját jogukon. A kivándorlás és hazatérés aktusa férfiprivilégium, az idegenség érzése, a beilleszkedés nehézsége férfibánat. Ebben a közegben a humor, a tanuláshoz és álmodáshoz való jog is a férfiak sajátja. Félicité a túlélésért küzd – felőle nézve az identitásválság luxusprobléma. Vágyainak maximuma egy működőképes hűtőszekrény.

Gomis legelső filmjében többször megidézte Lumumba alakját. A Kongói Demokratikus Köztársaság függetlenedésének apropóján elmondott beszéde évtizedekkel később is érvényes problémákat fogalmaz meg. Gomis számára Kinshasa egyszerre ismeretlen közeg, és a tudat dekolonizációjának fontos spirituális állomása. Maga mögött kellett hagynia megszokott francia-szenegáli dichotómiáját, hogy hús-vér női karaktert tudjon formálni.

Pedig egy véletlen sodorta a Kongó-parti városba. Az eredetileg szenegáli történetet a Kasai Allstars zenéjét megismerve írta át Kinshasára. Gomis mindegyik filmjében ott lüktet a város ritmusa: Párizs külvárosának, Dakar utcáinak, a kinshasai káosznak mind-mind más a zenéje. A Félicitében a zenéből főszereplő lesz. Véro Tshanda Beya átszellemült éneke kiemeli Félicitét a mindennapokból – amíg a színpadon van, nevéhez méltóan a boldogság hordozója lesz.

*

Félicité egyébként álmodik. Víziójában fehér ruhában vízbe gázol, a természet békéje veszi körül, mint soha máskor életében. Satché a halála előtti utolsó este bepillantást nyer gyermekei jövőjébe, amelynek már nem lehet része. Yacine andalúziai tudatállapotában győzedelmeskedik a gravitáció felett. Gomis filmjeinek mágikus realizmusa nem puszta eszképista fantázia: az idegenség lebírására tett erőteljes gesztusok ezek, kísérletek az ego falának áttörésére, a kiszabadulásra önnön börtönünkből.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 21-24. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14108

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -