FilmemlékezetBuster Keaton KanadábanA sínjáróBikácsy Gergely
A börleszk
nagy komikusa 1917-ben indult a pályán a Butcher
Boy-jal. Ideje újra emlékezetünkbe idézni, legalább a kezdetet és a véget.
Kezdődhetne
így a Burleszk Biblia: „Kezdetben volt...” Kezdetben volt a Keystone, Mack
Sennett stúdiója. A Keystone-nal indult a filmburleszk története, az európai
Max Linderrel nagyjából egy időben, 1908 táján New Yorkban és Kaliforniában.
Akkor még vaudeville-nek vagy slaspstick comedynak hívták: Chaplin és
Buster feltűnése előtt néhány évvel vagyunk. Még Griffith is játszott egy korai
seggbe rúgós burleszkben! Azután jött valaki, bizonyos Charles Chaplin.
„A kis
angol a Keystone fénykorában került hozzánk – idézi fel Mándy Iván novellájában
egy mára elfeledett zseniális komédiás: „Mack Sennett hívta így: ‘a kis angol’.
Ő pillantotta meg egy varieté-színpadon. Szeretettel fogadtuk.” – A kis angol
azonban főleg önmagát szerette, és hamar sokszoros béremelést kért Sennett-től.
Legismertebb bohócuk, Fatty (a „Dagi”) néhány közös Chaplin-film után kivált a
Keystone-csapatból, majd szinte ugyanakkor felfedezte az ismeretlen Keatont:
innen kezdve mindkettejük korai korszakának legsziporkázóbb burleszk-sorozatát
készítette saját New York-i stúdiójában. Ő tette ismertté és sikeressé Joseph
Frank „Buster” Keatont, aki a húszas évektől végleg saját útjára léphetett.
Halál és feledés
Mándy Iván
filmes novelláskötetei csak Keaton halála, 1966 után évekkel jelentek meg, de
hökkentő módon elég keveset ír róla, Keatonról, holott rendkívül nagyra
becsülte. Az a kevés persze maradandó szöveg: Chaplin mellett műfajteremtő „Dagi”
– Fatty (Roscoe Arbuckle) és Buster együtt első közös filmjükben, ott a fotó a Hentesből, első közös és robbanó
burleszkjük. (Mándy Iván: Zsámboky mozija,
1975.)
David
Robinson hívja fel a figyelmet, hogy a Fatty és Buster társulata 1917 őszéig
dolgozott New Yorkban, akkor költöztek át véglegesen Hollywoodba. Utolsó ottani
filmjük a Coney Island már a
farbarúgós korai slapstick és a megszerkesztett, kicsit is bonyodalmasabb, már
majdnem „érett burleszk” határvonalán, a két tekercses (kb. 22-23 perces) korai
periódus egyik zsúfolt és alpári jelenetekkel teli, sziporkázó remekműve.
(Coney Island, ez a New York melletti vurstli és kirándulóhely, később
számtalan film színhelye – talán a legértékesebb a Fejős Pál rendezte A nagyváros mostohái, 1929 – azóta
megszűnt). Figyelemre méltó egyébként, hogy Buster Keaton itt még erős
mimikával, élénk arcjátékkal dolgozik, és ha nem is röhög vagy vigyorog annyit,
mint Fatty, meg a többi clown, de olykor kiabál, sőt kacsintgat (igen,
kacsintgat, bármily hihetetlen). Állítólag nézői kívánságra és Fattyval közösen
döntötték el, hogy ezentúl mosolytalan és mimika nélküli maradjon.
Történt
mindez Buster Keaton halála előtt nagyjából ötven éve (ma már százöt, vagy százhat?
hogyan számolgassuk?). Még valami jubileumra gondolhatnánk. Sem a fél
évszázados Buster, sem ma a százöt-száztíz éves filmburleszk születésnapját nem
igazán ünnepelték meg. Hogyan is számolgassuk az őskori évfordulókat? Mándy
Iván sem él már, hogy ünnepi novellát írjon.
Felejtés, újjászületés
1966.
Buster Keaton a halála évében már nagyon beteg volt. Mégis, az utolsó
hónapokban három filmet is forgattak vele Ontario tartományban. Hogy addig
járt-e Kanada bármelyik vidékén, nem említik a filmtörténészek: ha igen, bár ez
sem valószínű, csak civilben, magánúton. Mindjárt rátérek utolsó filmjeire, de
előbb egy pillantás feledett, hosszú, sikertelen periódusára.
A
hangosfilm évtizedeiben – bár nem kevés jelentéktelen kis szerepet eljátszott
nem kevésbé jelentéktelen rendezők produkcióiban – Buster Keaton eltűnt. Válási
válsága után súlyos alkoholizmussal kezelték: David Robinson portré-könyvében
hangsúlyosan datálja, hogy mikortól, és azt is, mikor nyilvánították
gyógyultnak. Jogos így hangsúlyozni betegséget egy filmtörténeti könyvben?
Annak érzem, mindez ugyanis alapvetően meghatározta munkáját, magyarázza
munkátlanságát is.
Csakhogy
első (zenés!) hangosfilmjeit még kedvezően fogadták! A mai filmtörténeti
közvélekedéssel ellentétben fokozatosan süllyedt, és nem hirtelen gyorsasággal.
Ha valaki ellenőrzi, rengeteg, sok-sok tucatnyi rövidfilmet forgatott a hangos
korszakban. Az első, a Free and Easy „nagyfilm”
volt. Korai „Broadway Melodie” ízű zenés komédia, későbbi műfajt jelző szóval: musical comedie. A gyártó (MGM) új
fiatal sztárt emel Buster mellé, Anita Page beválni látszik (nagy pályája
lett!) miként kettősük is megfelelt. A rendező nem más, mint a clown utolsó
nagy némafilmjének társrendezője, Edgar Sedgwick. (Keaton egyik remekművének
társrendezője Edward Crisp, Griffith egykori vezető színésze és asszisztense – ő
kilencvennégy éves koráig él, de szakmai útja sem lebecsülendő.) A cég nem
csalódik „Sedgwick és Buster”-ben, a bevétel szépen alakul, és a kritikai
visszhang is kedvező.
A történet
nagyon hasonló fordulatokkal él, mint sok régi Keaton-film. Kezdő és ügyetlen
rajongóról, aki imádottjának hollywoodi karriert vizionál. Hiába támad riválisa
(a fiatal Robert Montgomery), aki Anita partnere lesz a fikció filmbeli
színpadán. Az ügy sikeréért életét is feltevő Keaton-figura táncolni és
énekelni sem tudván, eléri, hogy főszerepet kapjon a lány mellett. Buster innen
tehát eljátssza, hogy nem tud jól táncolni és énekelni, de rokonszenves
ügyetlenségével minél inkább „rosszul” táncol, annál jobb: meghódítja a lányt,
és a színház közönségét is. Ezt nem könnyű eljátszani. Keaton énekhangja talán
nem igazán jó, de táncolni akrobatikus ügyességgel tud, a figura (mai szóval:
karakter) minden balszerencsés színpadi járatlanságát arannyá változtatja. Úgy
kell ügyetlennek lennie, hogy mindenki meglepődjön, mégis milyen jó és rossz
egyszerre! Akrobatikus és bravúros jelenetek egy tengerjáró hajó fedélzetén és a
filmbeli film forgatásán is folytatódnak. És így tovább, a színpadi
tapsorkánig... Azért is mondom el a cselekményt, mert a film méltatlanul
ismeretlen. Aki nemcsak nézte, de látta
híres és nagyszerű néma-remekléseit, talán már olvasva is elképzeli. Keaton
játéka semmivel sem gyengébb, mint előző nagy filmjeiben. Az MGM urai is így
látták, hiszen Sedgwick-re bíznak még két hasonló darabot: csak a harmadik
bukik meg, bár a filmtörténeti utókor hamis egyszerűsítéssel egybemossa mindhárom
értékét és sorsát.
Innen
kezdve már nem Sedgwick rendezi, hanem nála jóval tehetségtelenebb,
sikertelenebb, ismeretlenebb rendezők, és Busternek sincs már beleszólása a
rendezésbe. Sok hosszú és rövidfilmje készül még a következő években, de ezek
már gyengék.
Kínos
látni például látni egy 1939-es, félórás, dilettáns opuszban. (Pest from the West – Istencsapása Mexikóban)
Szórakozott, öregedő milliomos-félét játszik, aki yachtjával Mexikóban köt ki,
és ott nemsokára szerenádot ad új imádottjának. Igen, a néma clown itt gitározik
és énekel: saját, meglepően mély, reszelős hangján. A mérsékelt képességű
rendező, bizonyos Del Lord egyébként Keaton régi ismerőse, még a Mack Sennett
korai komédiáiból. Annál jogosabbak iménti szigorú szavaim: Del Lord láthatta,
sőt tanúja a zseni nagy némafilmjeinek, néhány régi geget (ismétlődő vízbe esések)
segítségül is hív, mindhiába. Eredeti ötlete nincs. Busternek sincs: láthatóan
igencsak rosszkedvűen játszik, sőt egyértelműen gyengén. Sem az előkészítésben,
sem a forgatásban nincs szava – csak végrehajtó színész: a Metro urainak már
1931-től ez volt az utasítása.
És ettől
kezdve a fokozatos sötétség. A hangosfilmbe (állandó rendezőjükkel) könnyen
beleilleszkedő Laurel és Hardy (Stan és Pan) 1943-ig csak sikerfilmeket forgat,
akkora már valóban többre tartják őket, mint a kikopott Buster Keatont.
Keaton
élőhalott elvonókúrák és szanatóriumok törzsvendége. A fordulat utólagos
megbecsülése ügyében csak jóval később, több lépcsőben következik be, a
hatvanas évek elején. Az első tiszteletadás Chaplin jóvoltából, aki a Rivaldafény egyik epizódjában (még 1952)
kis szerepet adott neki. A másik érdem filmtörténészeknek, sőt inkább
kópia-restaurátoroknak köszönhető. Az egész európai közönség (így persze, az én
nemzedékem) A komédia aranykora című
sikeres összeállításból ismerte meg (1965).
Felejtsük
is el a sivatagi vándorlás végtelennek látszó fájdalmas évtizedeit. Ekkoriban,
a hatvanas évek közepére kezdett élő módon feltámadni, régi remekműveivel a
holtnak hitt műfajjal együtt támad fel Buster Keaton, „Isten legszentebb bohóca”.
1965 őszén a Velencei Fesztivál életműdíját veszi át, és ami talán fontosabb:
restaurált kópiákon nagyobb filmjei mozikban is hozzáférhetővé válnak,
epizód-részletei összeillesztve, új, kései válogatásként nézők elé kerülnek.
Innentől – addig soha – egyszeriben a filmtörténeti értékelés Chaplin mellé
helyezi, sőt mélységben, eredetiségben sok értő esztéta Chaplin fölébe emeli.
(Korai, értő filmesztéták persze régebben már így ítélték, például a
példateremtő Hevesy Iván). A sokáig nagyon tehetségesnek látszó,
műfaj-megújítónak is tartott Richard Lester fellépteti az antik Rómában játszódó
Cézár-gyilkos paródia-filmjében (Valami
furcsa dolog történt a Capitoliumhoz vezető úton). Sajnos, ez a mozi már
inkább Lester hanyatlásának dokumentuma lett, azzal az adattárakba, lexikonokba
való kötelező lábjegyzettel, hogy „Buster Keaton utolsó filmje”. Szigorúan
kronologikus sorrendben az. Epizódszerepként kiváló.
Buster és Beckett, 1965
Valódi
sajátnak tekinthető utolsó filmjei azonban New Yorkban, majd alig később
Kanadában készültek. Fontos, mellőzhetetlen megjegyzés: David Robinson
alapkönyvében egyetlen szó sincs róluk, semmi: még a címük sem. (A könyv 2.
bővített kiadásában sem: Buster Keaton –
London, 1970)
A Film című fekete-fehér 25 perces opusz
(kísérleti film – mondták akkoriban, mondhatnánk ma megint elismerően) minden
idők egyik legkülönösebb vállalkozása. Alan Schneider ismert amerikai nem fősodor-beli
színházrendező, Brecht, majd Beckett műveinek első színpadra állítója (előbb
Miamiben, majd New York-ban). Most két nyilvánosságtól visszavonult magányos
zsenit kér fel együttműködésre. Beckett válaszolni sem szokott „adaptációs”
ajánlatokra, de ismerőse kérésére, s főként meghallva Keaton nevét, s hogy ő
játszaná szövegtelen „szövegét”, megmozdul. Molnár Gál Péter idézi egy régi
(1980 júniusi) Filmvilág-beli cikkében Beckett forgatókönyv-vázlatának elejét.
Ez még hasonlóan kezdődik, mint néhány klasszikus Buster-remekmű: távolról,
óriási tömeg gyűrűjében, mégis magányosan egy furcsa alak. (A megvalósult
filmben nyoma sincs efféle jelenetnek, idegen is volna az anyagtól).
Beckett
tehát kibúvik magányából. Csak ezért New York-ba utazik, ahova Keatonnak is
messziről, Kaliforniából kell visszatérnie, Mack Sennett és Fatty hajdani
slapstick komédiáinak helyszínére. Az irodalom és a film két legnagyobb
magányosa találkozik. Busternek egyetlen feltétele van: nem hajlandó
megszólalni. A különös opuszról mindjárt többet. Előbb azonban Keaton két
kanadai vendégjátékáról.
Kanada
végtelen vasútján
A sínjáró – így
fordítom magamnak az eredeti címet (The
Railrodder, 1965) a szárazon Hajtány-ként
ismert utolsó filmjéhez (állítólag valamikor valamelyik magyar televízió
bemutatta!)
London: az idős Buster Keaton a Big Ben
tövében üldögél a padon, és egy kanadai utazási reklámlapot olvas. Megtetszik
neki az ötlet. A közeli Themze-hídról a folyóba ugrik. Az Atlanti-óceánban,
Kanada keleti partján gyalogol ki a tengerből piros mellényben, fekete
esernyővel a néptelen partra. Irányjelző tábla: „Csendes-óceán: 3900 mérföld”.
Elindul a vonatsín mentén, így, gyalog is odaérne. Most sárga sínautót, un „hajtányt”
pillant meg a közelben. Megvizsgálja. Beleül. A sínautó váratlanul elindul. Buster
előbb mintha megijedne, aztán természetesnek veszi. Megkezdődik végtelen
sínautózása. Hát hiszen természetes közege a vasút, A „Generális”-nak nevezett mozdonya (és az Óceán is, ahol a Navigátor forgott.)
Fején a némafilmjeiből ismert keskeny
szalmakalap. Ötven éve ez a védjegye. Robog a sínautó: megkapó zöld tájak,
hatalmas hegyek és folyók, hatalmas városok néha. Tudom, gyorsított felvétel a
végtelen sínautózás, és sejtem, gyakori a vetített háttér, de – mint a
filmművészet hajnalán – mindent elhiszek Busternek. (Aki soha, itt sem használt
dublőrt.) Megterít útközben, és ebédel, ott a hajtányon. Nagy madárraj repül el
fölötte: vadászpuskát húz elő, céloz. Hegyek között robog: pulóvert kötöget.
Nagy fenyőerdő. Óriási, hosszú alagút. Amikor vége, pasziánszozik. Hajnal a
sztyeppén: nincs körülötte a társadalom, megnyugodva nézelődik… Robog tovább.
Megérkezik a Csendes-óceán partjához. Kigyalogol a tengerből.
Rendező: Gerald Potterton, legalább mi
jegyezzük meg a nevét. Ha van naiv és okos utazási film, most ilyet láttunk.
Régi és új ötletek, de nem geg-fesztivál: minden jó benne, az arányok, a kis
dallamú vidám kísérőzene, a fényképezés. A régi komédiák előtti hódolat.
Valahogy tiszta és eredeti a levegője. Több lett, mint utazási film. Minden
másodpercét vállalhatja Buster Keaton.
A rendező egy munkatársa fekete-fehér
dokumentumfilmet készített a forgatásról. Buster és a stáb lakókocsiban éltek a
forgatás alatt. Hosszú riport-beszélgetés lehetne Keatonnal. De nem sikerül: a
vén clown alig akar szólni, csak egy hosszabb tirádára hajlandó a pókerezés
szünetében. Ezt is csak dührohamában. Elmondja, hogy a póker már régen jobban
érdekli, mint az alkohol vagy a film. Nagyon dühös azokra, akik nem hajlandóak
korrekten pókerezni. Ijesztően recsegő, rekedt hangon szidalmazza őket.
Filmtörténeti dokumentum tudoroknak, de a naiv néző is szájtátva bámulja.
Egy másik furcsa kanadai opusz ugyanekkor.
Gyártója a Kanadai Munkavédelmi Szolgálat: fikciós dokumentum. A Szolgálat
tévedésből (vagy jobb híján) a nagyvállalat takarítóját bízza meg a
munkavédelmi szabályzat betartásának ellenőrzésével. Ő az, persze. Elképesztően
hatalmas ottawai magasépítkezés emeleteit járja be, kezében a szabályzattal.
Irtózatos magasságban félkész vastraverzeken mászkál, figyelmeztet a védősisak
viselésére, közben saját védősisakja lehull a mélybe. Néhány korlát hiányzik,
ezt feljegyzi, néhány korlátot véletlenül maga lök le. Végül jegyzőkönyvet
készít, ott a magasban, majd leadja az irodán, és visszamegy a takarítók
kamrájába. Vénülten is a régi, az eredeti Bustert láttuk. (Feltételül szabta,
hogy ne az ő hangján olvassák a munkavédelmi szabályzatot…)
Keaton
és Mészöly
Vissza Alain Schneider New York-i
remekművéhez. A Film nemcsak a két különös alkotó egyetlen találkozása
okán lett páratlan filmtörténeti érték. A magyar szakirodalomban értően csak
Kömlődi Ferenc ismerteti-elemzi Az amerikai némafilm című kitűnő
könyvében (Magyar Filmintézet, 1999). Vizsgáljuk mi is egészen közelről.
A látvány, a formanyelv teljesen, gyökeresen
más, mint a néma komédiás összes ismert filmje. Óriási szem hatalmas nagyközelijét
látjuk, a szem körüli bőr is nagyon furcsa, mintha nem emberé, hanem bálnáé,
vagy ijesztő, ráncos bőrű tengeri lényé volna. A szem nagyközelijéről lassan
odébb siklik a kamera, a látvány (nem vágással) átalakul, most már repedezett,
szürke nagy falat látunk, és egy rozoga, öreg, talán beteg férfit, aki sietve
halad a fal mellett. Innen kezdve a kamera mindvégig hátulról, egész ez utolsó
pillanatig (legfeljebb hátsó féloldali beállításból) így követi a férfit. Annak
teljesen be van bugyolálva az arca, a szeme eltakarva: útközben két járókelő
nagyközeliben megrémül az arcától. Ő maga is megrémül, ha ránéznek. (A néző még
nem értheti, miért). Egy kopott házba siet, ahol a lépcsőházban egy idős
asszony annyira megrémül tőle, hogy elájul.(Ismét nem érthető). Az öregember
kinyit egy lakásajtót, láthatóan ismerős számára, valószínűleg a sajátja.
Kapkodó gyorsasággal leszed a falról minden fotót és rajzot. A kamera két
hosszú körsvenkkel követi a férfit. Egy kiskutyát és egy macskát kiparancsol a
szobából. Letakarja az aranyhal üvegketrecét. Leül: a karosszéknek hátul,
mintha két szeme volna. Fényképalbumot lapozgat, gondosan megsemmisíti a
fotókat. Ekkor felemeli a tekintetét (először látjuk, fél szeme be van kötve):
iszonyatos rémülettel némán felordít a kamerával szemben. Vége.
Nem egykönnyen érthető, és nem kellemes,
kényelmetlen látvány ez a huszonöt perc. Előbb-utóbb, inkább érezzük, mint
végül, talán lassan megértjük, hogy a félszemű öreg férfi nemcsak a kamera
tekintetétől retteg, hnem minden külső tekintettől. De miért? Ez már
többféleképpen olvasható. Csak egyet említek: a hiányzó másik fél szem a kamera (vagy más „objektív” )
szeme, s ezt a felismerést, mely különös távlatokat kínál – a „főhős”
racionális (vagy épp irracionális) félelemmel fogadhatja.
*
A legutóbb rendezett Mészöly Miklós
konferencián (Szépírók Társasága, 2018 december) külön szekcióban elemezték
Mészöly Film című kisregényét, az író
– több esztéta szerint – formailag legtökéletesebb prózáját. Személyesen nem
tudván elmondani, akkor levélben küldtem el hozzászólásomat (annak csupán
vázlatát). Ide mellékelem.
„Talán nem véletlen Mészöly szövegének és
Buster egyik utolsó filmjének címe. Mészöly mindvégig az operatőr és a kamera
nevében beszél. Tartalma látszólag nagyon eltér a filmétől, hiszen a szöveg egy
1912-es eseményt rekonstruál, de ezt a nem teljesen világos eseményt egy öreg
és beszélni sem képes beteg ember hiábavaló faggatásával, tekintetével,
alakjával, járásával próbálja rekonstruálni. A városi táj, utcák, utcasarkok,
vendéglő-helyszín töredékek után végül a férfi lepusztult lakásával fejeződik
be minden. Ez már hasonlít. A szöveg (filmszöveg) formanyelve szintén hasonlít
is Beckett-Schneider-BK filmjéhez, meg nem is. Jellemző rá a „makacs követés”,
ami viszont egyértelműen a „Film-film” – hogy a címekkel nehézkesen elválasszuk a két
művet – jellemzője. Mészölynél nagy és fontos történeti háttér elevenül meg,
Keatonnál semmi. De az mindkét mű meghatározója, hogy a főszereplő rettegve
menekül a kamerától (múltjától).
Mészöly Miklósnak ismert egy nagy tanulmánya
Jonas Mekas híres amerikai kísérleti filmjéről. (Filmkultúra, 1966). Beckettről több esszét is írt, de a
Beckett-Keaton filmről soha. Nem valószínű, hogy láthatta, esetleg valamelyik
párizsi útján (egy velencei filmfesztiválon kívül sehol sem került
moziforgalmazásba). Beckett már MGP-től is idézett forgatókönyv töredékét
viszont olvashatta, bár ennek sem látjuk nyomát eddig megjelent életművének
egyetlen darabjában sem. Különös és gondolatébresztő hasonlóság, még akkor is,
ha nem tudatos a szándék.”
Ennyi a konferencián nem ismertetett
vázlatom. Most látom, nem említem benne a hasonlóságok között a Buster
filmjének és Mészöly szövegének furcsa – meghatározhatatlan hangulati
hasonlóságát.
Mándy
Iván Buster mozijában
Vetítőben vagyok.
Mellettem üres hely, de nem teszem rá a kabátomat, mert tudom, megjön Mándy
Iván, aki mindig azon a helyen ül. Késve érkezik, nem könnyű a sor közepére
jutni. Odébb csúszok az üres helyre. Csak most kezdek figyelni a vászonra. A
film egy szemüveges, ügyetlen fickóról szól, aki házassága napján véletlenül
olyan óceánjáróra kerül, ahol senki nincs rajta kívül. Kapitány sincs, senki. Csak
a hajó, és Buster Keaton. Bejárja a tengeren irányítás nélkül sodródó hajót.
Találkozik elvesztett feleségével. Ketten vannak, de a hajót kannibálok
támadják meg. Száz és száz csónak robog hatalmas sebességgel a hajó felé.
Emberevő indiánok. Meg az óceán… Buster óceánja.
Amikor
felgyullad a villany, senki nem ül mellettem. Mándy Iván már kiment a teremből.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|