Magyar Műhely

Egy nap

A nő huszonnégyszer

Kovács Bálint

Szilágyi Zsófia első filmje, az Egy nap az utóbbi évtized egyik leginkább figyelemreméltó debütálása, tartalomban és formában egyaránt.

„Figyelj…” Ez az egy szó az Egy nap legfontosabb mondata. Ez a reakció a film vége felé mindarra, amiről addig szó volt egy válságot átélő házaspár két tagja között; a problémák kezelésére, a megcsalásra, az új és talán viszonzott szerelemre. Ennyi a reakció, mert ebben a világban ennyi fér bele, ennyire van idő, lehetőség és szusz. Ez az a titokzatos világ, amit a legtöbben a „több gyerekes párok” néven ismernek. Szilágyi Zsófia Cannes-ban is díjazott első nagyjátékfilmje attól olyan nagyszerű, hogy tökéletesen megmutatja, milyen ez a milliók, milliárdok által belülről jól ismert világ, amelynek működésével a magyar filmtörténetben eddig talán senki sem foglalkozott igazán komolyan.

És Szilágyi Zsófia filmje mindezt úgy teszi meg, hogy a cselekménye egy bővített mondatban leírható, ami pedig máskor inkább szemrehányás szokott lenni, de az Egy nap ettől is csak még inkább lenyűgöző. A film egy háromgyerekes anyuka másfél napját követi végig, óvodával, különórákkal, elvesztett tornazsákkal, lázas kisgyerekkel, mindenféle ügyintézéssel, miközben a háttérben épp eldől a férj és egy közös barátnő közötti, tisztázatlan státuszú viszony sorsa is (plátói marad vagy sem, esetleg nyom nélkül véget ér). Ebbe az átlagos napba, ebbe a rengeteg átlagos – amennyiben rengeteg emberrel hasonlóképpen megtörténő – eseménybe fért bele ezer meg ezer olyan apróságnak tűnő jelentős részlet, amely végeredményben messze az átlag fölé emeli a filmet.

Már a film expozíciója is beránt ebbe az ismerős-különös, átlagos-hihetetlen világba: két ember próbál beszélgetni, de közben három gyerek hangjaira, közbevetéseire kell figyelni, így hol jut idő válaszra egy-egy kérdésre, hol fel sem tűnik, hogy a levegőben marad lógva egy mondat. És ahogyan a filmben végig, úgy Szilágyi rendezői elgondolásait már itt is aláhúzza Domokos Balázs kamerája és a hangkulissza is: a férj és a háromszög harmadik tagja közötti beszélgetés képen kívül zajlik, a néző az épp a fürdőszobában készülődő feleséget látja, a kinti hangok csak a falon át szűrődnek be. Máskor Domokos csak a buszon utazók lábai-kezei-csomagjai között mutatja a főszereplőt, de a belsőkben is szinte esztétikus szintre emeli a lakás zsúfoltságát, a folyamatos zaj pedig úgy visszhangzik a néző fejében, mint a főszereplőében az elvégezni való feladatok folyamatos zsongása.

A rendezés, a kép, a hang és a színészi játék kvartettjének ez a polifón harmóniája az, ami végig meghatározza a filmet: a legfontosabb történések vagy eleve képen-filmen kívül történnek, vagy legalábbis a mindenféle értelemben vett hangzavar megpróbálja beszippantani őket, így legelsősorban a főszerepet játszó Szamosi Zsófiának kell megjelenítenie mindent, ami igazán fontos. A legszebb példa erre az, amikor az olasztanárként dolgozó feleség egy nyelvóra kellős közepén kap egy sms-t a férjétől azzal, hogy még egyszer találkozna a „szeretővel”. Miközben a diákok rákérdeznek egy olasz szóra, miközben zajlik az élet, és nincs helye megélni a fontos eseményeket, addig kell Szamosinak mégis kifejeznie, hogy mit, miért és hogyan érez. Gyönyörű és megrázó az a néhány másodperc alatt megtett sok-sok kilométeres gondolati út, amelyet Szamosi végigjár a telefon képernyőjéről való, könnyek nélkül is könnyes szemű felpillantás és a nyelvóra valóságába való visszatérés között; abban a pár pillanatban tükröződik az arcán minden, értetlenségtől félelmen és csalódottságon át az elkeseredésig, majd az erőfeszítés, hogy mégiscsak megfeleljen a felé támasztott követelményeknek. De nemcsak a színésznő arcjátéka ennyire kifejező, még a testtartásával és a hangjával is pontosan érzékeltetni tudja pillanatnyi állapotait, ahogyan megpróbál hétköznapi hangszínt és lazaságot felvenni, leengedve a telefont.

És Szamosi Zsófia játéka bő másfél óráig ugyanilyen bravúrokból áll. Olyan, mintha nem színészként játszana, „csak” szabadon engedné megjelenni az érzéseit (vagy az érzései elfojtására tett kísérleteit); de hogy egy színész ilyen pontosan, beszédesen, magával ragadóan tudja apró jelekkel vezetni a néző érzelmeit, az világviszonylatban is kiemelkedő tehetségről árulkodik. Márpedig Szamosi esetében ilyen apró jelek a film tartalmi kérdéseit is eldöntik: az egyik jelenetben egy másik olasztanár azt mondja a nőnek, gyakorlatilag ő adott zöld utat a férjének a megcsaláshoz. Egy másikban viszont látható – megint csak Szamosi arcán –, ahogyan a nő összegyűjti minden bátorságát és megtépázott önbizalmát, és megkéri a férjét, hogy ne találkozzon újra a „szeretővel”. Szamosi remegni nem engedett, de azért finoman megváltozott hangján, a kétségbeesés előtti utolsó ereje összegyűjtéséről árulkodó arcán látszik, hogy mennyire nem arról szól ez a történet, amit a kolléga mondott: egy nőről, aki passzív szereplőként ne tudná befolyásolni, hogy mi történik vele. Nem: az Egy nap egy rendkívül erős nőről szól, akivel kapcsolatban így még súlyosabb tragédiának érződik, hogy ezt az erőt is meg tudja roppantani a rengeteg zavaró körülmény.

A női passzivitás ilyen egyértelmű rendezői elutasítása önmagában is fontos jellemzője a filmnek. Egyrészt még mindig abszolút kuriózumnak számít a filmművészetben, ha van fontos női szereplő, aki ráadásul még aktív cselekvő is, és az élete nem egy férfitől függ valamilyen módon; másrészt az is rendkívülinek számít, ha nők életét érintő problémák kerülnek fókuszba. Mert az Egy nap túl azon, hogy egzisztencialista dráma, az úgynevezett láthatatlan munkáról is szól: a sok százmilliónyi nő által végzett, sem anyagilag, sem máshogyan meg nem becsült teendők elvégzéséről, amely nélkül a legtöbb család egyszerűen összeomlana, és amelyet mégis csak valamiféle természetes, önmagától jelen lévő adottságnak tartanak azok, akik maguk nem csinálják. Az Egy nap egészen pontosan tudja érzékeltetni és átélhetővé tenni ezt a láthatatlan munka alatt roskadozó, láthatatlan életet, hogy az a világon mindenki számára hatásos legyen, és ne csak a bármilyen formában érintettek számára.

Szilágyi Zsófia és forgatókönyvíró-társa, Mán-Várhegyi Réka remekül értenek ahhoz, hogyan kerüljék el a sablonos helyzeteket, és hogyan meséljenek el összetett helyzeteket csak utalásokkal. Az Egy nap minden helyzeten teker egyet, hogy dramaturgiailag érdekesebb legyen. Ilyen az is, hogy nem egyszerű nyomorpornóról van szó, amelyben a szegény, szerencsétlen család elköltötte az utolsó forintját is, és ha fel is törik a gyerek malacperselyét, már akkor is csak a legkisebb, legártatlanabb gyereknek jut ennivaló, mint valami Andersen-Móricz Zsigmond-hibridben. Nem, itt a problémás bankhitelről kiderül, hogy valójában a bank hibázott, és csak a hibát kell helyrehozni; a kelleténél gyorsabban elfolyó pénzt pedig ki tudja pótolni az anyós. Nem megváltoztathatatlan, lezárult helyzeteket kell elfogadni, sőt: pont az az érdekes, hogy a szereplőknek aktívaknak kell maradniuk – döntéseket hozniuk, és ezt összeegyeztetni az önérzetükkel, lehetőségeikkel –, nem passzívan beletörődni a sorsukba. Ugyanez igaz a szerelmi háromszöges alapra is: érzelmileg sokkal összetettebb helyzet, hogy nem egyszerűen megcsalásról van szó, hanem egy határhelyzetről, amelyben a múltfeldolgozás helyett a jelennel kell szembenézni.

A film legvége is erre a folyamatosan – az élet által – megkövetelt aktivitásra utal egy, a korábbi nyers realizmushoz képest meglepően metaforikus jelenettel, amelyben a főszereplő a kisgyereke abban a korban még természetes viselkedését másolva bemászik az asztal alá, ahelyett, hogy megküzdene az elmúlt 36 órában rászakadt ezer feladat, probléma és teendő után az ezeregyedikkel is. Ráadásul ezt életszemlélettől függően lehet optimistábban és pesszimistábban is értelmezni: akár úgy, hogy a főszereplő végre rájött, nem nézhet szembe a világon minden feladattal egymaga, és muszáj, hogy kijelölje a saját komfortzónájának határait ahelyett, hogy minden nap belehaljon az életbe; akár úgy, mint egy gyerekes vágyképet. Mert ha egy gyerek még meg is teheti, egy felnőtt esetében már nem működhet, hogy elbújjon a feladatai elől, mert azok akkor is a nyakába zuhannak, akár akarja, akár nem.

Amennyire nem közhelyes helyzetekből épül fel a film, annyira jól használja a finom utalásokat is a rendező Szilágyi és az operatőr Domokos. A film címe miatt szinte kötelező, hogy megjelenjen az óra motívuma, de ahogy ezt itt megoldják, az példaszerű: soha nincs a kép fókuszpontjában, de az egyszerű digitális rádiós óra piros számlapja folyamatosan szigorúan, sőt szinte agresszíven pislog a főszereplőre, mint amiről tudni lehet, hogy soha nem fogja békén hagyni, mindennel kész kell lenni időre, és minden nap szükségképpen véget ér. Hasonló utalással derül ki az is, hogy milyen hatása van a gyerekekre a szülők közti feszültség: a kislány semleges hangon elmondja, mit álmodott. Az ő szemében nem is rémálom talán, de a néző érti, miért álmodhat ilyesmit. Az első jelenet is úgy ér véget, hogy egyetlen mozdulatból, még a szövegszerű expozíció előtt derül ki, hogy valami gond van: a feleség elmentében nem búcsúzik el a férjétől, aki kedvesen a keze után nyúl, de a nő erre sem reagál. Ilyen finom, elegáns, mégis sokat mondó és sorsfestő jelzésekkel tele van a forgatókönyv: amikor az anyuka visszarakja a bolti polcra a kenőmájast, mert észreveszi, hogy van belőle leárazott is, vagy amikor a gyerek csak annyit mond arra, hogy az anyja szerint még nem kell tankolásra költeni, mert van még elég benzin a tankban, hogy „A múltkor is ezt mondtad”.

De tulajdonképpen kár is kiemelni egy-egy ilyen apróságot, mert a film maga pontosan ezekből épül fel: az ilyen pár grammos kicsiségekből nő végül a mellkasra nehezedő mázsás súlyúvá. Hiszen épp ez adja az Egy nap erejét: megmutatja, mennyi minden nyomja a főszereplője vállát, és minden egyes összetevőt sikerül olyan érzékletessé tennie, hogy végül a mi vállunk is meggörnyedjen a mozivászon súlya alatt. Ahogy intézni kell a háztartás dolgait: mint egy tánc vagy teljesítménytúra, folyamatosan mozgásban; ahogyan Szamosi odébb tesz valamit az asztalról, biztos, hogy máshonnan leesik valami más, vagy alóla bukkan ki megint más. Ahogyan menedzselni kell, hogy minden gyerek időben eljusson a megfelelő helyre, és kilogisztikázni, hogy utána is megoldott legyen a szállítás a különféle különórákra. Fenntartani egy párhuzamos, boldogabb valóságot a nyilvánosság, azaz főleg a kotnyeles anyós számára, amelyben minden jobb, mint valójában, ahol van elég pénz, és semmiképp sincs egy plusz nő a házasok mellett, miközben még azt is faarccal kell tűrni, hogy a mama beledumál mindenbe, bírálja a csöpögő csapot és a szerinte hiperaktív gyereket. Egy pillanat alatt dönteni arról, hogy ha a nyelviskolában a főnök újraosztja az órákat, akkor elvállalja-e az időpontban nem megfelelő opciót is, vagy munka és pénz nélkül marad – ami megint csak túlmutat a lélektani drámán, mert azzal együtt szól a női munkavállalók nehezebb munkaerőpiaci helyzetéről is, amelyben szinte büntetik az anyaságot.

És meg kell birkóznia a gyerekek problémáival is, például a legnagyobb fiú szekálásával, ami újra csak behoz egy szélesebb értelemben is fontos momentumot a filmbe. Szilágyi és Mán-Várhegyi ezt a benső folyamatot is nagyon szépen ábrázolják, ami még feltűnőbb a fiút játszó Barcza Ambrus lenyűgözően természetes játéka miatt. A fiú eleinte még azt mondja, meg tudja oldani egyedül is a problémát, miszerint régi legjobb barátja az osztály falkavezére hatására már nem áll vele szóba, aztán jóval később csoszog csak oda az anyukájához, és kérdezi meg, mi van, ha többet már nem is fog vele szóba állni? Barcza játékában látszik, hogy a gyerek folyamatosan ezen gondolkodik, és nem hagyja nyugodni a dolog, amitől az egész szívszorítóbbá válik. De az igazán megindító az, ahogyan az anyuka erre megismétli a fia egy korábbi mondatát, amiről nem is tudtuk, hogy a nagy zűrzavarban egyáltalán eljutott hozzá. De így mégis látszik az odafigyelés, ahogyan látszik egy rövid, csendes-összebújós jelenetből is a másik kisfiúval. És ez fontos, mert ezzel válik a film lelkileg is még mélyebb drámává: a problémák halma mögül is kilátszik a szeretet, ami miatt az egésznek értelme lehet. Egyébként is árnyalt a kép mindig, mert a film egy „jó” családot mutat meg: nincsenek pofonok, nincs üvöltözés, az apa is kiveszi a részét az otthonlétből, a nevelésből (még ha a folyamatos fegyelmezés jó magyar szokása szerint is: gyere már enni, ne úgy egyél, tedd le azt a kanalat, ne csináld ezt, és így tovább). Sokkal nagyobb bravúr ilyen körülmények között mutatni meg kisebb-nagyobb fájdalmakat, és ha sikerül – mert sikerül – a bravúr, az még hatásosabb.

Ezzel együtt is felvet a film olyan kérdéseket, amelyeket nem szokás bolygatni. Biztos-e, hogy egy középosztálybeli családban jó, ha három gyerek születik? És ha igen, biztosan igent kell-e mondani minden egyes balettra, vívásra, csellóra? Ha egyszer így nem marad idő semmire, még élni se. A forgatókönyv ezt is szépen érzékelteti: miután megvolt a film elején a nagy beszélgetés a harmadik nő és a feleség között, otthon egyszerűen képtelenség kivágni az óra számlapjából egy kis szeletet arra, hogy az igazán fontos dolgok miatt megálljon kicsit az idő, még ehelyett is a pénzügyek, tartozások és befizetések kerülnek csak szóba eleinte. Ebből pedig nem csoda, hogy a film végére, túl jón és még rosszabbon, csak arra a „Figyelj”-re futja a közös dolgok megbeszélése helyett. De ez a figyelem elúszott ezernyi más dolog hátán. Hogy mi ez az ezernyi más dolog, és hogy úszik el az élet megélése úgy, ahogyan az sok millió ember napi tapasztalata, azt film talán még soha nem mutatta meg. De az Egy napnál pontosabban, hatásosabban, szívszorítóbban, érthetőbben és átélhetőbben biztosan nem.

Egy nap – magyar, 2018. Rendezte: Szilágyi Zsófia. Írta: Szilágyi Zsófia és Mán-Várhegyi Réka. Kép: Domokos Balázs. Zene: Balogh Máté. Vágó: Szórád Máté. Producer: Pataki Ági és Kenesei Edina. Szereplők: Szamosi Zsófia (Anna), Füredi Leó (Szabolcs), Barcza Ambrus (Simon), Varga-Blaskó Zorka (Sári), Gárdos Márk (Márkó), Láng Annamária (Gabi), Vándor Éva (Mari), Hajduk Károly (Csaba). Gyártó: Partnersfilm. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. 99 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 24-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13896

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -