Hollywood cenzoraiCsillag születikA csillagszületés mítoszaVincze Teréz
Hollywood
a mítoszait időről-időre újra meséli. A Csillag születik már a negyedik
változatnál tart.
Az alapsztori már elmúlt 85 éves, s ami az első három
változatban a filmipar és Hollywood sajátbejáratú Pygmalion-történeteként
elevenedett meg a filmvásznon, Bradley Cooper rendezésében immár másodszor (Barbara
Streisand és Kris Kristofferson 1976-os változata után) reinkarnálódik a könnyűzene
világában. Érthető a történet népszerűsége és képessége az állandó
újjászületésre, hiszen a mítoszok mítosza ez, a szórakoztatóipar önmagáról
alkotott legendáinak alapváltozata. Mi is érdekelhetné jobban a nézőt, minthogy
betekinthessen a kulisszák mögé, a boszorkánykonyhába, ahol a szegény
pincérlányokból csillogó sztárok lesznek.
Ez érdekelte a nézőket már Hollywood hőskorában is, s a
csodás siker- és meggazdagodás-történetekre különös kereslet mutatkozott a nagy
gazdasági világválság idején az 1920-as és 30-as évek fordulóján, amikor
mindenki arról álmodott, hogy némi rátermettséggel, kemény munkával és a
megérdemelt szerencsével egy-kettőre boldog lehet. Nem is meglepő, hogy a
csillag születésének első változata ekkor készült George Cukor rendezésében (What Price Hollywood?, 1932). A
genealógiák általában nem tüntetik fel ezt a művet mint a sztori eredetijét,
pedig valóban kísértetiesen hasonlít az 1937-ben már Csillag születik (A Star is
Born) címen megjelent, William Wellman rendezte darabra. Némi jogviták is
kialakultak ezügyben, s úgy hírlik, az 1937-es változat rendezését George Cukor
még éppen azért nem vállalta el, mert túlzottan is hasonlónak vélte a
történetet korábbi munkájához (igaz, 1954-ben aztán musical változatban mégis
megrendezte az új feldolgozást Judy Garlanddal a főszerepben).
Az 1932-es változat a korszak Hollywood-képének, illetve
az álomgyár önmagáról közvetíteni kívánt imázsának jellegzetes példája. A
vendéglőben, ahol főhősnőnk pincérkedik, minden vendég producer, impresszárió
vagy rendező, folyamatosan telefonálnak, filmterveket vitatnak meg. A
pincérlányok pedig mind színésznők akarnak lenni, várják a nagy lehetőséget, a
rátermettebbek pedig tesznek is a lehetőség megszerzéséért. Ebben a változatban
a könnyed, vígjátéki hangvétel uralkodik: az excentrikus és részeges rendező,
aki felfedezi a főhősnőt, csakúgy, mint az idegen akcentussal beszélő
stúdióvezető kedves, szerethető apafigurák, akikhez a hősnő mindvégig lojális
marad. A történet tragikumát ebben a változatban még az oldja fel, hogy a
főhősnő nem az alkoholista rendezőhöz megy feleségül, hanem a sikere folytán elérhetővé
vált gazdag arisztokratához. S bár a férje elválik tőle, mert nem tudja
elviselni, hogy a nő mindenáron lojális a „közönséges és alantas” filmesekhez,
a végén a rendező tragikus öngyilkossága után is lehetőség van a váratlan happy
endre, melyben férj és feleség újra boldogan egyesül.
A korszak Hollywood-imázsát felfestő jellegzetes
epizódok, melyekben a csillag megszületik a gazdasági válságkorszak csodaváró ábrándjait
szolgálják ki: az első sikertelen próbafelvétel után – hisz sosem játszott
előtte kamera előtt – hősnőnk egész éjszaka otthon a lépcsőn gyakorol, hogyan
kell sikkesen vonulni, s csodák csodája, a kemény munka meghozza gyümölcsét:
másnapra profivá válik. Az átalakítás pedig, ahogyan a stúdió „tipikus amerikai
lányt” farag belőle, amibe természetesen az eladható név kitalálása is
beletartozik, a korszak sokszor tényleg szürreális történéseinek nem is túlzó
megjelenítése.
Alig fél évtizeddel később, 1937-ben William Wellman már
Technicolor-ban készíti el azt a változatot, mely az ismétlések hivatalos
alapjává válik. Ebben a változatban már több szempontból felerősödik a
melodrámai hangvétel. Miközben képeken csillogónak mutatja, a film egy inzertje
Hollywoodot a „szemfényvesztés fővárosának” nevezi. A vidékről érkező naiv
hősnő alaposan megtapasztalja a csillogás árnyoldalát, a lepukkant motelek
világát, ahol mindenki színésznő akar lenni, de a végén telefonközpontos vagy
pincérnő lesz belőle. Itt a Hollywoodot megtestesítő színész, akinek azután
karrierjét köszönheti, nem annyira mókás figura, komoly alkoholproblémával
küzd, és veszélyes nőcsábásznak mutatkozik. Ebben a változatban eltűnik az a
motívum, hogy kemény munkával érdemelné ki a nő a lehetőséget, egyszerűen a
férfi romantikus vonzalma juttatja be a stúdióhoz. Jellemző módon nem látunk
próbafelvételeket, már csak a szerződés aláírásának vagyunk tanúi. Ezután
kezdődik a színésznővé képzés, a név és karakter kitalálása. A tehetség és a kemény
munka már jelzésszerűen sem marad meg a történetben, szerepét átveszi a romantikus
vonzalom teremtette kapcsolati előny.
A „csillag születik” történetséma szempontjából fontos a
Pygmalion-formula, vagyis hogy egy nő teremtését látjuk, miközben az az
érzésünk támad, ez csak egy trükk, mely a férfi teremtőképességének,
éleslátásának, nagyságának és áldozatkészségének bemutatására és ünneplésére ad
lehetőséget. Ebből a szempontból is érdekes, hogy csak az 1937-es változat
ábrázolja a főhősnőt éppen a felnőttkorba lépő gyerekként – az első jelenetben
még családja körében látjuk vidéken, ahol a nagymama mond hosszú lelkesítő beszédet,
hogy merje felvállalni karriervágyát szülei rosszallása ellenére. Az összes
többi változatban felnőtt, bizonyos önálló élettörténettel már rendelkező
karakterekként találkozunk a női hősökkel. Talán ezért is kell, hogy itt a
nagymama megerősítő figurája mintegy keretezze a filmet, s már-már sikerrel
tegye a film zárlatát a nők összetartásának és erejének ünneplésévé – hisz a
végén a nagymama beszéli rá a hősnőt, hogy férje halálát követően se hagyjon
fel karrierjével. Amikor azonban azt hihetnénk, hogy egy korai feminista
gyöngyszemre bukkantunk, és a nők győzelme ez a befejezés, jön az ikonikus
utolsó jelenet, melyet az azóta készült valamennyi változat megőrzött
valamilyen formában az adott kor társadalmi és nemi viszonyaira is reflektálva,
melyben a hősnő a férfi feleségeként/teremtményeként erősíti meg saját
identitását. Az 1937-es verzióban Esther/Vicki utolsó mondata így hangzik: „Mrs.
Norman Maine vagyok.” Az 1954-es változatban Judy Garland figurája ugyanígy
búcsúzik. A feminizmus második hullámának tetőpontján Barbara Streisand figuráját
a végén korábbi és férjezett nevét is megtartva, Esther Hoffmann Howard néven
mutatja be a konferanszié. A legújabb változatban pedig a férjezett név kevésbé
konzervatív változatát használva – a Streisand változathoz képest mégis
visszalépésnek érezhetően, a saját nevét elhagyva, a férj vezeték nevét felvéve
– Ally Main-ként mutatkozik be az utolsó jelenetben.
Mindmáig a történet legsikeresebb és legikonikusabb
változata a Judy Garland főszereplésével George Cukor rendezésében készült
1954-es musical változat volt. Az elkészülés ideje szimbolikusnak tekinthető
Hollywood históriájának szempontjából. Klasszikus Hollywood világa épp leáldozóban
az 1948-as Paramount-döntés után. A musical műfaja szempontjából is átalakulás
zajlik, a klasszikus filmmusical legfontosabb hattyúdalai készülnek ekkoriban,
minden megvan bennük a legmagasabb szintre emelve: fantasztikus díszletek,
gigantikus sztárok, az örökzöld sláger státuszára predesztinált zenék, a film-
és musicaltörténetet zenés-táncos szekvenciákban összegző látványos
koreográfiák. Ezek a filmek a klasszikus Hollywood-mítosz utolsó nagy összegzői,
melyek miközben kritikusnak tűnnek, végeredményben mégiscsak a mítosz
megerősítését szolgálják – így van ez az 1954-es Csillag születikben is.
A film tele van a klasszikus Hollywoodot humorosan,
reflexíven kigúnyoló epizódokkal. A stúdió reklámrészlege, mint egy elvarázsolt
kastélyon át vezető labirintus tárul fel előttünk, ahol futószalagon készül a
varázslat, mely a színészekből sztárokat csinál, de aminek a forgóajtajába
könnyű beszorulni. A forgatáson még a műhó sem igazi, és egy zsebkendő meglengetésének
lefotografálása ötven fős stábot igényel. Minden automatizálva van, még az új
nevét is egy személytelen papíron kapja meg a megfelelő ablaknál a sztárjelölt.
A nagy sorozatgyártásban nincs esély észrevenni a valódi tálentumot, az értéket.
Ezért van szükség a férfira, aki megtalálja a kincset érő nőt, és trükköket
bevetve bírja rá a merev rendszert, hogy utat engedjen a valódi tehetségnek. Azonban
a filmgyártást kifigurázó jelenetek sorában aztán jön egy érdekes szcéna, melyben
Garland a férjének eljátssza a nappaliban, mi történt aznap a forgatáson. Ez is
Hollywood és a filmkészítés kliséinek kifigurázása, ugyanakkor a hollywoodi
varázslat direkt megerősítése is – a Csillag
születik című film nagyhatású, varázslatos jelenete.
A Csillag születik
mindig jutalomjáték egy női sztár számára, s e tekintetben a filmváltozatok
sohasem kockáztattak. Az 1937-es film sztárja, Janet Gaynor is Oscar-díjas
színésznő volt már, amikor eljátszotta Esther/Vicki szerepét, majd Garland és
Streisand után Lady Gaga folytatja a sort, hogy egy jelentős sztárt láthassunk
sztárként újra megszületni a vásznon.
Garland esetében klasszikus Hollywood és a nagy musicalek
tradíciója szerint kifejezetten és többszörösen is a sztár personájára van írva
a szerep. Garland elmúlt már harminc Vicki Lester megformálásakor, nem adhatta
a friss naivát a film elején, tehát a történet szerint már van elég sikeres szórakoztatóipari
karrierje; amikor a férfi „felfedezi”, már csak szintet kell lépnie a
legnagyobbak közé. A Garland karrierje során már sikerrel eljátszott formula,
miszerint „csináljunk az egyszerű vidéki lányból csillogó dívát majd lássuk be,
hogy a természetes bája az igazi” újra felhasználásra kerül ebben a filmben is,
így sokszorozva meg a sztárcsináló effektust. Külön extra, hogy amikor a
filmbeli filmben Vicki csavargó jelmezben elénekli a történetét, az akár Judy
Garland saját, a show businessben töltött élettörténetének képeskönyveként is
felfogható. Színész és szerep sokrétegű összhangja, valamint a korszak melodrámáinak
leglátványosabb fogásait pompásan alkalmazó Cukor kezében az alapanyag igen
hatásos produkciót eredményezett, melynek végén a nőt megteremtő és annak
sikeréért önmagát feláldozó férfi apoteózisa is ennek megfelelően hatásos.
Talán a legkevésbé sikerült feldolgozás az 1976-os
változat, mely először helyezi át a történetet a filmiparból a könnyűzene
világába Barbara Streisanddal a főszerepben. A részegen és bedrogozva motoron
és sportkocsin száguldozó rocksztár és az idegesítő, maníros túlzásokkal játszó
Streisand kettőse már-már karikatúraszerűen testesíti meg a legtöbb
sztereotípiát, mely a bedrogozott hippikről és a korszak showbusiness-éről a
populáris képzeletben él. Ami azonban érdekes, hogy a túlzások következtében
sokkal negatívabb, kritikusabb képet fest a korszakról, mint akár az előtte,
akár az utána következő változatok a magukéról. Minden estere összehasonlítva
az 1954-es feldolgozással, igen szembeötlő, hogy a nem igazán sikerült művekben
életkorukhoz viszonyítva aránytalanul nagy pusztítást végez az idő.
Persze az idő vasfoga végeredményben semmit és senkit nem
kímél, így aztán nem is kérdés, hogy a legalapvetőbb mítoszokat mindig újra
kell mesélni korszerű formában. A kor technikai és stilisztikai elvárásainak
megfelelően időnkét újra kell szülni a legendát, lehetőséget kell teremteni egy
sztárnak, hogy csillagként újra szülessen a filmvásznon, s a nézőknek, hogy
átéljék a megnyugtató érzést, miszerint a siker legalább néha rátalál azokra,
akik megérdemlik.
Így aztán, negyvenkét év elteltével, éppen ideje volt egy
új feldolgozásnak. Úgy tűnik, sikerült a megfelelő zenei tálentumokat
megtalálni egy újabb, a zeneiparba helyezett történetváltozathoz. Olyannyira,
hogy az új Lady Gaga és Bradley Cooper jegyezte film erőteljesen elmozdult a koncertfilm
irányába, benne döntő hangsúlyt kap a sztár és a zeneszámok csillogtatása. Ez a
stratégia valószínűleg megfelel a kor kihívásainak, a sztár rajongóinak lehet
legnagyobb biztonsággal eladni a filmet, akkor pedig a sztár rajongóinak
igényeit kell kielégíteni. Ahhoz azonban, hogy mindez filmként is működőképes
legyen, kétségtelenül fontos összetevő, hogy Lady Gaga valóban remek színésznő
is, nem „csak” a zeneipar megasztárja. Hihetően és átélhetően játssza el a
pincérlányt, aki váratlanul a világ színpadán találja magát.
Amit azonban a legérdekesebbnek és némiképp meglepőnek is
találtam az új filmben, az különösen az előzménydarabok fényében vált
feltűnővé. Az új film erősen konzervatív, lényegét tekintve nem kritikus a
showbusiness-szel kapcsolatban. Ahol csak lehet, mintha felmentéseket keresne a
szórakoztatóipar számára. A korábbi sztorikban az alkoholista hősöket
legfőképpen is Hollywood vagy a könnyűzenei ipar gépezete, a túlzott siker,
illetve az annak elvesztésétől való rettegés kergette függőségbe, tette
menthetetlen emberi ronccsá. A mostani filmben a rossz családi minta, az eleve
meglévő betegség és az abból adódó frusztráció van kinevezve elsődleges oknak,
ami végzetes függőséghez vezet, s mindezzel részben felmenti a
szórakoztatóipart a felelősség alól. A sztár átalakításában is inkább az válik
döntő elemmé, hogyan sikerül a formálódó sztárnak visszavernie az olyan
átalakításokat, melyek ellenére vannak. Az új változat, a korábbiakban nem
tapasztalt módon, a nőben valóban a szórakoztató iparral szemben csatákat is
nyerő sztárt mutatja fel, ugyanakkor a férfit nem elsősorban a szórakoztatóipar
áldozatának állítja be. A siker csak azt teszi tönkre, aki eleve beteg – talán
ez lehet Hollywood és a showbusiness új, konzervatív, önmagát felmentő mítosza.
CSILLAG SZÜLETIK (A Star is Born) – amerikai, 2018. Rendezte:
Bradley Cooper. Írta: Eric Roth, Bradley Cooper és Bill Fethers. Kép: Matthey
Libatique. Szereplők: Bradley Cooper (Maine), Lady Gaga (Ally), Sam Elliott
(Bobby), Rafi Gavron (Rez), Andrew Dice Clay (Lorenzo). Gyártó: MGM / Warner
Bros Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
135 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|