KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

       
             
             
             
             
             
             
   2016/április
WAJDA 90
• Szíjártó Imre: Menyegzők Wajda-motívumok a mai lengyel filmben
• Forgács Iván: Lelkének rabjai Wajda 90
• Wajda Andrzej: A nemzeti film eszméje
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Még mindig veri az ördög… András Ferenc
• Kővári Orsolya: Valami visszavonhatatlan Beszélgetés Till Attilával
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
MANDA-DOSSZIÉ
• Barkóczi Janka: A magányos villa Mi a MaNDA?
• Hamar Péter: Csak a fejléc maradt Volt egyszer egy Filmtudományi Intézet
IZLAND
• Baski Sándor: Manók, lovak, emberek Új izlandi filmek
• Kránicz Bence: Vergődik, majd messze száll Madárkák
BŰN ÉS HATALOM
• Pápai Zsolt: Farkasok földje Denis Villeneuve: Sicario
• Sepsi László: Brutális egzotikum Miroslav Slaboshpitsky: A törzs
• Varró Attila: Dante Lam rendőrfilmjei Szűkebb haza

• Pintér Judit Nóra: Idegenként a neurotipikusok világában Autista hősök
FESZTIVÁL
• Ruprech Dániel: Dialóg nélkül Berlin
• Szalkai Réka: Kistigrisek Rotterdam
• Horeczky Krisztina: Hétköznapi őrül(e)tek Cseh Filmkarnevál
KÖNYV
• Várkonyi Benedek: A történelem sorsa Minarik, Sonnenschein és a többiek
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Nincs jó döntés A Homeland és Európa
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Féktelen jövő Zero
• Nagy V. Gergő: Az ordibáló gróf Az itt élő lelkek nagy része
MOZI
• Pintér Judit Nóra: Hétköznapi titkaink
• Vajda Judit: Csokoládé
• Jankovics Márton: Évszakok
• Árva Márton: Mindenáron esküvő
• Varró Attila: Szívecskéim
• Alföldi Nóra: A mi jövőnk
• Kovács Bálint: Eddie, a sas
• Sándor Anna: A Beavatott-sorozat: A hűséges
• Baski Sándor: Zoolander 2
• Andorka György: Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma
• Huber Zoltán: Momentum
• Soós Tamás Dénes: A turné vége
• Kránicz Bence: Kung Fu Panda 3
• Kovács Kata: Zootropolis - Állati nagy balhé
• Csiger Ádám: Egyiptom istenei
• Pápai Zsolt: A 657-es járat
• Bocsor Péter: A varrónő
• Benke Attila: Gyilkos ösztön
• Benke Attila: Batman: Az elfajzott
• Nagy V. Gergő: Angyali szemek
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
MOZI
• Tosoki Gyula: Jóemberek

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cseh Filmkarnevál

Hétköznapi őrül(e)tek

Horeczky Krisztina

A jobb cseh filmeket milliónyian nézik, érdemes filmkarneválra járni.

 

Megszállottság, szélsőséges helyzetek, határsértés, mítoszrombolás, szenvedély, abszurditás: ezt felelném elsőre arra a kérdésre: mit, milyen világokat mutatnak meg a Cseh Filmkarneválon vetített, 2015-ös művek. Amely munkák öngúnyra hajlamos készítői messziről elkerülik a politikai korrektséget, több nációt illetve kissé barátságtalan jelzőkkel. Így lesznek a franciák árulók, a németek buzik (főleg, ha szoláriumoznak), a lengyelek feszületek alatt toszó, katolikus vakbuzgók, a magyarok…, de ezt inkább hagyjuk. A stílszerűen egy cseh sörmárka támogatta filmmustrán az ornitológusok és a kisállattartók keble dagadhat leginkább a büszkeségtől, mivel a telt házakat vonzó esemény reklámarca – talán kabalája is – egy papagáj.

A prágai filmakadémián (FAMU) forgatókönyvíró-dramaturgként végzett, 1967-es születésű Petr Zelenka (Happy end, Gombdili, A sátán éve) hazájában rangos díjakkal kistafírozott, ünnepelt lángelmeként, minálunk – valamelyest – színházi szerzőként ismert. A prágai Dejvické divadlónak írt és ott 2001-ben maga rendezte komédiáját, a Hétköznapi őrületeket Gothár Péter vitte színre a Katona József Színház Kamrájában 2005-ben, majd bemutatta a Szegedi Nemzeti Színház, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara, és a fővárosi Thália is. Az Elveszve Münchenben (Ztraceni v Mnichově) a filmcsinálás gépezetének torz tükröt tartó történelmi fricska, középpontjában a II. világháború előszobájának tekinthető, 1938-as müncheni egyezménnyel. Az Anschlusst követően az akkori négy európai nagyhatalom által kötött szerződés értelmében Csehország átadta a szudétanémetek lakta határvidékeit a náci Németországnak. Az egyezményt aláíró Édouard Daladier francia miniszterelnök ezzel megsértette a Csehszlovákiával kötött szövetségi kontraktust. A csehek Trianonjának 70. évfordulójára ajándék érkezik a franciáktól Prágába: a vén jákópapagáj (Psittacus erithacus) Daladier házi kedvence volt, és több évtized után is rendületlenül szajkózza rég’ elhalálozott gazdája markánsabb kijelentéseit. Például, hogy Hitler jó fej. A kilencven esztendős Sir „P”-t a sajtótájékoztató után ellopja egy állástalan, fölszarvazott oknyomozó újságíró; eztán közösen korbácsolják fel az indulatokat a médiában, diplomáciai botrányt keltve. Csakhogy mindez a képzelet szüleménye. Merthogy a Jákónak és Charlie-nak is nevezett szárnyas jószág valójában egy ki- és félresiklott cseh-francia koprodukció totemállattá lett főhőse.

A forgatókönyvíró-rendező bámulatosan zsonglőrködik az úgynevezett „valósággal” és annak konstruált másával. Merthogy mesterművében a nemzeti tragédia ugyanolyan konstrukció, ha úgy tetszik: szemfényvesztés, mint annak paródiája, a hányatott sorsú, balekok eszkábálta bornírtság. A fölvillanyozóan eredeti, bravúros történetszövésű vígjáték – film a filmben – állítása: hogyan érthetnénk, mi történt a régmúltban, ha azt sem tudjuk, mi zajlik velünk a hétköznapokban. Mindaz, amit valóságnak hiszünk: káprázat; az élet illúziók, (ön)csalások, fantazmagóriák elegye. Az igazság – ami legföljebb odaát van – értelmezés kérdése.

Az Ötvenes (Padesátka) a karácsonyi ünnepekkor több nézőt csábított a cseh mozikba, mint a Csillagok háborúja. A sífutó dinasztia legidősebb tagja, Pavel Bulán a hagyományosan Vízkeresztkor, az Óriáshegységben rendezett, ötven kilométeres szpartakiádon hajszolja magát és fiát. Ám Jura más típusú testi tevékenységben jeleskedik: többségében férjezett, ötvenes nők „lelkéből űzi ki a fagyot”. Majd a kevéssé költői, anális aktust okostelefonjával lefotózza. Mindeközben a távot kiváló idővel teljesítő, meleg férfiú keresi az apját a havasokban. Vojtěch Kotek az 1977-es évet flashback-dramaturgiával fölidéző, családegyesítő (retró)vígjátékára a „szexista, rasszista, homofób” címkét ragasztotta egyik hazai bírálója. Bár a frivol munka korántsem mentes a közönségességtől, nem szellemtelen. A nyers testiség és a (hobbi)sport közötti párhuzam ügyes, ha nem is eredeti. A hegyi népek babona- és hitvilágának profanizálása vicces, és az altáji humor közel sem olyan alpári, mint számos agysorvasztó, amerikai moziban. Ezért esztétikailag az a legdermesztőbb, mit művelt a plasztikai sebészet az ötvenes éveivel hiábavalóan viaskodó Vilma Cibulková arcával.

Ellenpéldaként ott a nyolcvankét esztendős, csodás Věra Kubánková és Jana ©ulcová a Kobrák és siklókban (Kobry a uľovky). Előbbi egy mindent látó, a káoszban rendet kereső nagymama, utóbbi az alkoholista lánya, az antihős testvérpár anyja. A cseh filmkritikusok és a Karlovy Vary-i zsürorok a keménydrogos Kobra bőrébe bújt Kryątof Hádeket díjazták. Bátyját, Siklót, a színész fivére, Matěj Hádek játssza. A környezettanulmánynak is beillő film helyszíne a Prágához közeli ingerszegény iparváros, Kralupy nad Vlatovou. Itt lézeng a nyaralókat és a legközelebbi hozzátartozóit is kifosztó Kobra, valamint a bajból őt rendre kihúzó, alkoholproblémákkal küszködő, füstbe ment terveket kovácsoló bátyja. Akinek egy kriminális ügy után kinyílik a csipája. Jan Pruąinovský nyomorúságos közép-európai karriertörténete – a fiatal szépíró, Jaroslav ®váček forgatókönyvéből, megannyi ragyogó aktorral – nem életszerű, hanem valóságos, a junkie-portré remek. „Olyan, mint egy kis állat” – mondja a nagymama a már türelmét veszített, idősebb unokájának Kobráról, aki bár éppen a vadonatúj tévéjét lovasította meg. A Káin és Ábel-parafrázis nem moralizál, és képmutatás nélkül, hitelesen érzékeny. Egyedül a zenehasználat stílustörő a többségében kommersz cseh (pop)betétdalokkal.

„Én csak egy hétköznapi őrült vagyok, de Roden úr majd úgy formál meg a filmben, mintha született Dosztojevszkij-hős lennék” – így Jan Saudek (1935) a „nagy leleplezés”-nek beharangozott, életrajzi ihletettségű opusról, melynek a társ-forgatókönyvírója. A világ egyik leg(el)ismertebb fényképésze, a leghíresebb cseh fotográfus azon kevés képzőművész közé tartozik, aki saját magánmitológiát teremtve legyártotta önnön profán legendáját. A kelet-közép-európai kultúrától idegen önreprezentációs tevékenység idővel a magamutogatás fröccsöntött karikatúrájává lett, jókora árnyékot vetve a korszakos oeuvre-re. Az Irena Pavlásková írta-rendezte A fotográfus (Fotográf) a cseh bulvár gyakori (celeb)szereplőjének évtizedek óta kirakatban lévő altesti ügyeit tárgyalja ki, részint, hogy revánsot vegyen a hajdani (egyik) szeretőn, modellen, menedzseren, a Saudek-epigonná lett Sára Saudkován (1967). Ennek mögöttese, hogy Jan Saudek a műveihez fűződő vagyoni jogokat évekkel ezelőtt akkori jobbkezére ruházta át. Így a Saudek.com-ot üzemeltető Saudková és négy gyermekének apja, Samuel Saudek (Jan Saudek fia!) tulajdonolja az életmű majd’ egészét. A hosszú pereskedés vesztese elégtételt kívánt gyakorolni exén, azt a képzetet keltve, hogy az bosszúvágyból fosztotta ki őt, mivel nem kapta meg azt, amit akart; gyereket, amit előtte és utána tucatnyi nő megkapott.

A nagy nyilvánosság elé vitt adok-kapok kapcsán problematikus, hogy a kusza és észbontó szappanopera részletei a nem Csehországban élő, a fotós-festő életművét behatóan nem tanulmányozó néző előtt ismeretlenek. Emellett a korát évtizedekkel meghaladó, a popkultúrára is jelentős hatást gyakorló Saudek páratlan életműve dupla zárójelbe helyeződik, miként az ikertestvérrel átélt holokausztélmény is. (A 2015-ben elhunyt Kája Saudek a legnevesebb cseh képregényrajzoló.) Elsikkad továbbá, hogy Saudek csupán az 1980-as évektől egzisztálhatott művészként hazájában, ahol a ‘90-es évekig mellőzték. Ráadásul a filmben azt az esztétikai mikrokozmoszt skiccelik föl, amit az 1960-as, 70-es években teremtett, és amit – hiába lett kultikussá – hosszú ideje tévedésnek tart. Azaz, a koszló, mállott, penészes fal elé állított pőre modelleket (férfiak, és főként rubensi alkatú nők) színezett fotókon, leginkább obszcén helyzetekben. Csakhogy ez a rezervált világ amennyire giccses, teátrális, harsány, pornográf, annyira tragikus is. És korántsem attól személyes, hogy a biszexuális, alkoholista, élveteg provokatőr meghágta a modelljeit. Ez mind a felszín, amit a romlott clown közszemlére tesz, az őt körülvevő, zsibongó baromfiudvarral egyetemben. (Értsd: az általa tárgynak tekintett, fehérmájú fehérnépek, az – önfeláldozásra igencsak hajlamos – aktuális és volt szeretők, feleségek, rajongók etc. ármádiája.)

A mélynövésű, festett vörös, csúnyácska Saudek alteregója – a majd’ harminc évvel fiatalabb, férfias, nemzetközi hírű Karel Roden – sokkal inkább a nárcizmus, mint a nácizmus, a kommunizmus és a titkosrendőrség üldözöttje. Pavlásková több okból aggályos erotikus vígjátéka – két üdítően összetett személyiségű főhőssel – azért érdekes, mert nem az, aminek láttatja magát. A karaktergyilkosságból ugyanis emlékműállítás lesz. A filmben Líbának és faluról jött „igásló”-nak nevezett, valójában közgazdasági egyetemet végzett Saudková (a nagyszerű Marie Málková) úgy él-uralkodik Jan Saudek fölött, mint Juhász Gyulán Anna. (Ettől még középszerű utánzóként lábjegyzet sem lesz a fotóművészeti almanachokban.) Saudek a küllemében és természetében a nőtípusától idegen ©árka Směąnában (majdani Sára Saudkovában) az emberére lelt, és ezt vélhetően tudta is. A fotográfus szerelmes film; egy, a nyolcvanas éveiben járó, lélekben kortalan ripacs kíméletlenül őszinte vallomása, aki talán akkor szembesült az érzéseivel, amikor – szerinte – becsapták és akkurátusan kirabolták.

Igazságot akart tenni, bántani és fájdalmat okozni, mégis azt mondja ki: valami bután ért véget. A csehovi levegőjű tragikomédia – amely nyomelemeiben sem tartalmaz Dosztojevszkijt – ettől szép és megrendítő. Ezért, hogy ami kezdetben viszolyogtató, bornírt ostobaságnak tűnik, végül értelmet nyert, téttel bír. Ordenáré, kisszerű privát kukkolda helyett két összeillő ember kudarctörténete ez, akiknek alakmásai a filmplakáton ölelik egymást.

Amúgy Sára Saudková pert helyezett kilátásba A fotográfus miatt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12671