Bűn és hatalom

Szűkebb haza

Dante Lam rendőrfilmjei

Varró Attila

Dante Lam sötét zsarudrámáiban elkerülhetetlen a bűn és bűnhődés.

Amennyiben bűnműfajok tekintetében az 1986-1997 közötti időszak az 50-es évek aranykorát jelenti „Kína Hollywoodjának”, heroikus alapfilmekkel, prosperáló stúdiókkal és globális népszerűségig jutó zsáner-auteurökkel (Woo, Hark, Lam), akkor az 1997-es pekingi egyesülést követő néhány poszttraumás év egyértelműen a noir műfajrevíziós időszaka, ahol a nemes lelkű gengsztereket és rendőröket felváltó önsorsrontó, elidegenedett figurák kiszolgáltatva és bukásra ítélve küzdenek a sorssal (élen a Milkyways neves párosának műveivel Johnnie To első gengszterfilmjeitől Wai Ka-fai Too Many Ways to Be Number One-jáig vagy épp a Szigorúan piszkos ügyekkel). A 21. század újabb állomást jelent ebben a fordított kronológiában: a 2003-tól életbe lépő kínai gazdasági integrációs program, a CEPA drasztikus hatása a helyi filmgyártásra markánsan rányomta bélyegét a bűnügyi filmekre is, sőt talán minden más műfajnál jobban, amennyiben a hagyományosan vezetőágazatnak számító gengszter-opuszokat jóformán teljesen peremre szorította, plusz a központi ideológiával jóval összeférhetőbb akcióthriller/zsarufilm irányába tolta át a spektrumot. Az időutazás jelenlegi szakasza immár a 30-as évek derekának hollywoodi időszakával állítható párhuzamba, amikor a beköszöntő központi cenzúra markánsan átrajzolta a korai hangosfilm legfontosabb bűnzsánerét jelentő gengszterfilmeket. Hong Kong esetében a színre lépő állami támogatás és az időközben meghatározó piaccá vált anyaország elvárásai nyugdíjazták a Bérgyilkos, a Full Contact vagy a Mission remekműveinek emberfeletti gengsztereit, hogy helyettük a város rendőri szerveit emeljék piedesztálra – noha ezek a modern kínai G-Menek időnként épp olyan elszántak és könyörtelenek, mint célpontjaik, tetteiket immár a rend és igazság védelme vezérli.

*

Ebben a konszolidációs időszakban bukkant fel Dante Lam, a hongkongi bűnfilm legfrissebb titánja, hogy a kantoni trend katonáit felhasználva igen személyes és meglehetősen merész filmekkel folytassa rangos elődei örökségét. Miként már neve is jelzi, életművében Ringo Lam öntörvényű, anarchikus káoszfilmjei alakulnak enciklopédikus igényű pokoljárásokká: szerzőjük azonban nem a triádok alvilágában keresi hőseit, hanem a különféle rendőri alakulatok tagjait taszítja Alvilágba. Noha Lam az előző században még a heroic bloodshed-specialista John Woo asszisztenseként került a zsánervilágba, a kortárs hongkongi auteurökhöz hasonlóan (mint Johnnie To vagy Wong Kar-wai) sokszínű műfajpalettát mondhat magáénak: az 1997-ben indult önálló rendezői pályán épp úgy találni könnyes szerelmi melodrámát (Tiramisu) és fergeteges tempójú akciófilmet (Vírusháború), gyermekeknek szánt propaganda-rajzfilmet (Sparking Red Star) és megindító sportdrámát (Unbeatable), hibbant gengsztervígjátékot (Runaway) és CGI-parádés vámpír-wuxiát (Ikerhatás). Lassan kéttucatnyi darabot számláló életműve azonban meghatározóan a zsarufilmek sorából kerül ki, részben a kezdeti noir-évek mesterhármasának (Option Zero, Beast Cops, Hit Team), részben pedig annak a közelmúltbeli sikerszériának köszönhetően, amellyel egy majdnem három esztendeig tartó alkotói válság és személyes kényszerpihenő után kivívta magának a szerzői rangot és nemzetközi elismerést (Beast Stalker, The Sniper, Fire of Conscience, Stool Pigeon, That Demon Within). Rendőrfilmjeit Lam szinte kivétel nélkül maga is írja (eltérően egyéb zsánerfilmjeitől) és a pályakezdettől jellegzetes akciókoreográfiáit is maga komponálja hozzájuk (szemben az Ikerhatás Donnie Yen-légibalettjeivel) – az ezen műveiben megnyilvánuló totális alkotói kontroll olyan egységes világot épít fel, amelynek darabjai külön-külön nézve legfeljebb brutális intenzitásuk vagy elképesztő melodrámai túlkapásaik révén tűnhetnek ki a középszerből, ám összképükből markáns rendezői portré áll össze.

Míg a 90-es évek végén készült trilógiája a hagyományosan szoros professzionális egységet mutató hongkongi rendőrfilm-teamek felbomlását, belső feszültségeit mutatja be a rendszerváltás zűrzavaros éveiben, midőn a korábbi szabályok, erkölcsi kódok értelmüket vesztik az újfajta nyomás alatt (lásd a Beast Cops renitens veteránrendőre és helyi triádfőnöke közötti kényes egyensúlyú munkakapcsolat felbomlását a mindkét „testületben” hatalomra kerülő ifjú titán-karakter hatására vagy a már címében is árulkodó Option Zero átformálódó karhatalom-világát, amelyben immár arctalan megfigyelők biztosítják a rendet), addig a közelmúlt zsarufilmjeiben már a hatékony, fegyelmezett felszín alatt darabokra hulló magányos rendőrhősök sorsdrámáival szembesíti nézőit. Lam rendőr-protagonistája gyakorlatilag a nyitójelenetektől komoly lelki konfliktussal harcol, legfőbb ellenfele nem az üldözött szuperbűnöző, hanem a hiperbűntudat.

A széria-indító Beast Stalker hőse kilép a testülettől, miután egy elvakult hajsza során súlyos karambolt okoz, majd véletlenül agyonlövi a menekülő gengszterek csomagtartójába zárt kislányt – ezután magányos napjait az áldozat kishúgának személyes védelmével tölti, mígnem egy könyörtelen triád-végrehajtó elrabolja a gyereket és a főhős kénytelen szembenézni múltjával, hogy megmentse a jövőt. A Stool Pigeon rendőrhőse a besúgók könyörtelen kizsákmányolásával végzi munkáját, ám egyikük a rendőrség hibájából az elárult bűnözők kezére jut, a főhős pedig egy frissen beszervezett heist-sofőr ügyében választás elé kerül: tovább tetézi bűnlajstromát a következő beáldozott kisemberrel vagy szembefordul a rendszerrel (a végeredmény egy újabb halott informátor). A Fire of Conscience már címében is a központi Lam-motívumra utal (jelezve egyben az életművön eluralkodó „Tűzsárkány”-tematikát, ami víz-motivumával ellentétben nem tisztít, inkább pokoltűzként égeti a hősöket): szinte valamennyi rendőrfigurának kijut valami lelkiismeret-furdalás, élen a csapat megszállott vezetőjével, aki terhes felesége megölése óta személyes bosszúvággyal számol le a bűnözőkkel, mígnem a finálé égő műhelyében kénytelen szembenézi az emésztő bűntudattal. A csúcsművet jelentő That Demon Within (újabb beszédes cím) tovább lép ezen az úton és egy gyerekfejjel elkövetett gyilkosság terhét szenvedő közrendőr-pária tudathasadását követi nyomon (valós történet alapján!): miután a kórházi nyitójelenetben véradásával megment egy kegyetlen rendőrgyilkost (ezzel újabb haláleseteket okozva), a bűnözőben saját hajdani áldozatát véli felismerni, nyomába eredve fokról fokra azonosul vele, mígnem a belső démon átveszi az irányítást tettei felett a lángoló benzinkút-finálé totális infernójáig.

Dante Lam rendőrvilágában a bűnözőknek leginkább statisztaszerep jut, a rendező talán legnagyobb truvája, hogy számos művében teljesen a hatóság köreire szűkíti a konfliktusvilágot: már az első önállóan írt Hit Teamben is megnyomorodott társuk műtétje miatt bankrablásokra kényszerült kommandós csapat jelenti az antagonistát (akárcsak a Sniper esetében, ahol a mesterlövész hős saját hajdani csapattársával kerül szembe, akit annak idején ő jutatott börtönbe hazugságával, majd a szabadulás után neki kell megfékeznie ámokfutását), a friss filmekben pedig a hagyományos bűnözők csupán gyalogáldozatok a rendőr-rendőr összecsapásokban (lásd a That Demon Within főhőse által távirányítással egymásnak ugrasztott gengszterek csúfos halálát). A Fire of Conscience egyfajta kantoni Szigorúan bizalmas-olvasatának hidegvérű, karrierista detektív-antagonistája (a megszállott, kínvallató zsarufőhőssel szemben!) személyes érdekei miatt nyúl le egy drogszállítmányt; az e téren is tetőpont That Demon Within esetében pedig nem csak a járőrfőhős válik démoni gonosztevővé, de az utána nyomozó detektív is korrupt bűnözőnek bizonyul, sőt a főgonosz gyilkosról is kiderül, hogy annak idején rendőrként kezdte pályafutását, mígnem egy tömegoszlatás során véletlenül felgyújtotta a főhős édesapját. Lam zsarufilmjei elképesztően klausztrofób közegben zajló zárt tárgyalások, hétköznapi poklokra ítélt rendőreit csupán melodrámai csoda (Beast Stalker, Fire of Conscience) vagy a halál mentheti fel saját magukra kimondott ítéletük alól. Ezt a végzetes bezártságot fejezik ki a rendező jellegzetes formai megoldásai is, legyen az narratív kézjegy (mint a rendre felbukkanó autóbalesetek, amelyek véletlen fordulata fatális csapdába ejti a résztvevőket) vagy a lenyűgöző intenzitású akciókoreográfiák, amelyeket előszeretettel komponál szokatlanul behatárolt mozgásterekbe, ahol folytonos akadályokba ütközik a csapásra lendülő kéz vagy célra tartott fegyver. Míg To legendás akció-jeleneteiben a statikus résztvevők körül végtelen, minden irányban bejárható tér nyílik (Mission, PTU, Adásunkat megszakítjuk), Lam feszesre vágott, kézikamerás összecsapásainál a szűkös csatornák, sikátorok, kocsisorok, rácsháló-labirintusok csapdájába szorul szereplővel, kamerával együtt a néző is (a Stool Pigeon romos tantermének székhegyek között zajló gyomorszorító fináléja már-már Argento-horrort idéz). Ezt a dinamizált kényszerpályát jelzik rendre visszatérő fahrt-zoomjai, a Fire of Conscience nyitójelenetének kimerevített állóképeiben osonó felvevőgép vagy akár a That Demon Within mániákusát egyre keskenyebb keretbe szorító vörösre színezett képszél. Dante Lam zsarufilmjei immár egy minden tekintetben lehatárolt univerzumba préselik a műfaj heroikus hőseit, ahol bár különböző okokból fakad, egyformán elkerülhetetlen a bűn és bűnhődés – Hong Kong, a modern kínai bűnfilmek szűkebb hazája soha-senkinél nem tűnt még ennyire szűknek.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 36-38. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12656

Cikk értékelése:

szavazat: 3 átlag: 7