Orosz krimik

Daniel Espinosa: A 44. gyermek

A forradalmár, aki felfalta gyermekeit

Csiger Ádám

A Csikatilo-filmek valódi bűnöse a Szovjetunió, a polgárait szünet nélkül bántalmazó zsarnokállam.

Andrej Csikatilo a Szovjetunió leghírhedtebb és legveszedelmesebb sorozatgyilkosa volt, története három, egyaránt regényen alapuló filmet is inspirált. A hazánkban és részben honi stábbal forgatott X polgártárs elsősorban azért különleges a sorozatgyilkos-zsáner darabjai közt, mert kevés figyelmet szentel magának a tettesnek, helyette inkább az utána nyomozók a kommunista rendszerrel folytatott harcáról szól. A detektív főhősé a reflektorfény, a cselekmény nem gyilkosságok füzére, hanem nyomozás, az igazi főellenség pedig nem a tettes, hanem egy-két csahos nagykutya a pártból. A gyilkos itt inkább csak hús-vér MacGuffin. A Nyugaton játszódó sorozatgyilkos-filmekben a tettes a végletekig normasértő és embertelen, itt viszont maga a szovjet rendszer az. E film szerint a hatóságok hanyagsága és az emberek tudatlansága vezetett oda, hogy a tettest 12 év és több mint ötven gyerekgyilkosság után kapták csak el. Nyugaton egy hajtóvadászat eseményszámba megy, itt azonban akadályozza, sőt lehetetlenné teszi a sztálini terrortól való rettegés, valamint az állam képmutatása. A propagandisták elvből figyelmen kívül hagyják a lehetőséget, hogy a tettes sorozatgyilkos, hisz a bűnözés ideológiájuk szerint nyugati dekadencia. A Generalisszimusz verdiktje szerint: „A Paradicsomban (értsd: a Szovjetunióban) nincsenek gyilkosságok.” A cím a filmbeli pszichiáter esszéjének titulusa, amit a gyilkos feltételezett profiljáról ír, e mű azonban sokkal inkább a Szovjetunió szellemiségét ragadja meg, semmint a sorozatgyilkosét. Az USA-ban a sorozatgyilkos übermensch (Hannibal, Dexter), itt selejt egy utópiában, gyarló emberi voltunk és a totalitárius, utópisztikus rendszerek hibás működésének torz mementója. A gyilkos szinte öntudatlanul, véletlenszerűen öl, mintha képében is a sztálini terror szedné áldozatait. A kiléte - ellentétben a krimikkel – nem rejtély, és nem is érdekes: csak a szovjeteket lepi meg azzal, hogy átlagembernek néz ki, nem horrormonstrumnak. A filmben a gyilkos a rendszer terméke is: állását vesztett tanár, aki alantas munkára kényszerül – értelmiségi, akit a munkásdiktatúra kétkezi melóssá fokoz le. Az ember tragédiája falanszter-színe juthat eszünkbe, vagy A Mérleg jegyében, mely bemutatja Lee Harvey Oswald a Szovjetunióból való kiábrándulását. Oswald továbbtanulni szeretett volna álmai országában, ehelyett egy gyár robotja lett. Mindkét mű gyilkosságot vezet vissza a fizikai munka okozta értelmiségi frusztrációra.

Az olasz Evilenko („Gonoszenkó”) B-filmes kvalitásairól már címe is árulkodik: erősen kiszínezett feldolgozás, egy klasszikus főellenséggel és egyben antihőssel a címszerepben. Az X polgártárs ismeretlen tetteséből nem is egy konkrét név, de immár mitizált művésznév lett. David Grieco író-rendező saját A kommunista, aki gyerekeket evett című regényét filmesítette meg. Az olasz műfajfilm sok sikerdarabjához hasonlóan ez is exploitation horror, a kettő közül pedig az utóbbihoz húz, ellenkező esetben Csikatilo lenne a címe, a gyilkos hírhedtségét kizsákmányolandó. Grieco horrorszörnyet farag Csikatilóból, már a nyitójelenet sokatmondó: a gyilkost látjuk ölés előtt, amint tündérmesét mond egyik leendő áldozatának az erdőben. A meséről – egy elveszett gyermek meglesi a saját temetését, és szomorúan látja, hogy senki nem sír, még a szülei sem – a Sóhajok juthat eszünkbe: a boszorkányok által vezetett külhoni iskola gyermeki paranoia kivetítése, ugyanez mondható el e filmről is, hisz a sorozatgyilkos mumusként jelenik meg, mint az igazgatónő Argento művében, és itt hangsúlyosan pedofil is. Míg az X polgártárs mit sem vázolt fel a gyilkos múltjából, az Evilenko már az eredettörténetek (Hannibal ébredése) rugójára jár, megmutatva a tettes életének traumatikus fordulópontjait, melyek azóta is kísértik a horrorműfaj szabályainak megfelelően. A gyilkos emberfeletti gonoszságát a nyomozóhős heroizmusa ellenpontozza, míg az X polgártárs detektívjét magát is szörnyeteggé tette a tettes véres nyomainak követése és a diktatúrával folytatott szélmalomharc, jellemének romlása ráadásul őt magát is gyanúba keverte. Az Evilenko cselekményéről a giallók is eszünkbe juthatnak, skizofrén gyerekgyilkos mellett az olasz horror olyan kellékei is megtalálhatóak benne, mint a borotvás gyilkosság és a játékbabák fetisizálása. E mű a sorozatgyilkosról szól, csak aztán a rendszerről, de nem mentes a társadalomkritikától: bemutatja a szovjetek homofóbiáját és antiszemitizmusát is. Az X polgártársban a nyomozó rebellis volt, e filmben viszont maga is hithű párttag, előbbiben a gyilkos politikailag inaktív, az Evilenkóban viszont bigott, fanatikus sztálinista. Itt tehát a gyilkos és a kommunizmus képviselte borzalom már egy és ugyanaz, a tettes nem áldozata a diktatúrának, hanem ideológusa, felelőse. Sztálin alteregója. A gyilkos úgy véli, már csak a kollektivizmus nevében is joga van pedofilnak lenni, ezt nem tekinti ellentétesnek a kommunista erkölccsel. Prűd és aszexuális feleségével sosem szeretkeznek, a gyerekvállalást is a régi bűnös rend részének tartják. A gyilkos tanítóként önjelölt ideológus, így a saját gyerekeinek tekinti tanítványait. A keményvonalas kommunista kirúgása után a KGB ügynökévé avanzsál, majd szakmai és személyes kudarcait a peresztrojkának tulajdonítja. Diagnózisa szerint a férfi skizofrén, amit identitásválság okozott nála, és mivel önazonossága abban merült ki, hogy kommunista, a rendszer lazulása váltotta ki nála a gyilkosságokat (míg az X polgártársban éppen a diktatúra puhulása adott esélyt elkapni őt). Mintha a Ne bántsd a kiskacsát! ultrakonzervatív papját látnánk, aki azért öl gyerekeket, nehogy azok felnőve bűnbe essenek. Evilenko képében egy hanyatló generáció élősködik a romlatlan fiatalokon, mintha csak régimódi zsarnokok vagy arisztokraták lennének. Az Evilenko a náci és fasizmus témájú exploitation, illetve a Salo – Szodoma 120 napja és a Caligula kommunistploitation verziója. Mintha a Pasolini és Bertolucci stábjában is dolgozó Grieco „a forradalom fölfalja a gyermekeit” idézetet szó szerint értelmezné és adaptálná horrorra.

A 44. gyermek detektívje háborús hős, az állambiztonság könyörtelen ügynöke, a sztálini terror egyik hóhérja. De ebben a rendszerben a vadászból gyakran válik vad: miután elfog egy állítólagos nyugati kémet, annak vallomásában a felesége neve szerepel. A nyomozó karrierjének vége, és bár a Gulagtól és a kivégzéstől megmenekül, súlyosan csalódik a rendszerben és azzal próbálja jóvátenni bűneit, hogy a saját szakállára kezd nyomozni az eltussolt gyerekgyilkosságok ügyében. Komoly ellenállásba ütközik, amikor életében először egy valóban bűnös és veszélyes alak nyomába ered. Úgy kezdi pályáját, mint az Evilenko pártkatonája, de aztán már mintha csak az X polgártárs előzményfilmjét látnánk, hisz a hős cselekményszálában lévő bonyodalomnak nincs köze a gyilkoshoz, az csak később lép a képbe, addig paranoiathriller a műfaj. Eszünkbe juthat a szintén kommunizmust kritizáló Equilibrium, melynek hőse ugyancsak hóhérból válik lázadóvá. A 44. gyermek megmutatja azt, ami az X polgártársból kimaradt: a nyomozó motivációját, amiért vállalja a lehetetlen küldetést. A rendszer visszássága itt már azelőtt megmutatkozik, hogy kezdetét venné a nyomozás, a három film közül itt látjuk a leghatásosabb társadalomkritikát és korképet. A sorozatgyilkos motivációja is sokatmondó: a férfit a Sztálin által előidézett, sokmilliónyi áldozatot követelő ukrán éhínség (holodomor) traumatizálta, öléssorozata bosszúhadjáratként is értelmezhető, egyben mementója annak, hogy a „Paradicsomban” igenis létezik gyilkosság, nem is kevés.        

A 44. gyermek nem áll távol az Evilenkótól sem. Műfaji elemeket bőséggel találni benne: a főhős és gyönyörű felesége ketten szállnak harcba a világ ellen, közellenségek, a szerelembe menekülnek, mint az 1984 disztópiájának párosa. Az akciófilm jegyei is megjelennek benne, gondoljunk csak a bravúros szökésre a rabszállító vonatról. A 44. gyermek krimiként is olajozottan működik, melyben nem az a kérdés, hogy ki a gyilkos, hanem hogy ki keverte gyanúba a főhőst, kik és miért esküdtek össze ellene. Az igazi ősellenség nem is a gyilkos, hanem a nyomozó törtető helyettese, aki a posztjára pályázik. Az X polgártársban a nyugati világrenddel járó versengés híján ellustult nép teszi lehetővé a gyilkos ámokfutását, e film azonban azt is bemutatja, hogy a „Paradicsomban” nem csak a bűn, de a pusztító hatalmi játszma is a rendszer része. Nem a pangást, hanem az ügybuzgóságot szatirizálja. A terror és bizalmatlanság atmoszférája – a főhős abban sem biztos, hogy felesége ártatlan –, valamint a kegyvesztett nyomozó üldöztetése remek thrillerré is teszi a cselekményt, amiből viszont nem hiányzik még a horror zsánere sem. E szélsőséges műfaj megjelenése e történeten belül is olyannyira radikális, hogy ez a szál kimaradt az adaptációból. A gyilkos a filmváltozatban is az erőszakos múlt kísértete, de a regény revelációja sokkal elemibb megrázkódtatást tartogatott a főhős számára: a nyomozónak rá kellett döbbennie, hogy nem csak a rendszerrel, de a gyilkossal való párharcában is pusztán vad volt, nem vadász. A moziverzió tehát tipikus főáramlatbeli regényadaptáció, mely a könyv zsánerei közül a népszerűbbeket hangsúlyozza. Az X polgártárs kommunizmus-kritikája és az Evilenko műfaji világképe ugyanakkor egymást erősítve jelenik meg A 44. gyermekben, ami így foglalata, összegzése is a témában készült műveknek.

A 44. GYERMEK (Child 44) – amerikai-angol-cseh-román, 2015. Rendezte: Daniel Espinosa. Írta: Tom Rob Smith regényéből Richard Price. Kép: Oliver Wood. Zene: Jon Ekstrand. Szereplők: Tom Hardy (Lev), Noomi Rapace (Raisza), Gary Oldman (Nyeszterov tábornok), Joel Kinnaman (Vaszilij), Paddy Considine (Vlad Malevich). Gyártó: Summit/Scott Free. Forgalmazó: Big Bang Media. Szinkronizált. 137 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 36-38. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12211

Cikk értékelése:

szavazat: 234 átlag: 4.67