Artszexfilmek

Jesus Franco szexfilmjei

Bundás vénuszdombok

Kovács Marcell

A 70-es évek európai szexfilmjeiben a kész sémák hiánya magasztos művészi ambíció híján is karakteres rendezői megoldásokat eredményezett.

Ruhátlan próbababát kerülget csábos táncával a boszorkányos balerina. A varázslatos szépségű démon testén áttetsző fekete fátyol, nyakában vörös kendő fityeg. Elektromos orgona bugyborékoló zenéjére édesgeti a bábut, míg az egyszerre megmozdul, életre kel. A kamera körbetekint a termen, a táncjelenet egy bár színpadán előadott performansz, amit a közönség megigézve figyel.

Jess Franco talán legismertebb filmje, a Leszboszi vámpírok nyitánya szemléletes példája a hetvenes évek mozis erotikájának, de túl is mutat azon. A meztelen női test látványában tobzódó képek, a hangsúlyos szerepet játszó kísérőzene és a lebegős, álomszerű hangulat a korszak európai tömegfilmjében megjelenő erotikus ábrázolás ismerős stílusjegyei. A hatvanas évtized végére a prüdéria béklyóitól szabaduló közízlés a szexualitás ábrázolásában is megengedőbbé vált, amire a filmipar a nemiség egyre szemérmetlenebb ábrázolásával válaszolt. Nem volt már tabu a meztelen test megmutatása, és a szimulált – majd valódi – szexuális aktus filmvászon méretű, részletgazdag látványa a kukkolás izgalmának új minőségével ajándékozta meg a sötét moziteremben összegyűlt közönséget. A képeken a női test látványa dominált, hiszen a filmeket férfiak készítették a férfifantázia igényeinek kielégítésére. Gyakori volt a női szerelem ábrázolása, mert ezzel elkerülhető volt, hogy a férfi néző a vásznon látható férfi szereplőre riválisként tekintsen, és emiatt elkedvetlenedjen. A tengerentúli kollégáiknál mindig merészebb európai forgalmazók vonzó, pikáns látványosságot kerestek, és a kész sémák hiánya magasztos művészi ambíció híján is karakteres rendezői megoldásokat eredményezett. Az Emanuelle elegáns dekadenciájával iparági prototípust alkotó Just Jaeckin, az álomszerű leszbikus vámpírtörténetekre szakosodott Jean Rollin, a festői képi világú kosztümös filmjeivel hírnevet szerző Walerian Borowczyk, a szadomazochizmusát lila ködbe burkoló Alain Robbe-Grillet vagy a zsigeri provokátor José Bénazéraf a filmes erotika friss és ihletett alkotásait hozták létre – mielőtt sematikussá és önismétlővé váltak munkáik vagy a pornó zsákutcája felé vették az irányt.

Mindannyiukénál izgalmasabb életművet hagyott ránk Jesus Franco, habár a pornóipar őt is megkísértette. A kétszáz filmet számláló munkássága révén a mennyiség és minőség hagyományos viszonyrendszerében kárhozatra ítélt rendező valójában ihletett szerzői filmes volt. Ennek igazolására elegendő a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig készített kimondottan költői és talányos hangvételű filmes látomásait (Necronomicon, Bundás Vénusz, Leszboszi vámpírok, Szűzlány az élőhalottak között, Fekete grófnő, Az ördög megszállottja) szemügyre vennünk.

A vaskos életmű e kicsiny szeletére fókuszálva is látható, hogy a rendező – és zeneszerző, operatőr, vágó, színész – minden alkalommal ugyanazt a filmet forgatta. Esetében azonban félrevezető a „ha egy filmjét láttad, mindet ismered” szabálya. Sokkal inkább érvényes a Franco kanonizációjában kulcsszerepet játszó Tim Lucas provokatív megállapítása, miszerint „egy filmjét sem ismered, amíg nem láttad mindet”. Az olcsó, sokszor összecsapott és filmen belül is erősen hullámzó minőségű munkák önmagukban nem feltétlenül keltenek jó benyomást. A filmeket együtt vizsgálva válik csak tapinthatóvá alkotójuk sziklaszilárd művészi programja. Legyen szó akár egy klasszikus Universal-horrormese sokadik saját variációjáról (Leszboszi vámpírok, Fekete grófnő), akár meztelenséggel vastagon megspékelt thrillerről (Gyengéd és perverz Emanuelle), szédült képregény sci-firől (A riói lány, Csillogóan szexi lány) vagy női börtönös, sőt náci lágeres kegyetlenkedésről (Greta: Ház férfiak nélkül), a hétköznapi létből elvágyódás, a végérvényes tudatmódosítás, az elementáris, mindent felülíró új élmény keresése az, ami a rendezőt és hőseit mozgatja. Franco számára ez az életcél a folyamatos, szünet nélküli filmforgatás révén valósult meg. Ahogyan ő a kamera objektívjébe bámulva kereste a kielégülést, hősei is rendre egy végzetes látvány rabjává válnak, és az életmű legerősebb pillanataiban ezt az érzést a filmek nézője is átéli. Franco nyughatatlan lelki alkata és állandó kiszolgáltatottsága producereinek nem tette lehetővé számára, hogy ezt a bátor művészi programot egy vagy néhány nagy alkotásban maradéktalanul érvényre juttassa, ehelyett kétszáz filmben tett rá kísérletet, megrázó erővel.

A Franco-film peformansz. A szex-jelenetek akkor is szándékosan műviek, ha nem éjszakai bár színpadán játszódnak. Nincs különbség a történet szereplőinek szóló és a film nézőinek rendezett előadás között. A Necronomicont nyitó szadomazo előadás a filmben később élesben ismételődik meg, A riói lány főcímjelenetében látható, színpadi füsttel kísért, nemi szőrzetben gazdag aktusnak pedig a film világuralomra törő főgonosz terroristanője az egyedüli közönsége. Franco kerüli a valószerűség látszatát, vérbeli voyeurként többre tartja a látványt a valóságnál.

Már a korai Éjjeli kiáltások is tartalmaz egy erős performansz-jelenetet, amelyben a főhős egy éjszakai lokál énekesnőit figyeli kocsányon lógó szemekkel, hogy aztán földbe gyökerezve pillantsa meg a nőt, aki később a halálát okozza. Állandó motívum a későbbi Franco filmekben a behódolás az erotikus látvány letaglózó hatásának. A filmekben a nemi aktus katarzisa általában már csak levezetés a megpillantás kataklizmaszerű élménye után. A szerelmi, szexuális kapcsolatok mindig határozott alá-fölérendeltségi viszonyt mutatnak. Az elbűvölő látványával katarzist majd halált okozó nő akár természetfeletti erővel rendelkező démon, akár csak sótlan zongoraművész, mindig uralkodik a saját akaratát örömmel feladó áldozatán. Ennek legszélsőségesebb példája talán Az ördög megszállottjában látható. A démonasszony fausti alkut köt áldozatával: szerelméért cserébe a férfi még meg nem született gyermekét kéri, amikor az tizenkilenc évessé serdül. A tizenkilenc éves lányt azután megkörnyékezi a démon, és szenvedélyes nászuk látványa óhatatlanul anya és lánya szerelmének beteges képzetét kelti.

Modernista elbeszélésmódjával Franco szubjektív valóságok tükörlabirintusába csalja a nézőt, ahol a cselekmény a szereplők gondolatain, látomásain és álomképein keresztül opálos törésben bontakozik ki. A történet nehezen követhető, a helyenként mesterien megteremtett bizonytalanságérzet a máshol nyilvánvaló alkotói érdektelenségből fakadó zavarodottsággal párosulva olyan különös, megfoghatatlan hangulatot teremt, ahol a látottak értelmezésében a néző kizárólag a saját fantáziájára hagyatkozhat. A Bundás Vénusz történetét a főhős belső monológjából ismerjük meg, az elbeszélés azonban egyáltalán nem megbízható, a zavarodott dzsessztrombitás nem emlékszik az események időpontjára, és arra a nem elhanyagolható tényre, hogy tulajdonképpen már nincs is életben, akkor eszmél csak rá, amikor összetalálkozik saját holttestével. Az idő és a tér kezelése sohasem következetes Francónál. A filmeket gyakran indító erotikus színpadi előadás sokszor megelőlegezi a cselekményben csak jóval később, esetleg máshol bekövetkező eseményt, utalva a történések sorrendjének és helyszínének esetlegességére. Villanásnyi, de sokatmondó kép a Szűzlány az élőhalottak között ördögi fináléjából, ahogy a gyilkos szolgáló szerepét alakító Franco a kamerával farkasszemet nézve letöri az ingaóra mutatóit.

A közhiedelemmel ellentétben tehát nem a premier plánban fényképezett női nemi szerv a közös nevező a francói életműben. Való igaz, tetten érhető Franco művészetében egy különös vonzódás a szeméremtest fényképezése iránt. Kamerája nem tud nem oda nézni, ha meztelen női test kerül a látóterébe, és ehhez esetenként a történetbe csempészett indoklással is ürügyet teremt: Az ördög megszállottjában rákok másznak elő a vaginából, a Csillogóan szexi lányban pedig halált okozó idegen anyag hordozója a szeméremtest. A lépten-nyomon felbukkanó női nemi szerv látványa azonban inkább csak ártalmatlan hóbort Francónál, olyasmi formai kézjegy, mint David Lynchnek a vörös függöny.

A Franco-életmű az utóbbi idők kritikai elismerése ellenére továbbra is inkább csodálatra méltó jelenség, semmint követendő példa, Tarantino bókjain túl nehéz kimutatni Franco befolyását a jelen rendezőire.

Peter Strickland új filmjében, a hetvenes évek erotikus mozijára emlékező The Duke of Burgundy-ban több alkalommal is utal Franco filmjeire. A lepkészeti előadások nézőterén ülő próbababák, az álomszerű bolyongás a kertben és a hetvenes évtizedben Jesus Franco filmes szabadcsapata állandó tagjának számító Monica Swinn feltűnése a szomszédasszony szerepében – mind főhajtás Franco előtt. Pedig Strickland okos és elegáns filmje nem sok rokonságot mutat Franco sokszor rögtönzött, összevissza alkotásaival. Az érzékek birodalmába merészkedés bátorsága az, ami mégis egyértelműen összeköti a két alkotói világot.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 26-28. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12206

Cikk értékelése:

szavazat: 188 átlag: 4.61