Orosz krimik

Orosz bűnügyi sorozatok

Mit sugároz a mai Oroszország?

Forgács Iván

Az orosz filmipar lemaradt arról, hogy elsőként ültessen orosz talajba népszerű műfaji trendeket, a tévétársaságok rég lekörözték.

A nagy múltú, és egyre magányosabb orosz filmes szakfolyóirat, az Iszkussztvo kino egy érdekes kerekasztal-beszélgetés szövegét tette közzé 2008 februárjában Sorozatok kontra filmek címmel (Szeriali protyiv kino, http://kinoart.ru/archive/2008/02/n2-article2). Ekkor már valóban ideje volt szembenézni, és konstruktív kritikai szellemben megbékélni azzal, hogy az oroszországi mozgókép-ipar elképesztő arányban mozdult el a televíziós sorozatok gyártása felé. Utóbbiakra évente 400, míg mozifilmekre csupán 200 millió dollárt fordítottak. A produkciók számát illetően még drámaibb volt a helyzet, amely azóta csak tovább „fokozódott”. Aki jelenleg bele tud pillantani akár csak az ismertebb orosz közszolgálati és kereskedelmi tévécsatornák műsorába, döbbenten tapasztalhatja a legkülönbözőbb műfajú sorozatok teljes uralmát. A kínálat teljesen parttalan, mire valaki végignéz egy tíz részes terméket, legalább öt új kerül piacra.

Valójában nincs ebben semmi különös, noha nemzetközi összehasonlításban is elképesztő ez a dömping. Más kérdés, hogy az orosz filmkultúra csaknem két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig tátotta a száját. Bizonyára azért, mert arra számított, hogy a filmiparban következik majd be hasonló felvirágzás. A szovjet bukás után valóban úgy tűnt, minden adott lesz egy hollywoodi irányba mutató fordulathoz: szabadság, jó szakmai hagyományok, óriási belső piac. Csak hát két fontos feltétel hiányzott: a stabil gazdasági környezet és a pénz.

A televízióban így sem látott versenytársat senki. Egyrészt a szocialista edzettségű kelet-európai kulturális élet szemléletéből hiányzik a verseny fogalma: ha az egyik területre nincs pénz, nyilván a többire sincs. Másrészt a fikciós televíziós produkciók a Szovjetunióban teljesen a filmipar alá voltak rendelve, főleg technikai értelemben. Ugyan az Állami Televízió volt a megrendelő, de a nagy filmgyárakban készültek, filmes technikával, és a két terület alkotógárdája sem vált igazán szét. A magyarországi gyakorlattal ellentétben például ismeretlen volt az elektronikus rögzítésű tévéjáték műfaja. Ha megfigyeljük a nálunk is népszerű szovjet sorozatokat, A tavasz 17 pillanatát vagy A Fekete Macska bandáját, jól látható, hogy többrészes filmalkotásokról van szó.

Így aztán teljesen váratlan volt Oroszországban, mikor a televíziós gyártás a megfelelő sajátos technikák bevezetésével viszonylag gyorsan önállósodott, és az egyre szaporodó tévécsatornákon biztos piacot teremtett önmaga számára. Mire a filmgyártás helyzete az ezredforduló körül viszonylag stabilizálódott, már óriási hátrányba került a dinamikusan fejlődő televíziós iparral szemben.

És nem csupán gazdasági, piaci szempontból, A tempóhátrány közben a kommercionális sikerekben reménykedő filmvilág elvesztette azt a lehetőséget, hogy elsőként ültessen orosz talajba népszerű műfaji trendeket, és fedezzen fel új témákat. A kommersz produkciók így is uralják az orosz filmgyártást, vannak óriási sikerek is – gondoljunk csak az Éjszakai őrségre (Nocsnoj dozor, 2004 – Timur Bekmambetov), Alekszej Balabanov, Fjodor Bondarcsuk vagy Valerij Todorovszkij munkáira –, de kétségbeesett, sokszor suta nyugati nyomkövetésük miatt a közönség továbbra is az eredeti amerikai kínálatot részesíti előnyben. Közben a művészfilmek belterjes önmozgásukkal a forgalmazás peremén lézengenek, ha egyáltalán eljutnak odáig. A tévésorozatokkal kapcsolatban is rengeteg persze a kifogás, nyafogás, de kétségtelen, hogy jobban megtalálták a maguk közönségét, és frissebben, merészebben reagálnak a mai orosz társadalom jelenségeire, drámai problémáira.

Ha egy kis rendet akarunk teremteni a sorozatok követhetetlen áradatában, leginkább a BBC kínálata jelenthet segítséget. Az utóbbi másfél évtizedben rengeteg klasszikus irodalmi adaptáció készült az orosz közszolgálati szférában. Idehaza A félkegyelműt és A Mester és Margaritát (2005) láthattuk Vlagyimir Bortko rendezésében, illetve Alekszandr Proskin munkáját, a Doktor Zsivágót (2005). Mára elkészült Dosztojevszkij összes híres nagyregényének tévéváltozata, Szergej Szolovjov megcsinálta Tolsztoj Anna Karenináját (2009), és a sor hosszan folytatható. Ezek általában nagy kiállítású, szövegkövető produkciók, igényes képi világgal, orosz sztárszínészekkel. Lényegében a szovjet filmes sorozatok hagyományait követik, sokszor elismert filmrendezők készítik őket.

Az adaptációkkal sok hasonlóságot mutat egy másik támogatott csoport, a történelmi témájú sorozatok halmaza. Szerves részei a jelenlegi orosz nemzeti kurzusnak, kifejezetten nacionalista hangsúlyokkal azonban nem lehet vádolni őket. Itt is filmes tradíciók élnek tovább. Az uralkodók, Raszputyin és társaik nemzetközi összehasonlításban is meglepően impozáns környezetben támadhatnak fel, tárgyaik, ékszereik, ruháik talán még zsebben ragyognak, mint egykoron. És sokszor sikerül nézőikkel együtt rádöbbenteni őket életük nagy drámáira. Nagy Katalinnak például most abba a szövevényes intrikáktól terhes korszakba kell visszamerülnie, amely Oroszországba érkezésétől trónra kerüléséig tartott. Anyósa, I. Erzsébet cárnő árnyékában vergődik, amit a filmben csak tovább fokoz, hogy a kényszerű hatalma útvesztőiből szabadulni vágyó uralkodót elképesztő drámai erővel, és előnytelen külseje ellenére is szexuális kisugárzással alakítja Julija Aug (Jekatyerina, 2014 – Ramil Szabitov, Alekszandr Baranov).

Csodák persze nincsenek, az orosz televíziós piacot is természetesen a családi, melodramatikus szappanoperák, és a bűnügyi történetek uralják. Utóbbiakkal egyre inkább érdemes foglalkozni. A szakmailag legigényesebb munkák többsége a múltban játszódik, képi világuk, stilizációs megoldásaik, nem lassú, de kimért tempójuk inkább a történelmi sorozatok világához kapcsolja őket. Szemléletükben egyrészt a hasonló típusú szovjet filmek, másrészt Borisz Akunyin történelmi krimijeinek hatása érződik. Akunyinnak csupán két művéből, az Azazelből (2002 – Alekszandr Adabasjan) és a Pelagija és a fehér buldogból (2009 – Jurij Moroz) készült igazi sorozat, a többi mozifilm-változatokkal együtt született. Az egyik legsikeresebb orosz bűnügyi tévéprodukció, a Likvidálás (Likvidacija, 2007 – Szergej Urszuljak) háború utáni tarka ogyesszai alvilágával és különc nyomozójával egyszerre képviseli a szovjet örökséget (A Fekete Macska bandája) és Akunyin prózájának egyes stílusjegyeit. 

Úgy érzem, számunkra mégis a jelenben játszódó bűnügyi sorozatok lehetnének érdekesek. Olyan tág keresztmetszetet adnak a mai orosz társadalomról, ami kifejezetten szokatlan a műfajban. A Pétervári banditák (Bangyitszkij Petyerburg, 2000-2007) minden nyersesége ellenére olyan ízelítőt a jelcini korszakban kialakuló oligarchia-világról, ami nem növelte bizalmunkat Oroszországgal szemben. Mára rengeteget színesedett, árnyalódott ez a kép, ezért minden politikusnak és véleményformálónak ajánlom, hogy üres közhelyek sorolása helyett inkább egy krimisorozat alapján beszéljenek Oroszországról. Ha a putyini rendszer hagyja, hogy a szegénység, kiszolgáltatottság, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség, a korrupció és a gátlástalan maffiaterror riasztó képei naponta ismétlődjenek a tömegmédiában, érthetetlen, miért zavarja annyira a liberális sajtó. A Kisváros, a Tűzvonalban vagy a Hacktion világa kifejezetten lakkozónak, konfliktuskerülőnek tűnik a hasonló orosz sorozatok közegábrázolásához képest.

Azért persze itt is jól bevált sztereotípiákon nyugszik minden. A szinte kihagyhatatlan két elem: az oligarcha és a rendőrség. Nem biztos, hogy az előbbihez köthetők a sorozatos gyilkosságok, véres leszámolások, lehet, hogy egy utcai rablóbanda épp vele végez, hiszen a történetekben gyakori több, különböző típusú alvilági csoport jelenléte. A nyomozó szervekről pedig senkinek se a Helyszínelők vagy a Hazudj, ha tudsz! közege jusson az eszébe. Kopott, füstös irodák, gyenge technikai felszereltség és durvaság. Itt kell helytállnia és ütőképes csapatot formálnia a vizsgálatot vezető főhősnek, bár gyakran nem jut el ilyen magas pozícióig, olykor még annak is örülhet, ha kollégái befogadják. Az ügyek felgöngyölítése során pedig csaknem az összes társadalmi közeg és réteg megmutatja magát, a testőrös palotalakóktól a bárok narkósain át a lakótelepeken, társbérletekben izzadó családokig. Az orosz valóságon keresztülhömpölygő cselekményszerkesztést szinte előírják a helyi befogadói szokások is. Az orosz nézők többsége főműsor időben is a folytatásos sorozatokat kedveli igazán.

A fentiekkel nem azt akarom sugallni a hazai tévécsatornáknak, hogy orosz bűnügyi sorozatokkal érhetnének el magasabb nézettséget, mert a termékek nagy része azért még elég közönségesen van fércelve. De egyre több a nemzetközi összehasonlítást is elbíró, kiérlelt produkció, amelyek bemutatásával olykor talán érdemes lenne próbálkozni. Ilyen például Az úrfi (Mazsor, 2014 – Konsztantyin Sztatszkij), amelyet remek alaphelyzet mozgat. Egy jellegzetes újorosz aranyifjú apjának elege lesz fia léha életmódjából, megijed, hogy elzüllik, és ezért élettapasztaló segéderőnek ideiglenesen elhelyezi a bűnügyi rendőrségnél. A nyomozócsoport kőből vésett, elgyötört figurái a gyilkos ellenszenvvel fogadják az elkényeztetettnek tűnő, sportkocsival érkező srácot, ami csak fokozódik, amikor kiderül, hogy vág az esze, és addigi élete miatt remekül tájékozódik alvilággal érintkező közegekben, azonnal tudja, merre kell elindulni az ügyek felderítésében, és bárkitől, bármennyiért tud információt vásárolni. Izgalmasan feszülnek egymásnak társadalmi rétegek a maguk szokásaival, értékrendjével, plasztikusak a figurák, a főszerepben Pavel Prilucsnij kicsit Tim Roth vonásokkal kacérkodik, ami jól illik a hős trendi énjéhez. És remek a tempó.

Szívesen kereskednék Az idegennel is (Csuzsoj, 2014 – Georgij Danyieljanc, Vagyim Szajetgalijev, Pjotr Zabelin). Egy Ausztráliában élő orosz erdőőr a válása után visszatér hazájába, amelyre nem ismer rá. De módja lesz rá. Egy kényszerű utcai verekedés után csak úgy tudja elkerülni a büntetést, hogy a rendőrség informátora lesz. Becsülettel munkálkodik egy náci bűnbanda kézre kerítésén és egy oligarchává nőtt, korrupt helyi képviselő leleplezésén, ám kiderül, hogy rendőrségi mentora, egy megnyerően dörzsölt nyomozó valójában az oligarchától kapott feladat teljesítésére használja. Kemény, irgalmatlan világ tárul fel a fordulatok közben, amelyet szinte törvény nélkülivé deformáltak a különböző szintű összefonódások. A mentor nem is érti, mit keres itt a főhős, mert szerinte egy józan embernek két választása van: vagy Oroszországban éli le az életét, vagy elhagyja, de akkor soha többé nem tér vissza ide. Nos, az orosz bűnügyi sorozatok nem nagyon vitatkoznak ezzel az állítással.  

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 34-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12210

Cikk értékelése:

szavazat: 234 átlag: 5.21