Mozi vs. internet

Alternatív filmforgalmazók

A mamut és a hangya

Kovács Bálint

A Magyarhangya kicsiben gondolkodik, fenntartható mikro- projekteket épít, addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér.

„Egy alulról szerveződő mozgalom megkeresi a saját közönségét; tudja, kik beszélnek egy adott filmről, tudja, mi köti össze őket, tudja, milyen csatornákon lehet elérni őket. És ha találsz háromezer olyan sültbolondot, akik pont úgy sültbolondok, mint te, akkor ez alapján folyamatosan ki tudod szolgálni őket. És aztán ha ők minden hónapban meg is vennének egy-egy jegyet a filmjeidre, minden rendben is lenne. Erre törekszünk” – jelenti ki Donáth Péter, a Magyarhangya nevű alternatív – vagy más szóval gerilla, vagy közösségi – filmforgalmazó egyik vezetője.

Mindazok, akik művészfilm-forgalmazásban utaznak, hosszan tudják sorolni a mai magyar rendszer problémáit. Legelsősorban persze a pénzhiányt: az MMKA bedőlése, majd megszűnése után évekig nem írtak ki pályázatot filmforgalmazásra, korábban megítélt összegek is bennragadtak, és a helyzet azóta sem rendeződött. A forgalmazott art filmek marketingjére, reklámozására, közönséghez való eljuttatására szinte egyáltalán nem áll rendelkezésre semmiféle forrás. A DVD-kiadás a szakadék szélére jutott, art filmet legfeljebb ha százas példányszámban lehet kiadni, miközben a VOD (Video On Demand, online „filmkölcsönzés”) infrastruktúrája itthon alig van kiépítve; a piacot gyakorlatilag a UPC és a Telekom-csoport saját szolgáltatásai jelentik, de ezek korántsem a művészfilmekre szakosodtak. A köztévé pedig megszűnt szerzői filmeket vásárolni. A multiplex-piacot Cinema City termeibe való bekerülésnek jelentős, forrásaink szerint 500 eurós (150 ezer forintos) ára van, amelyet termenként és előre kell kifizetni, és amely semmiféle garanciát nem jelent arra, hogy ha nem hoz be elegendő nézőt az első héten, a film akkor is műsoron maradhat. Az art mozik pedig sorra zárnak be, a még talpon maradók műsora állandóan tele van. Böszörményi Gábor, a Mozinet vezetőjének számításai szerint a vidéki művészmozik bezárásai miatt jelenleg az ország kétharmada eleve képtelen is lenne hozzájutni egy-egy új art filmhez, hacsak nem utazik érte 50-100 kilométert. Mindezt pedig tetézi, hogy az oktatás szinte egyáltalán nem foglalkozik az értékes filmekre szoktatással. Mindezekre a problémákra próbálnak választ találni az alternatív filmforgalmazók.

*

A Magyarhangya mögött álló cég, a Cinefil Co. 2010-ben alakult meg, az alapító, addig a Budapest Film ügyvezetői posztját betöltő Bognár Péter szerint azért, mert a fent vázolt problémák eszkalálódása mellett akkor a Budapest Film is tulajdonost váltott, és Bognár elmondása szerint ezzel jelentősen megváltozott a bemutatandó filmekre vonatkozó koncepció. „Ebben a támogatás nélküli helyzetben egy újabb, a Budapest Filmhez vagy a többi nagy, a kihalás szélén álló mamuthoz hasonló, alkalmazottaknak havi fizetést adó cég létrehozása öngyilkosság lett volna” – mondja Bognár. Ekkortájt rendezték viszont meg a „Helyzetek és gyakorlatok” nevű akciót, amelyben tíz, egyetemista vagy gimnazista filmrajongókból álló csoport forgalmazott tíz filmet. „Lehetett látni, hogy velük tovább lehetne vinni valamit” – emlékszik vissza Bognár Péter a Magyarhangya 2010-es indulására. A Magyarhangya „projektalapon működik, kicsiben gondolkodik, célja a fenntarthatóság, és addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér” – summázza működésük alapjait Bognár.

„A magyar filmforgalmazásban az értékalapúság, az értékteremtési szándék legfeljebb csak a sokadik tényezőként van jelen” – jelenti ki Donáth Péter, hozzátéve, hogy az artfilm-forgalmazók igyekeznek elsősorban olyan filmeket bemutatni, amelyekkel EU-s támogatás is jár, ami pedig attól függ, hány országban, hány moziban mutatták be az adott filmet. Donáth szerint a Magyarhangya következő bemutatóját, a Snowden-ügyről szóló, Citizenfour című dokumentumfilmet azért nem akarta itthon senki bemutatni még annak ellenére sem, hogy idén Oscar-díjjal tüntették ki, mert amerikai film lévén nem igényelhető utána EU-s támogatás. „Mi nem azokat a filmeket akarjuk megvenni, amelyeket már tizenhat ország bemutatott, hanem azokat, amelyek megmaradnak a forgalmazók versengésében, és amik sokkal jobbak és különlegesebbek, mint a nagy nevek új és méregdrága filmjei. Itthon még mindig ugyanazok a nevek futnak, mint tíz éve, pedig azóta átalakult a filmvilág. A többi, szegmentáltabb filmnek is megvan az itthoni közönsége, csak meg kell őket találni” – vallja Bognár Péter.

Épp ezért a Magyarhangya a filmek közönséghez való eljuttatásában is más eszközöket használ, mint a „mainstream” forgalmazók. Legtöbbször igyekeznek esemény-jelleget adni az új bemutatóknak; az első filmjük, a Kispál és a Borz búcsúkoncertjéről szóló Napozz Holddal-t például az ország huszonöt helyén egyszerre, de csak egyetlen egyszer vetítették, és a mozijegy mellé DVD is járt. Így a film egy nap alatt sok magyar film össznézőszámát meghaladó négy és félezres eredményt és 12 milliós bevételt ért el. (Ez volt a Magyarhangya első és utolsó filmje, amelyet egy bank is támogatott: bár a cég elégedett volt az együttműködéssel, a következő projekt előtt közölték, az új direktívák szerint mostantól a sportot kell támogatniuk. Azóta a céges szponzoráció mint bevételi forrás is megszűnt létezni a forgalmazók számára.)

A következő, de már igencsak veszteséges akció a Hangyapass volt, amelynek keretén belül kéthetente mutattak be egy-egy, összesen hat új filmet. A Magyarhangya azóta igyekszik az adott film sajátosságaira és az abból kikövetkeztethető célközönségre támaszkodva építeni fel a forgalmazási stratégiát. Két, a fotóművészetről szóló filmjükből – Vivian Maier nyomában, A föld sója – például a Mai Manó Házzal és a Robert Capa Központtal együttműködve szerveztek a fotós szakma számára vetítéseket, míg a Bérelj cicát! című filmhez a Noé Állatotthonnal közös jótékonysági esemény, valamint cicasimogatás és macskaetetés társult. „Így a Noé hetvenezres facebook-közössége is tudomást szerzett a filmről, és beindulhatott a szájreklám. Tévészpotokra és más, bejáratott csatornákra nincs pénzünk” – mondja Bognár, megemlítve azt is, hogy a No című chilei, a Pinochet-diktatúra végnapjairól szóló, Oscar-jelölt filmet akkor mutatták be, amikor március 15-ére több tüntetés is szerveződött az Orbán-kormány ellen. Hozzáteszi: könnyebben kitapogatható, hogy hol kell keresni az adott film célközönségét, ha az beszél valamilyen, a magyarok számára is fontos társadalmi kérdésről. „Mivel sem a filmarchívum, sem pedig a közszolgálati média nem működik normálisan, a filmjeink bemutatásával a közszolgálatiságra törekszünk” – mondja Bognár.

Ám mivel persze a közszolgálati tévét nem érdeklik az általuk bemutatott filmek, a hazai VOD-szolgáltatók sem tolonganak értük, a YouTube fizetős csatornáin megjelenésre pedig eddig csak olyan ajánlatot kaptak, amelynek a bekerülési költsége aligha térült volna meg, a Magyarhangya számára is kérdés, hogy melyik művészmoziban tudnak jelen lenni; ez minden filmnél újabb és újabb alkuk tárgya. A közönség megtalálásának újszerű módjaival kísérleteik viszont a március legvégén indult, KineDok nevű, alternatív dokumentumfilm-forgalmazási program, amelyet Magyarországon a Mozinet karolt fel, és amelynek keretén belül Magyarország mellett Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban és Romániában szerveznek vetítéseket friss, a régióban készült dokumentumfilmekből iskolákban, kávézókban, kulturális központokban, művelődési házakban, ráadásul főleg olyan településeken, ahol egyébként nincs mozi.

Böszörményi Gábor, a Mozinet vezetője a kezdeményezésről elmondja: „A kevés artmozi miatt a művészfilmek vagy a kevésbé hype-olt dokumentumfilmek potenciális célközönsége mindössze az ország lakosságának egyharmada, de a marketing hiánya miatt közülük is nagyon kevesekhez jutnak el az ilyen filmek. Arra nincs is szükség, hogy minden faluban legyen mozi, viszont a digitális technika révén ma már megvan a lehetőség arra, hogy bármilyen művházban vagy iskolában filmeket vetítsenek. És mivel ezeken a helyeken más lehetőség nincs a közösségi filmezés élményére, közönséget is lehetne találni”. Ehhez csak egy blu-ray- vagy médialejátszóra és egy projektorra van szükség; a KineDok filmjeit a résztvevő helyszínek ingyen megkapják – persze a Mozinet további filmjeit szerzői jogi okokból nem lenne ilyen egyszerű eljuttatni ezekre az alternatív vetítőhelyekre. (A KineDok költségeinek 60%-át EU-s forrásból biztosítják, a maradék összeget – egy-két millió forintot – a Mozinetnek kell előteremtenie.)

Böszörményi ugyanakkor úgy véli, mindenképp szükség lenne alternatív forgalmazói hálózatra, amely akár a KineDok alapjain is felépülhetne, ha minden helyszínen biztosítanák az egyszeri egy-kétszázezres kezdőtőkét a technikához, lenne egyvalaki, aki válogat a bemutatandó filmek közül, és a belépőkből meg tudja fizetni a minimális jogdíjat. Böszörményi szerint mindez a filmklubokra hasonlíthatna, azaz heti, kétheti események rántanák össze a nézőközönséget, és nem egy mindennap játszó moziban szóródnának szét a hónap más-más napjaira az érdeklődők. „Nevetségesen hangozhat, hogy városonként húsz-harmincfős közönségről beszélünk, de jelenleg ott tartunk, hogy ennyi sincs meg. Márpedig Magyarországon van több mint 3000 település; ha ebből csak 500-ban lennének vetítések, és mindegyikre eljönnének csak ennyien, az már 10-15 ezer főt jelentene, miközben ma egy Oscar-díjas művészfilm forgalmazásában a 6 ezres nézőszám szinte már óriási sikert jelent” – magyarázza Böszörményi.

Az alternatív forgalmazásnak Bognár Péter szerint az is lehet a célja, hogy kinevelje a jövő forgalmazóit; a Magyarhangya legutóbbi, Scope50 nevű projektjében 50 nem professzionális filmrajongó választotta ki komoly munkával a következő bemutatandó filmet. Böszörményi szerint pedig egyáltalán nincs szó konkurenciaharcról: ő úgy véli, egy forgalmazónak nemcsak az a lételeme, hogy a teljes nézőközönség minél nagyobb részét magához csábítsa, de az is, hogy növelje a potenciális közönséget, ebben pedig nagy eredményeket érhet el egy alternatív forgalmazó, mivel becsábíthat a moziba olyan embereket – akár fotósokat, macskabarátokat, tüntetőket –, akik addig nem voltak moziba járók. Böszörményi kijelenti: „Mindig az a legnehezebb feladat, hogy először bevigyünk valakit a moziba, és az élményt otthonossá tegyük számára. Ezért egy alternatív forgalmazó nem tőlem veszi el a nézőket, hanem a közönség növelésével minden forgalmazónak segítséget nyújt.”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 08-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12201

Cikk értékelése:

szavazat: 191 átlag: 5.5