FesztiválBusanKoreai riviéraTeszár Dávid
Ázsia legnagyobb filmfesztiváljának meglepetéseit idén az elsőfilmesek szolgáltatták. Dél-Korea első nemzetközi filmfesztiválját az
ország második legnépesebb városában, Busanban rendezték meg 1996-ban. Noha
ekkor még sem a hazai nézők, sem pedig a külföldi kritikusok nem mutattak
érdeklődést a koreai mozi iránt, a fesztivál a legendás hírű Kim Dong-ho
vezénylete alatt gyorsan kinőtte magát, és a kelet-ázsiai térség jelentős
filmes mustráinak (Tokió, Hongkong, Sanghaj) vetélytársává vált. Az új koreai
film ezredfordulós kivirágzása jótékony hatással volt a busani szemlére, hiszen
egyre több koreai állampolgár volt kíváncsi a kurrens hazai filmekre, másik oldalról
pedig a busani fesztivál is jó hatással volt az új koreai film ezredfordulós
kivirágzására, hiszen lehetőséget adott a pályakezdő koreai rendezőknek arra,
hogy megmutathassák munkáikat a nagy európai filmfesztiválok
programfelelőseinek. Kim Dong-ho 2010-ben, tizenöt évnyi igazgatói munka után
köszönt le (helyére az addigi igazgatóhelyettes, Lee Yong-kwan került),
2011-ben pedig felavatták a filmszemle új, 150 millió dollárból megépült,
futurisztikus, leginkább a USS Enterprise űrhajóra emlékeztető központját. Az
alapító-direktor Kim Dong-ho víziója végül beteljesült: a BIFF (Busan
International Film Festival) a semmiből mára Ázsia legnagyobb és legjelentősebb
filmes eseményévé vált. Az idei, tizenkilencedik kiadás alkalmával 312 filmet
vetítettek le 76 országból.
Így jöttem
A 2014-es busani fesztivál
meglepetésfilmjeit az elsőfilmes rendezők szolgáltatták. Az argentin Matías
Lucchesi debütáló alkotása, a Természettudományok
(Natural Sciences) messziről elkerüli
az elsőfilmek buktatóit jelentő zsúfoltságot és erőlködő nagyotmondást: alig 70
perces, szerény és visszafogott története egy eldugott kis hegyi falu kamaszlányára,
Lilára koncentrál, aki a fejébe veszi, hogy felkeresi soha nem látott
édesapját. A lány állhatatosságát tapasztalva végül a tanára segít neki abban
az identitáskereső küldetésben, ahol mindössze egy villanypózna rozsdás adatlapja
jelenti a fogódzót: azon túl, hogy egykor Lila édesapja szerelte fel a falu
elektromos vezetékeit, a célszemély neve és személyazonossága ismeretlen. E
teljesen eszköztelen, mindennemű szentimentalizmustól mentes, melegszívű
humorral átitatott külső és belső road-movie olyan keveset vállal, mint az
elmúlt évek minimalista argentin filmművészetének legcsiszoltabb mestermunkája,
a Las Acacias (2011), de azt maradéktalanul
teljesíti. Tiszta fényű és póztalanul őszinte darab; kis sztori, de ami a végén
a helyére kerül, az monumentális jelentőségű.
A kolumbiai Franco Lolli
bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Gente de
Bien is lecsupaszított formát és gyermekszemszöget választ a történetéhez:
a tízéves Eric-et az édesanyja ideiglenesen rábízza az ezermesterként dolgozó,
külön élő, állandó pénzproblémákkal küzdő apára, aki egy felső-középosztálybeli
családnak dolgozik. A felső-középosztálybeli család anyakaraktere, Maria Isabel
megsajnálja a nehéz sorsú duót, és meghívja őket a festői szépségű,
úszómedencés családi nyaralójukba. Az apa idő előtt megelégeli a dolgot („nekünk
nem itt van a helyünk”), de a kisfiú ott marad, mert élvezi a gazdagsággal
együtt járó privilégiumokat. A potyautas idillnek azonban korán vége szakad,
ugyanis a jómódú család gyerektagjai kiközösítik őt. Lolli tárgyilagos és
higgadt alkotása tartózkodik mind a pénztelenség, mind pedig a dőzsölés
romanticizálásától, pusztán dokumentálja, hogy a társadalmi szakadékok
áthidalásához kevés a segítőkészség és a jóakarat: Maria Isabel egy szál
poroltóval, egyedül kísérli meg eloltani az erdőtüzet. A Gente de Bien elsőrangú elsőfilm: szikár minimalizmusa ellenére is
szívszorító mozi, amelyben a képmutatást nélkülöző, torzítatlan gyermekperspektíva
domborítja ki a történet drámaiságát.
A Han Gong-ju mellett a Lány az
ajtóm előtt (Dohee-ya) volt az
idei esztendő hevesen, mindazonáltal joggal sztárolt dél-koreai elsőfilmje.
July Jung (született Jung Joo-ri) Lee Chang-dong (Mentolos cukorka, Oázis)
tanítványa és protezsáltja, akinek debütmozija már csak azért is
figyelemreméltó, mert úgy teszi meg témájának a családon belüli erőszakot, az
alkoholizmust és a szexuális előítéleteket, hogy kerüli a koreai filmművészetre
gyakorta jellemző érzelmi felfokozottságot. Jung történetében egy fiatal
rendőrnő érkezik egy tengerparti kisvárosba, aki a szárnyai alá veszi az
osztálytársai és a családja által is abuzált helyi kamaszlányt. E
kvázi-thriller komplexitását az adja, hogy nemcsak a kislány és a rendőrnő akar
elégtételt venni az alkoholista apafigurán, hanem idővel az apa is a rendőrnőn,
miután felfedezte annak múltban gyökerező érzékeny pontját. A Lány az ajtóm előtt biztos kézzel
levezényelt, többszörösen árnyalt mozi, amelyet remekbeszabott színészi
alakítások (Bae Doo-na a rendőrnő, Kim Sae-ron pedig a kamaszlány szerepében)
tesznek érzékletessé.
Indonéz valóságok
A Garuda-erő (Garuda Power: The
Spirit Within) az olyan obskúrus nemzeti filmiparok egy-egy szeletére
koncentráló dokumentumfilmek sorába illeszkedik, mint az ausztrál exploitation-filmeket
stílussal szemrevételező Nem egészen
Hollywood (Not Quite Hollywood),
valamint a fülöp-szigeteki szennymozik történetét lendületesen megpiszkáló Macsétás szüzek szabadon (Machete Maidens Unleashed). Bastian
Meiresonne az indonéz akciófilmek ritkán megénekelt históriáját tárja a
cinematikus egzotikumok iránt fogékony nézők elé. Tekintve, hogy a Garuda-erő egy jelentékeny lelkesedésről
tanúbizonyságot tevő szerelemgyermek (elkészülését a rendező saját maga
finanszírozta), az előbb említett, professzionális kiállítású Mark
Hartley-dokukkal összehasonlítva szerényebb külcsínnyel bír, ugyanakkor példás
kronologikus rendben sorra veszi Dzsakartawood kiemelésre érdemes akciómozijait
az 1930-as évektől az új generációs, jelentős népszerűségnek örvendő A rajtaütés-filmekig (The Raid 1-2). Ekként bepillantást
nyerhetünk a kínai finanszírozású, 1930-as évekbeli harcművészeti alkotásoktól
kezdve a helyi James Bond-, Superman- és Bruce Lee-koppintásokon át a ’80-as, 90-es
évek indonéz akciófilmes hőskorának kultfilmjeiig, amikor is az ikonikus Barry
Prima vitte a prímet A harcossal (The Warrior) és annak megannyi
folytatásával.
A busani szemle, egyúttal
pedig a 2014-es esztendő egyik filmes csúcspontját (A csend látványa – The Look
of Silence) az a Joshua Oppenheimer jegyzi, aki 2012-ben már a mennybe ment
Az ölés aktusával (The Act of Killing). Noha nem Az ölés aktusa volt az első külföldi
dokumentumfilm, amely megvizsgálta a fél milliónál is több áldozatot követelő
1965-66-os indonéz tömeggyilkosság-sorozatot (ezt Robert Lemelson már megtette
2009-ben a 40 évnyi némaság – 40 Years of Silence című munkájában), a
neves nemzetközi filmfesztiválok díjai és a kritikusok egybehangzó laudációi
komoly nézettséget biztosítottak Oppenheimer alkotásának (nem is beszélve a
dokumentumfilmes forma két doyenjének, Werner Herzognak és Errol Morrisnak az
executive produceri kreditjéről és intenzív reklámtevékenységéről). Az ölés aktusa legnagyobb találata az
egykori halálosztag-vezető főszereplő, Anwar Congo volt, akiben a többi
kegyetlen mészárostól eltérően megszólalt a lelkiismeret – ezt pedig, miként
arról a befejező jelenet meggyőzően tanúskodott, nem lehet imitálni. Maga a
film ugyanakkor némileg túl volt értékelve, hiszen több ízben fókuszt vesztett,
aránytalan volt és vészesen kilengett benne az elsőfilmek rákfenéjét jelentő
pozőrség-mutató (lásd a gyilkossági jeleneteket mint zsánerfilmes
rekonstrukciókat). A csend látványa
Oppenheimer előző munkájának organikus folytatása, csak éppen Az ölés aktusa rikító ornamentikáitól és
otromba attrakcióitól mentesen. Ez a letisztultság, fegyelmezettség és
koncentráltság A csend látványát
minden tekintetben Az ölés aktusa fölé
emeli. A csend látványa áthelyezi a
hangsúlyt az elkövetőkről az áldozatokra: egy olyan középkorú férfit (Adi) tesz
meg főszereplőnek, akinek a bátyját (Ramli) 1965-ben brutális módon megölték a
vélt és valós kommunistákra vadászó indonéz halálbrigádok. A dokufilmben Adi meglátogatja
a bátyja kivégzésében szerepet vállaló egykori mészárosokat, akik a történelmi
elszámoltatás hiányában a mai napig boldogan élik az életüket. Mivel a rendező
kiválóan beszél indonézül és két dokumentumfilmje egy tízéves kutatómunka
eredménye, a tettesek és az áldozatok is a bizalmukba fogadták őt annyira, hogy
a kamera előtt beszéljenek erről a jelenleg is tabutémának számító iszonyatos eseménysorozatról.
Így lehetséges az, hogy A csend látványában
farkasszemet néz egymással a prosperáló halálosztagos és annak famíliája,
valamint az áldozat testvére, miközben olyan mondatok hangoznak el, hogy „nem
tehet arról, hogy az édesapja tömeggyilkos volt”, amire az idős hóhér kinéz a
rendezőre és ennyit mond: „későre jár, ideje elmenni a mecsetbe.” A csend látványa az a film, amitől a
legagyafúrtabb hollywoodi forgatókönyvíró is ingerülten hajítja az óceánba a
billentyűzetét: jelen esetben ugyanis a valóság azon eddig ismeretlen
metszetére nyílik rálátás, amely nevetségessé tesz minden eddigi és a jövőben kieszelésre
kerülő fikciót. Oppenheimer ólomsúlyú pörölycsapása semmihez sem hasonlítható,
dermesztő mozgóképes mementó, amely minden bizonnyal helyet kap majd a
dokumentumfilm-történet legkitűnőbb darabjainak panteonjában.
Az élet mint mutatvány
Dél-Korea az az ország,
ahol a plasztikai műtétek mindennapos rutinnak számítanak és ahol a luxusmárkák
iránti kereslet a gazdasági válság éveiben sem csökkent. A YouTube nézettségszámlálóját
kiakasztó Gangnam Style ennek a
külsőség-bűvöletben élő világnak állított görbe tükröt, még ha a külföldi
közönség számára ez a jelentésréteg nem is volt nyilvánvaló. Hasonlóképp
társadalomkritikus hangnemet üt meg Kim Dong-myung független filmje, A hazug (Geo-jin-mal), amely egy huszonéves lány életén keresztül mutat rá a
szélsőséges materializmus életellenes és lélekromboló természetére. Ah-young
(Kim Kkobbi nagyszerű alakításában) ugyan csupán kozmetikus-asszisztensként
dolgozik, egy kis lakásban él alkoholista nővérével és egy
használtautó-kereskedés alkalmazottjával randevúzik, szabadidejében
luxuslakásokat nézeget, drága kocsikat próbál ki, álnéven imitál plazmatévé-vásárlásokat
és azt hazudja a kollégáinak, hogy hamarosan hozzámegy a jóképű, vagyonos
barátjához. A nyomasztó valósággal ellentétes látszatot egészen addig képes
fenntartani, amíg az állandó hazudozásai következtében egy jelentősebb
adósságba nem veri magát: a fantáziavilág összeomlása tébolyt szül és a szerény
lábakon álló valóságot is porig rombolja. Ah-young rémisztő története azért ér
ideget, mert egyáltalán nincs távol a valóságtól: a hitelre vásárló
státuszszimbólum-megszállottak épp ugyanígy próbálják fenntartani a Gangnam Style-féle luxus látszatát.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 214 átlag: 5.37 |
 |
|
