KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
   2015/november
MAGYAR VIDÉK: ELVESZETT FIATALOK
• Kránicz Bence: Kamera által élesen Dokumentumfilmek fiatalokról
• Varga Balázs: A hatalom íze Veszettek
• Pólik József: Mi leszünk az ifjúság Szocreál fiatalok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A szüleimtől megkaptam a huszadik századot” Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Bilsiczky Balázs: Emlékkönyv Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Kovács Bálint: „Mint Pókember szuperképessége” Beszélgetés Dési András Györggyel és Móray Gáborral
RETRO-BANDÁK
• Géczi Zoltán: A java még csak most következik Frank Sinatra 100
• Varró Attila: Élő legendák Fekete mise
A SZERZŐI HORROR
• Varga Zoltán: Rémálmok álmodója Wes Craven (1939-2015)
• Árva Márton: Eleven vérvonal Del Toro kísértetei
• Sepsi László: Rosszfiúk és fúriák Lucky McKee
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Vén Európa Velence
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Valami jobbra várva CineFest
• Stőhr Lóránt: Valami jobbra várva CineFest
• Sághy Miklós: Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme BIDF
• Horeczky Krisztina: Istentől az ördögig Érpatak modell
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: A fekete múmia átka Alsó-Parnasszus magaslatán
KÖNYV
• Huber Zoltán: Variációk egy témára Kelecsényi László: Eső és telefon
• Varga Zoltán: Az újraértelmezett szatíra Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Botanikus szuperhős Andy Weir: A marsi
• Andorka György: Prométheusz gyermekei Ridley Scott: Mentőexpedíció
KRITIKA
• Takács Ferenc: Shakespeare és az irokézek Macbeth a filmvásznon
• Ádám Péter: A banlieu tigrise Dheepan
• Nagy V. Gergő: A panel Istene A legújabb testamentum
• Varró Attila: Útirajzok a kamaszkorból Tökmag és Gázolaj
MOZI
• Strausz László: Miért én?
• Baski Sándor: A lecke
• Kovács Kata: A keresés
• Jankovics Márton: Kötéltánc
• Huber Zoltán: Sicario – A bérgyilkos
• Vajda Judit: A kezdő
• Kránicz Bence: Apák és lányok
• Sepsi László: Szcientológia, avagy a hit börtöne
• Forgács Nóra Kinga: Fák jú Tanár úr! 2.
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 2.
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az utolsó boszorkányvadász
• Varró Attila: Pán
DVD
• Gelencsér Gábor: Ének a búzamezőkről
• Pápai Zsolt: Kálvária
• Soós Tamás Dénes: Cobain: Montage of Heck
• Varga Zoltán: Szaffi
• Soós Tamás Dénes: Testvéri kötelék
• Sepsi László: A kihalás szélén

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A legújabb testamentum

A panel Istene

Nagy V. Gergő

Jaco Van Dormael szomorú teológiai komédiája.

 

Amióta XIII. Leó pápa 1898-ban William Kennedy Dickson kamerája felé fordulva megáldotta a filmművészetet, a vallás nagyjából állandó témát jelent a mozgókép számára. De a modernizmus korának profán művészete ritkán fest hízelgő portrét a mindenható istenről. Miközben a spirituális témák legnagyobb filmművészei többnyire a földszagú hétköznapok világában kutatják föl az úgynevezett szentséget (és erre számos példát sorolhatnánk Ozutól a Dardenne-eken át egészen Dumont-ig), a Teremtő ábrázolása esetében szintén a végletekig profán közelítés tűnik a leginkább gyümölcsözőnek (lásd például a Monthy Python-csoport vonatkozó eredményeit) – és vajon lehet-e jobban fokozni ezt a profanizálást annál, mint amikor Isten egy hálóköpenyben ordibáló, ápolatlan, szardíniaszagú proli a szomszédból? A Mr. Nobody-ról elhíresült Jaco Van Dormael legfrissebb vígjátékában így fest mindannyiunk ura és teremtője.

A Legújabb testamentum Istene tényleg a saját képére teremtette az embert: ez a brüsszeli panelban avasodó, hátrahőköltetően prosztó mindenható fröcsögve kiabál a feleségével, szíjjal fegyelmezi lázadozó lányát, és két kézzel tömi magában a húst a tévé előtt – munkaidejében pedig kicsinyesen szadista törvényeket talál ki a szomszédok (tehát a földlakók) számára. Dormael meghitten ismerős és hatásosan elrajzolt családi helyzetet vázol fel az isteni famíliáról mesélő expozícióban, amely nagy erővel gúnyolja a vallásos hagyományból kiolvasható patriarchizmust – másfelől a nukleáris családnak ez a visszatetsző modellje ebben a fénytörésben már-már a kultúránk mélyén gyökerező isteni adottságnak tetszik. Dormael számára az elnyomó atyai rend elleni lázadás nem csupán a vallásos hagyomány megújulásának kulcsát jelenti (amennyiben az elavult Ószövetséget ezáltal írhatja felül egy újabb Testamentum), hanem a személyiségfejlődés mindenkori lehetőségét is.

Merthogy mit csinálhat az ember egy ilyen tapló apával? Ha mást nem, legalábbis leszámolhat vele a felnőtté válás jegyében. Isten egyetlen, ennivalóan jellegtelen leánya (Pili Groyne) egy nap megelégeli apja önkényes szemétkedéseit, és a számítógépéhez lopózva minden földi lakónak elküldi a halálozási dátumát, majd egy mosógépből nyíló alagúton keresztül a halandók világába indul, hogy hat önkényesen kiválasztott tanítvány segítségével újraírja a testamentumot. Dormael teológiai komédiája tehát egy fiktív vallási reform kalandtörténetét és cuki lányhőse evilági pikareszkjét foglalja játékos mesébe, másfelől viszont a halálozási dátumokkal szembesült földlakók epizódjaival az értelmes élet formáiról elmélkedik. Mit tegyünk az időnkkel, ha tudjuk, mikor jön a halál? – teszi föl a nagy hagyományokkal rendelkező kérdést a Legújabb testamentum, és a lehetséges válaszok széles skáláját vezeti elő a csendes belenyugvástól az elfojtott vágyak felszabadításáig (a mulya szinkronszínész például kurvázni kezd, Catherine Deneuve unatkozó háziasszonya pedig méretes gorillára cseréli közönyös férjét).

Meglepően szomorú ez a film, főleg ahhoz képest, hogy milyen felhőtlenül vicces. Dormael ezúttal is abban a populista hangfekvésben fogalmaz, amelyet a Mr. Nobodyban is sokan szerettek, és amelyhez éppúgy hozzátartozik a lágyan filozofikus témafelvetés, a pörgős montázsok vagy a kellő poén- és ötletsűrűség, mint a szolid könnyfetisizmus (a főhős-elbeszélő szó szerint gyűjti az emberi könnyeket), vagy a rendületlenül melankolikus zongorafutamok. A Legújabb testamentum legfőbb érdeme alighanem éppen az elbeszélői játékosság, a fékezett abszurd és a szentimentális szívszorongatás hatékony összjátéka, amely felváltva szolgál helyzetkomikummal, egy-egy minőségi egysorossal („Vigyétek be száradni az üzbégekhez”), vagy az idő végességére csodálkozó figurák érzelmes vignettáival. Nyilván senkinek se juthat eszébe, hogy itt most a világba vetettségünk nagy kérdéseiről érdemben mesélnek neki, de a meglehetősen ötletszerűen egybefércelt sztori nagyjából a fináléig fenntartja ezt a dinamikát – és innentől már tényleg csak alkat, ízlés és neveltetés kérdése, hogy mindezt sodró és sziporkázó ötletkavalkádnak, egyszerre okos és vicces szórakoztatásnak látjuk-e, vagy inkább valamiféle zsúfoltságában is felszínes bohóckodásnak, amely csupán könnyen száradó konzumkönnyeket kínál a biztos vég gyógyírjaként.

 

A LEGÚJABB TESTAMENTUM (Le tout nouveau Testament) – belga-francia, 2015. Rendezte és írta: Jaco van Dormael. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: An Pierlé. Szereplők: Pili Groyne (Ea), Benoît

Poelvoorde (Isten), Catherine Deneuve (Martine), François Damiens (François). Gyártó: Terra Incognita. Forgalmazó: Mozinet. Szinkronizált. 113 perc.

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12468