Valószínűleg még nem készült statisztika arról, hogy a filmfesztiválok mezőnyének hány százalékát adják a kamasz- és ifjúkor megpróbáltatásait taglaló coming of age-történetek. Ami biztos: a 12. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 19 filmből álló versenyszekciójában legalább 7 ilyen produkció szerepelt. A műfaj népszerűségére könnyű magyarázatot találni: a külvilággal és saját magával először konfrontálódó hősökkel bárki azonosulhat – problémáikat a nézők többsége maga is átélte, vagy épp átéli. Minél beágyazottabb ugyanakkor egy filmtípus, annál csábítóbb a bevált sablonokra hagyatkozni. A CineFest szervezői szerencsére jó érzékkel szelektáltak, a beválogatott filmek többsége érdekes és friss nézőpontokból közelítette meg a témát.

Az amerikai független filmes szcénát képviselő három induló közül az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni és a Kábszer (Dope) elsősorban azzal tűnik ki, hogy szereplői folyamatosan reflektálnak a főiskolásfilmek kliséire. Előbbi arról biztosítja a nézőket, hogy a történet nem fog romantikus giccsbe fordulni, és az ígéretét be is tartja, míg utóbbi a „faji sztereotípiákat” kérdőjelezi meg. A Kábszer színes bőrű gimnazistái a középiskolai hierarchiának ahhoz a geek-kasztjához tartoznak, amely hagyományosan a fehér vagy ázsiai, középosztálybéli figurákkal forrt össze. A három főhős nem hajlandó azt a szerepet eljátszani, amire társadalmi helyzetük, külsejük vagy a tömegfilmes klisék predesztinálnák őket – a gyakorlatban ez többek közt annyit tesz, hogy a gettó anyanyelvét, a rapzenét retrómázba csomagolva, hipszter módra fogyasztják – a konfliktus pedig abból fakad, hogy akaratuk ellenére belekeverednek egy drogügyletbe, vagyis egy sztereotíp történetsémába. Rick Famuyiwa popkulturális utalások tömegével kibélelt filmjének különlegessége, hogy nem csak a műfajokat mixeli gátlástalanul, de John Hughes és Judd Apatow frivol világlátását is össze tudja hangolni a Spike Lee-féle dühödt didakszissal.

A tinilány naplója (The Diary of a Teenage Girl) keresetlen őszinteségével és szókimondásával tűnik ki a szexuális ébredésről korhatáros eszközökkel, szépelegve mesélő tinifilmek mezőnyéből. A Phoebe Gloeckner azonos című, önéletrajzi ihletésű képregényéből készült dramedynek persze nem is állna jól a szemérmesség, hiszen a 70-es évek San Franciscójában játszódik. Marielle Heller rendezése már az ellenkultúra szellemiségének pátoszmentes felidézése miatt is dicséretet érdemelne, de filmje szerencsére nem ragad le a kétségkívül látványos – és a mából nézve – egzotikus kulisszáknál. Elsőre talán merésznek tűnik a hasonlat, de hiába választja el egy világ az iráni diktatúrában visszafogottan lázadó Marjane Satrapi alakját a szexualitással kísérletező, 15 éves San Franciscó-i bakfistól, A tinilány naplója ugyanúgy a női emancipációt ünnepli, mint a Persepolis.

A nők – pontosabban a lányok – szabadságvágyáról szól a CineFest fődíját elnyert török Mustang is, beszorozva az alapkonfliktust öttel. Egy észak-törökországi faluban él az öt, korán elárvult lánytestvér a nagymama és a szigorú nagybácsi háztartásában. A helybéli kamaszfiúk egyre nyilvánvalóbb érdeklődését látva a nevelőszülők szorosabbra fogják a pórázt – újabb és újabb rácsok kerülnek fel az ajtókra és az ablakokra, majd rohamtempóban megkezdik a lányok kiházasítását. Deniz Gamze Ergüven – a név egy női rendezőt rejt – megkapó érzékenységgel vezeti be a nézőt a bigottság ellen elkeseredetten lázadó testvérek világába; a fordulatoktól mentes történetet ez az empátia hitelesíti. A „felvilágosult nyugatról” nézve a Mustang persze nyitott kapukat dönget – ki ne ütközne meg azon, ahogy a nászéjszaka után a rokonság az ajtón dörömbölve követeli a véres lepedőt? –, Törökország keleti felében azonban jó eséllyel felforgatónak, vagy akár hazaárulónak minősülnek az alkotók. Ha másért nem, már a bátorságukért is megérdemelték volna a fődíjat.

A CineFest legletaglózóbb felnövésfilmje mégis a dokuszekcióban szerepelt. A lengyel Hanna Polak (A leningrádi pályaudvar gyermekei) 14 éven át forgatott a Moszkvától 20 kilométerre fekvő Szvalka szeméttelepen, ahol az orosz társadalom számkivetettjei tengődnek hajléktalanként. Polak kamerája, kezdetben talán alkalomszerűen, később tudatosan, egy tiszta tekintetű 10 éves kislányt kezdett filmezni, és évente többször visszatért hozzá. Az idő múlásának nyomait egy emberi arcon követni akkor is mágikus élmény, ha YouTube-ra feltöltött amatőr time lapse-videóról, vagy fikciós filmről van szó – erre alapozott a Sráckor is –, de egy sanyarú gyereksors esetén mindez hatványozottan igaz. A Valami jobbra várva (Something Better to Come) néha hónapokat ugrik előre az időben – megrendítő ilyenkor látni, hogy a kezdetben derűs és egészséges Yulából miként szívja ki a vitalitást az alkohol és a nyomor már rövidtávon is. Innen kitörni gyakorlatilag lehetetlen, sugallja a film minden másodperce, annál meglepőbb és szívderítőbb, hogy Yulának ez végül mégis sikerül.

Sajátos dokumentumfilmként, de a fikciós versenyszekcióban invitált személyes időutazásra a Sam Klemke időgépe. Itt is a mindennapok banalitásába pillanthatunk bele, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy címszereplőnk nem a puszta életben maradásért küzd, hanem azért, hogy megörökítse saját létezését, és ezzel értelmet adjon neki. Sam Klemke még diákként, 1977-ben kezdett el videónaplót vezetni, és ezt negyven éven át folytatta, és folytatja ma is, vagyis ő a világ első videóbloggere, évtizedekkel megelőzve a YouTube önjelölt sztárjait. A „sztorival” csak egy a bökkenő: Klemke saját bevallása szerint is csupán egy „rendkívüli senki”, akivel – a kilókkal folytatott harcát leszámítva –, nem történik semmi érdekes. Hogy lehetne mégis egy eseménytelen életet utólag, a több ezer órányi képanyag segítségével történetté formálni, hogy ne csak az idő múlásának fizikai lenyomata jelentse az attrakciót? Matthew Bate ausztrál rendezőnek ezt a dilemmát kellett megoldania, amikor összevágta a filmet, de végül sikerült a bravúr: a Sam Klemke időgépe rendkívül szellemes módon avatja a címszereplő önrögzítési kísérleteit a saját múlandósága ellen küzdő emberiség metaforájává.

Az életen jórészt egyedül átevickélő Klemke története másrészt a társkeresés reménytelen küzdelméről és az újra és újra visszatérő magányról is szól. Ezt választotta témául Yorgos Lanthimos is, aki a Kutyafog Oscar-jelölését követően lehetőséget kapott arra, hogy angol nyelven, nemzetközi sztárokkal dolgozzon. Az emberi kapcsolatokat a buñueli abszurd prizmáján keresztül vizsgáló rendező most sem hazudtolta meg magát: A homár hasonlóképpen bizarr koncepcióra épül, mint eddigi filmjei. A történet, amely szerint a jövőben állattá változtatják azokat a szingliket, akik záros határidőn belül nem találnak párt maguknak, persze csak ürügy a konformizmus és az állami, illetve az önként vállalt elnyomás természetéről folytatott, rendkívül szórakoztató elmélkedéshez. A homár emellett sajátos romantikus filmként is működik, köszönhetően többek közt Colin Farrell és Rachel Weisz hibátlan összjátékának.

*

A nagyobb díjak ugyan elkerülték, a CineFest legfontosabb és legaktuálisabb filmje mégis a Mediterranea lett. Az olasz-amerikai Jonas Carpignano rendezése a körülmények szerencsétlen – a fesztivál és a produkció szempontjából szerencsés – összejátszásának köszönhetően épp a menekültkrízis közepén jutott el hozzánk. Filmértő körökben talán evidencia, de azért nem árt leszögezni: amikor egy témáról – bármilyen témáról – történő diskurzusban a politikai érdekek és a hívószavakkal manipuláló, felületes médiatudósítások diktálják az ütemet, különösen nagy szükség van a probléma leegyszerűsítésektől mentes, árnyalt megközelítésére. Egy ilyen filmnek – ha nem propagandaprodukcióról van szó – minden esetben az embert, ez egyéni sorsot kellene mércéül vennie.

A Mediterranea éppen ilyen film, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az első pár percben, amikor a Burkina Fasó-i migránsok Olaszországba tartó viszontagságos útját követhetjük, a rendező hasonló módon veszi fel a főszereplő nézőpontját, mint Nemes László a Saul fiában. A párhuzam azért is helytálló – legalábbis kezdetben – mert Carpignano sem akar szánalmat ébreszteni hőse iránt. Kamerájával végigköveti a férfi szállás- és munkakeresési kísérleteit, illusztrálja a beilleszkedés gyakorlati nehézségeit, de az érzelmi manipulációtól tartózkodik. A családját hátrahagyó főhős korántsem viselkedik minden szituációban mintamigránsként – egy tüntetésen, amikor elszakad benne valami, ő is randalírozni kezd –, Carpignanónak nem célja, hogy glóriát rajzoljon a feje fölé, de az olaszokat sem patás ördögökként láttatja.

A Mediterranea „trükkje” mindössze annyi, hogy premier plánba hoz egy emberi arcot – a félig-meddig saját magát alakító Koudous Seihon természetes jelenlététől működik igazán a történet –, és ennél többet, fontosabbat nem is tehetne.