|
|
|
Láttuk mégIsten látja lelkemBáron György
Kedves film. Könnyű, üres és ártalmatlan. Nem fekszi meg a gyomrot, nem okoz álmatlan éjszakákat. Mintha nem is lenne. Bruno Podalydès debütáns műve – mely tavaly a legjobb első film César-ját nyerte el – nem ér többet annál a két óránál, amit a nézésére fordítunk. Akkor ajánlható, ha a tervezett sétához zord az idő, ám mi mégis ki szeretnénk szellőztetni a fejünket. A frivol fecsegések, ártatlan flörtök, kakaskodó hódítások Rohmert idézik, annak létfilozófiája nélkül, a kisvárosi élet aprólékos bemutatása Claude Sautet-t és a nouveau naturel többi alkotóját, azok társadalomkritikája nélkül. A Denis Podalydès játszotta fiatal hangmérnök három szépséges hölgy vonzásában kering: militáns baloldali aktivista az egyik, rendőrnő a másik, szépelgő kékharisnya a harmadik. Amilyen gyönyörűek, olyan elviselhetetlenek. Olyan ez a szerelmi történet, mintha az önvigasztaló férfisóhaj illusztrációja volna: „Istenem, mennyi szép nő! És mindet unja valaki...” Ilyen léha kis filmecskék alighanem csak francia földön teremnek. Akár irigyelhetjük is őket ezért. Mifelénk a filmek súlyosak és megerőltetők; közösek ebben a jók és a rosszak. Jó hát nézni, hogy egy pályakezdő francia filmes úgy mesél el egy lebegően könnyű, puha történetet, hogy nem akar semmit mondani, s ez tökéletesen sikerül is neki, anélkül, hogy a vetítés két órája alatt hiányérzetünk támadna. Csak a moziból kijövet döbbenünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit láttunk: mintha álom nélküli alvásból ébrednénk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1057 átlag: 5.5 |
 |
|
|
|
