Bresson filmszázadaA vétlen kameraBikácsy Gergely
A száz éves filmművészet egyetlen Dosztojevszkij-sugallatú életműve Bressoné. Filozófiai példázatok helyett szürke történetei bizonyítják: a vetítőgép is sugározhat spirituális élményt.
Bressonnal végződik a film első évszázada. (Udvarias volt, megvárta a végét.) Ebben talán az a legfurcsább, hogy mintha meg sem érintette volna, egész életműve tagadja a film első évszázadát. Szemben haladt vele.
Tegnap is, ma is a történetre esküszik Hollywood és anti-Hollywood. A történet nemrégi megtaposói közül néhányan szinte bocsánatért esedeznek, így a legnagyobb „megtért”, Wim Wenders is. Mások, ügyeletes zsenik (Lynch, Tarantino) azt találták fel, miképpen kell jól megcsavarni a filmcselekményt, megcsavarni, kifacsarni, aztán vasalhassa tüsszentve a néző. Vasalnak is, tüsszentenek is bohó örömmel. Nemcsak az „egyszerű nézők”. Ma megint alig van jobb kritikus, aki ne helyeselné, aki ne értene egyet ezzel a régi-új alapkövetelménnyel: ravaszul épkézláb cselekmény, jó történet nélkül nem lehet, nincs film.
Bresson olyan filmeket rendezett, melyekben látszólag semmi sem történik. Ma harsog a mozi, kísérőzenét harsog Dolby-sztereóban és „szellemes” dialógusokkal. Bresson a beszéd nélküli, sok monoton zajjal teli, kopogó filmet művelte, ahol persze a monoton beszédnek is csak zörej-értéke van. Ő találta fel azt a filmképet, melynek középpontjában nem a megszokottnak, fontosnak vélt tárgyak, arcok láthatók, hanem olyasmi, amit mellékesnek hiszünk. Valami felesleges részlet, felejtendő apróság. Nem, ami fontos, nem az egész, hanem „részlet-kivágat”. Egy csoszogó láb. Kilincsek, félhomályos folyosó-zugok, lépcsőfordulók. Térdmagasságból a térdek. Ő találta fel a szűnni nem akaró lépcsőcsikordulást, ajtónyílást, a köztes zajokat, mindazt, ami két tragédia, két zaj, két arc, két felkiáltójel között ólálkodik. Ő találta fel a lesben álló, ólálkodó, az elűzhetetlenül makacs és csendes kamerát. Amikor első filmjeit készítette, az egész világon másfajta filmek készültek. Most, halálakor ugyancsak másfajta filmek készülnek. Olyan, mintha Bresson semmiről sem vett volna tudomást – és róla sem a többi filmrendező, a nézők meg még kevésbé. Nagyon valószínű, hogy semmiféle nyomot nem hagyott a filmcsinálók munkamódszerén és felfogásán: a mozgókép második évszázada is az ő szemlélete ellenében telik majd.
Talán az ördög
De miért olyan súlyos akkor a jelenléte? Miért volt olyan erős még életében is, mint amilyen most halála után lesz? Nyilván, mert behelyettesíthetetlen. A száz év legnagyobbjai (Griffith, Eisenstein, Orson Welles) nélkül a mozgókép később, kicsit másképp, végül abban a kanyargós mederben folyna, melyet az ő hatalmas életművük alakított. Robert Bresson nem az addigi formanyelvet helyettesítette valami mással. A mozgókép minden addigi lehetőségét elzárta önmaga (és nézői) elől, „letörölte a filmvásznat” – talán azt is mondhatnánk, letépte a filmvásznat, mint valami felesleges sallangot. A fehér fal rücskös durvasága felesel a rá vetített fénysugárral.
A kamera addig is a tanú szerepére volt legalkalmasabb. Bressonnál lett a tanúból a nagy per igazi főszereplője. Per, bibliai értelemben: panasz, sikoly, lázadás: Káin, Jób feleselése, Jónás panasza. Bresson filmjeinek csendje mögött az abszurdumot megtapasztaló ember végvonaglása látszik és ordítása hallik – de a filmalkotó hamar rádöbbent, hogy az ordítás nem „jöhet át” az ő vásznán, a vonaglás nem lehet látható. Hideg, udvarias figyelem, a részvét fegyelmezett halksága. Sem ő, a sebész nem kiabálhat, mert nem kiabál a kómába hullt beteg sem.
„A szerencsétleneken való szánakozás nem ellentétes a gonosz vággyal. Ellenkezőleg: nagyon örülünk, hogy így tehetünk bizonyosságot baráti érzésünkről, s ezzel anélkül kerülünk jószívűség hírébe, hogy bármit is adnánk.” Pascal Gondolatainak egyik passzusa ez, de Bresson a többi filmrendezőre is érthette.
„Talán van Isten, bár világának értelmét nem látjuk” – töprengett Pascal, a korai újkor legnagyobb gondolkodója. Vagy mondjuk úgy, az újkor legnagyobb kereszténye, aki azért is lehetett Szent Ágoston méltó követője, mert mindvégig és csillapíthatatlanul kételkedett Istenben, s mégis hinni akart létezésében.
„Ki irányítja a világot? Talán az ördög” – feleli Bresson egyik filmjében valaki, akinek az arcát sem látjuk. Talán: fontos szó. A pascali kétely átfordult. Isten már kizárta önmagát a világból, hipotézisként sem ötlik fel. Bresson korára (kései újkor?) már az is reményteljes, ha minden rossz forrását az ördögnek tulajdoníthatjuk, s nem az isteni közönynek, a „kivonulásnak”. Már csak ez maradt menedékül: talán mégsem a Teremtő mér ránk ily szenvedést, talán az ördög… A „talán” reményét sugározzák rezzenéstelen, éltükben is holttá merevedett, ijedt közönybe kövesült tekintetek az ő képein.
A francia film sohasem válhat nagy művészetté, mert a francia kultúra a szavak mágiájára épül, a retorikára, a verbalitás pátoszára – jósolta a tízes-húszas évek fordulóján Louis Delluc. Értelmes, tisztánlátó megfigyelés. Még a kulturális hagyományt megsemmisíteni vágyó szürrealista mozgalom sem tudta lerázni magáról e hagyományt. Bressonnak sikerült. Pyrrhusi győzelem persze, hihetetlenül nagy veszteséggel. A mozgókép minden lenge bája megszűnt nála, könyörtelen késsel metszette ki a filmjeiből a reményt, épp úgy, mint Pascal a gondolataiból.
Közhely ma már, s persze igaz közhely, hogy a filmnek két útja volt rögtön a feltalálás után, a lumière-i valóság-filmezés és a méliès-i látványvarázs. Bresson egyik úttal sem törődik, oda se figyel efféle bejárt ösvényekre, öngyötrő következetességgel halad a sajátján. Mintha vak volna, annyira nem érdekli a film sokfajta szabadsága. Példátlanul ős-nélküli, mester-nélküli rendező. Senki sem dolgozott, alkotott a francia filmben előtte, akire hivatkozni szeretne. „Rejtőzködő kamera” – találták meg az érdekes kifejezést művészetére (semmi köze persze a „rejtett kamerához”). Hitte volna valaki a Lumière-filmek „realitását” vagy Méliès bűvész-antirealitását csodálva, hogy rejtőzködni is lehet a kamerának? Ma sem hiszi senki, és joggal kételkedünk, mert ez egyetlen alkotóra vonatkozik és érvényes csupán: magára Bressonra. Ezért iskolát sem teremthetett. Követni nem lehet, csak utánozni – előfordult, komikus eredménnyel.
Susan Sontag érdekes párhuzamot, belső összefüggést vél felfedezni Bresson és Cocteau között, rokonságukat elemzi, holott a két rendezőnek semmi köze egymáshoz. Bresson akkor vált önmagává, amikor teljesen, következetesen és végleg lemondott a szépen csengő, szellemes párbeszédekről, a szellemes történetről, a kiváló színészről. Erre épül, ezért szép film a Bois de Boulogne hölgyei – és semmi köze a későbbi Bressonhoz. Kár, hogy 1964-es Bresson-tanulmánya korai – a Mouchette és a Baltazár előtti. A francia retorikus művészetet kellett megtagadnia Bressonnak, a „finomságot”, a csillogó formaművészetet, Cocteau-t. Még akkor is így gondolom, ha kiderülne, igaz a soha nem bizonyított híresztelés, mely szerint még a Zsebtolvaj pőre és kopogó dialógusait is Cocteau írta. (Nem hihetem, de ha így volna, akkor ez a narcisztikus átváltozó-bűvész meghaladta önmagát, áttörte minden korlátját.)
Lehet-e egyáltalán a legtehetségesebb bűvész is spirituális alkotó? Nem tudom. Inkább a felszín művészi értékét valló Kosztolányi áll hozzám közel, mint a „nagyfejű” búvárok a mélyből felhozott sárral. Mégis, úgy érzem, jogosnak látszó ellenvetés a film igazi művészetté válásáról szólva (és tagadva), hogy minden művészet eredendően szakrális fogantatású – a film viszont, bármiként is látjuk, nem az. Súlyos, alapos ellenvetés, megkerülni aligha áll módunkban. Bresson és később, másképpen, Tarkovszkij megküzdött ezzel a vélekedéssel.
Ártatlanok és gonoszok
A Vétlen Baltazár. A filmművészet legfurcsább alkotása. Elképzelhetetlen, hogy valaki ilyet képzelhet mozivászonra. Ezt mintha Pilinszky írta és rendezte volna. A legnagyobb katolikus filmrendezőnek ez a talán legmélyebb filmje, egyúttal a legsúlyosabb. Legfeketébb és legkétségbeesettebb kérdés Istenhez: vajon miért ilyen hozzánk? Aki ezt a világot teremtette vagy működteti vagy csupán hozzájárul, és nemtörődöm közönnyel eltűri létezését, annak lehet-e vajon bármi köze a szenvedő lényekhez, a földet benépesítő lények folyamatos szenvedéstörténetéhez – azonkívül, hogy talán elindította őket e végtelen és értelmetlennek látszó úton…
Ha bármely keresztény (vagy zsidóhitű vagy muszlim, tehát bármely egyistenhívő) csendesen elgondolkodna a Vétlen Baltazáron, és ha a legcsekélyebb érzékenysége volna, már természetesen arra is felfigyelne, hogy Jézus, bár istállóban dajkálták, s bár szamárháton vonult be Jeruzsálembe, s bár az „Isten báránya” kifejezés talán nem állt tőle távol, a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte az állatok nyomorára, kínzatására, világba dobatására. Tigris tépte gazella-sikoly, halálba ütlegelt szamár bőgése? Az állatvilág a Bibliában csak becsmérlő metaforákban szerepelhet, a megváltandó emberrel szembeállítva, ők kimaradtak az Isten nagy tervéből – erre utalva mondta a jezsuita neveltetése ellen fenekedve lázadó, dühös Buñuel: „Én majd akkor leszek keresztény, ha a Bibliában az állatok szenvedéséről is szó lesz, és őket is megváltja Jézus.”
„A vétlen Baltazár” kifejezés egyébként a magyar filmcímadás legszerencsésebb véletlene; az eredetinek (Au hasard Balthasar) akár félreértése, akár tudatos elfordítása, bár direktebb, kevésbé játékos, mégis kiváló. Erősebbé, nyilvánvalóbbá válik a film blaszfémiája, s így már a címben is erős, hiszen korántsem metaforikusan értendő: Isten vétlen báránya itt nem metafora, de igenis egy állat, a báránynál is szenvedéstűrőbb szamár. Aki nem üdvözülhet soha, akit nem váltottak meg bűneitől és szenvedéseitől, sőt, aki bűnt sem követhet el, jót sem tehet, mert nincs lelke, akit hiába ütnek-vernek-rúgnak, semmi értelme egész létének, szenvedéséinek, akiről e nagy és bonyolult hitvilágok prófétái, a zsidó és a keresztény és mohamedán – ellentétben a távol-keletiekkel – durván és korlátoltan, buta gőggel megfeledkeztek.
Természetesen ez még csak a blaszfémia külső burka. A hatalmas erejű, égető kérdőjel akkor ragyog fel, amikor ráébredünk, hogy a filmbeli ártatlan és vétlen csacsi, Baltazár a megváltatlan emberi élet értelmetlenségét példázza, hogy ugyanis talán megváltatlanul kell nekünk is elpusztulnunk.Pierre Klossowski filozófus-író jelenik meg egy epizódszerepben, az egyik stáción ő a szamár gazdája. Filozófus vagy búzakereskedő (szerepe szerint), tanulni egyik minőségben sem tanulhatunk Baltazártól.
A másik végpont Mouchette: a bűnös, bűnben égő gyereklány, a „bűn fészke”, aki mellett komor és súlyos bűnöket keresztként cipelő meglett gonoszok – gyilkos butaságba csökött szülők, remete bűnözők, öldöklő vadászok, profi gyilkosok – nevetséges csínytevők csupán. Ezt a gyereklányt mindenki megveti, undorral veti ki magából a „jók” világa. Élete mégis hasonló, sőt talán azonos értékű a szamár szenvedés-történetével. Baltazár csendjét nem érheti el. De Mouchette, ez a kislánytestbe bújt lázadó megválthatatlanság átéli a létezés abszurd bűn-mivoltát: benőtt szemöldökű buta emberállatok, közönyös mészárosok között egyedül ő nem tud tovább e létezésnek – bűnösként-áldozatként is – elfogadó cinkosa lenni. Nem tudni, kit vált meg halálával, de a reménytelenség komor felelősségét talán szebb fénnyel világította meg, mint addig bármely mozihős.
*
Egy halálraítélt megszökött. Már a híressé vált egyszerű címben is lappang valami végzetünk elleni lázadás. Hogyan, miért szökött meg? És mi elől? A sorsa elől, melyről nem is ő dönt, hanem Isten? Megszökött? Hát nem „Istennél a kegyelem”, hát mégsem kell belenyugodnunk, ami földi hóhéroktól ránk méretett? A száz éves filmművészet egyetlen Dosztojevszkij-sugallatú életműve a Bressoné. Pedig „oroszos” sincs benne sok, épp annyi csak, amennyi „francia” – semmi. Talán keveseknek szól: de akik érzékenyek rá, azoknak nagy szakrális ajándék és felkomorló öröm is. Nem filozófiai példázattal, egyszerű, szürke történetekkel bizonyítja egy művész, hogy a film is szakrális alkotássá válhat, hogy a mozgókép kamerája is létrehozhat, és a vetítőgép is sugározhat spirituális élményt.
Száz újabb év kell majd, hogy nézői legyenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1081 átlag: 5.53 |
 |
|
