Beszélgetés Ember JudittalMisszió RabostóbanTamás Amaryllis
A Nagy Imre-csoport elrablásának és fogságának történetét rekonstruáló Menedékjog és A snagovi gyerekek után a Misszió a másik oldal, a titkosszolgák, az őrök emlékezetéből hívja elő a múltat.
– Mit rejt számodra Nagy Imre különös személyisége? Négy dokumentumfilmben kutattad az életutat.
– Amikor Nagy Imre 1945-ben belépett a magyar politikába, és földet osztott Ópusztaszeren, még gyerek voltam. A Nagy Imre-program 53-ban, az érettségim évében jött be. Egy tizennyolc éves ember nagyon meg akarja ismerni a világot. Mit is jelentett a Nagy Imre-program – következményeiben? Hogy szabad kérdezni, szabad kutatni, szabad kételkedni, szabad gondolkodni. Egészen addig sem a családi otthonban, sem a gimnáziumban, sem a háború előtt, sem a háború alatt, sem a háború után nem lehetett kérdezni, olyan volt a társadalmi légkör. A misszióban is elhangzik, hogy a titkosszolgálat katonái, de a pártfunkcionáriusok sem kérdezhetnek. Az addigi életemhez képest Nagy Imre a szabadság szimbólumává vált. Hogy mást ne mondjak, megnyíltak a börtönök, az internálótáborok, megszűnt a padlások leseprése. Érettségi után a Szabad Ifjúságnál lettem újságíró slapaj. Láttam, hogyan forrongott a szerkesztőség: minden nap kiderült valami disznóság, valami, ami után kutatni lehetett. Nem sokáig tartott ez a nagy-nagy szabadság, hogy szabad kérdezni, szabad tévedni, szabad szemtelenkedni. A nyolcvanas évek végén megint jött egy hasonlóan reményteljes időszak, a rendszerváltást megelőzően és utána egy kicsit. De aztán hamar vége lett, most már megint ott tartunk, ha egy újságíró a miniszternek nem tetsző kérdéseket tesz fel, akkor elkobozzák a filmkazettáját. Ugyanezt csinálták a Rákosi-rendszerben is. Ha valaki valami olyasmit fényképezett, ami nem tetszett a hatalomnak, elvették a fényképezőgépét, kivették a filmet. „Hadd nézzük meg, mi van rajta!”. Ugye, semmi sem volt rajta, mert fényt kapott a film.
Nagy Imre számomra a kérdezés szabadságát és a felelet megtalálásának a szabadságát jelenti.
– Az utóéletében még II. Miklós cárnak és családjának a meggyilkolásával is gyanúsított Nagy Imréről készült filmed mottója egy I. Miklós cártól származó idézet.
– Negyedszer indultam neki, hogy Nagy Imre környezetéről vagy arról a fluidumról filmet csináljak, amelyet az ő kisugárzása éltetett. Ez a film is Nagy Imre-siratónak indult... A gyártási címe az volt: Nagy Imre Rabostóban. De aztán az anyagról kiderült, hogy igazából a titkosszolgálatról szól. Felidéződött bennem – egy Losonczyról írott könyvben is olvastam –, hogy I. Miklós állítólag azért alapította meg az orosz titkosszolgálatot, hogy „legyenek, akik segítenek az árvák és az özvegyek könnyeinek felszárításában”. A kérdés az, hogy kik azok az özvegyek, és kik azok az árvák? Gondolom, csak az arisztokrácia özvegyeinek és árváinak a könnyeit letörlendő hozta létre a szervezetet. De a másik oldalon is vannak özvegyek és árvák... Biztos nem gondolt másod- és harmadosztályú alattvalóira, hiszen ez a titkosszolgálat készítette azt a koholmányt, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyve címet viselte. A pogromok özvegyeire és árváira ez a törődés nyilvánvalóan nem vonatkozott. De a kivégzett és száműzött gyekabristák – akik pedig nemesek voltak – özvegyeire és árváira sem vonatkozott. Számomra ez a hatalom képmutatása, farizeusságának nagyon precíz kifejtése. I. Miklós a magyar szabadságharcot is sikeresen leverte. A „szent szövetség” akkor is működött. De nekem még azért is fontos „az orosz eredet”, mert amikor a második világháború után Közép-Európa szovjet érdekeltségű lett, a titkosszolgálatokat szovjet-orosz mintára szervezték meg, nem véletlen, hogy a Miklós cár által „Harmadik Ügyosztálynak” nevezett titkosszolgálat Magyarországon III/2-esként, III/3-asként, III/4-esként kelt életre.
Ami Nagy Imre állítólagos szerepét illeti a cári család meggyilkolásában: egészen biztos lehetetlenség. Az általad említett összefüggés nekem eszembe se jutott, újdondi hamisvádnak tartom, hogy a Romanovokat kivégző osztag tagjai között lett volna egy Nagy Imre nevű. Nagy Imre egy „sehonnai külföldi hadifogoly” volt. Az oroszok ilyesmit nem bíztak idegenre, s akik ebben részt vettek, azok ugyanúgy fejezték be az életüket, mint a cári család. De a magyar politikai erők sohasem voltak szégyenlősek, ötlettelenek, ha valakit sárral kellett dobálni. „Melyik Nagy Imrét rehabilitáljuk? A Rajk kivégzésénél vagy a cári család kivégzésénél tevékenykedőt?” – tette föl a kérdést Grósz Károly elvtárs. Senkinek nem jutott eszébe, hogy azt mondja, azt a Nagy Imrét kell rehabilitálni, akit voltak szívesek 58-ban kivégezni. Én ezt a Nagy Imrét szeretném „visszacsempészni” a magyar köztudatba.
– A „Rabostót” már akkor is tervezted, amikor A snagovi gyerekek elkészült?
– Hogyne! Ez ugyanis a gegen, tehát a másik oldal. A snagovi gyerekek a Menedékjoggal egyszerre készült, sőt, az volt előbb! S miután a Nagy Imre-csoport titkos elrablásában, titokban való fogvatartásában és titokban történt visszahozatalában több ország vett részt – ezt ma már terrorizmusnak hívják szerte a világon –, nagyon szerettem volna utánanézni külföldi levéltárakban vagy mondjuk megkérdezni a jugoszláv nagykövetet – Dalibor Soldatić úgy tudom, ma is él –, mire emlékszik.
A Bukarestben tanuló Varga Andrea hat évvel ezelőtt a vizsgafilmjéhez tőlem kért segítséget. S akkor kértem meg én, nézzen utána, hátha talál valami nyomot - üzenetet a palackban a bukaresti levéltárakban, hogy Nagy Imre és csoportja 56 november 24-étől 58-ig itt raboskodott. Andrea – kezében a Menedékjog nyomtatásban megjelent dialóglistájával – kezdett el nyomozni, a film későbbi operatőrével együtt. Megismerkedtek a Securitate magas beosztású munkatársaival, akik el-elpötyögtették, hogy kik azok, akik részt vettek ebben a feladatban, küldetésben: a misszióban. Bejutottak a Secu archívumába, nagyon sok napi jelentést találtak, melyeket persze továbbadtak, például az 56-os Intézetnek, a Politikatörténeti Intézetnek.
Varga Andrea elkészítette a filmjét, ha jól emlékszem, az volt a címe: Már három hete itt vagyunk Romániában.... Nekem nagyon tetszett a film. Kis idő múlva Andrea megkeresett, hogy szeretne velem együtt filmet csinálni, van még felhasználatlan anyag. A bukaresti főiskolán nem tanítják a dokumentumfilmezést – mondta –, szeretné, ha én tanítanám meg. Hát ki az az „öreg hölgy”, aki nem hatódik meg az ilyesmitől... természetesen igent mondtam, és azt kértem, olyan dokumentumokat hozzon nekem, amelyek még sehol sem szerepeltek, olyan szereplőket keressen, akik hajlandók beszélni, de csak olyanokat, akik részt vettek az őrzésben, akik nap mint nap jelentették, hogy mit csinálnak, mit gondolnak, milyen állapotban vannak a foglyok. Valamint, hogy intézze el, hogy bemehessek a Nagy Imre Házba, ahol fogva tartották Nagy Imrét és feleségét. Az volna a jó, hogyha a jelentéseket az olvasná fel, aki írta... Én tudom, hogy a háznak, a falaknak fantasztikus, memóriát megmozgató, emlékeket előhívó, felszólító jellege van.
1998. június 16-ra szerettem volna megcsinálni a filmet. Beadtuk a pályázatot a Történelmi Dokumentumfilm Alapítványhoz, a Varga Andreáék által felkutatott dokumentum-mellékletekkel. Az alapítvány megszavazta, hogy filmet készítsünk. A „gratulálok, ön nyert” és a felajánlott pénzösszeg kifizetése között azért hónapok is eltelhetnek, és akkor Andreáék elkezdtek sürgetni, hogyha most nem kezdünk el dolgozni, akkor lekésünk a saját filmünkről, mert itt a húsvét.
Figyelmeztettek, hogy az ortodox húsvét három hétig tart, tehát előtte majd egy hónapig nem lehet forgatni, mert mindenki el van foglalva a húsvéti nagytakarítással, bevásárlással, főzéssel, előkészületekkel – az egész ország húsvét-lázban ég ... Azt mondtam nekik: ha tőlem akartok tanulni, akkor az első lecke az, hogy mindig az a jó, ami adódik. A filmnek éppen, hogy rá kell épülnie a húsvétra! Hiszen a Menedékjog tanúsága szerint Donáthné Bozóky Éva elmeséli, hogy Nagy Imrét virágvasárnap tartóztatták le. És miről szól a nagypéntek? Hogy valakit feláldoznak. Hogy valakit keresztre feszítenek. A húsvéti előkészületek, a húsvét olyan szimbólumrendszer, amely önmagáért beszél...
Tehát a pénz még nem jött, de a Dunatáj megelőlegezte. És ezért forgattunk 98 áprilisában.
– Brueghel és Tarkovszkij... írtam föl magamnak A misszió első párbeszéde után: a „zónáról” emlékezik két valamikori titkosszolga, a háttérben háborítatlan természetességgel folyik a báránynyúzás.
– Igen, bruegheli a kép, ahol a főtéma el van dugva valamelyik sarokba, és az előtérben valami „egészen másról” beszélnek, arról, hogy mi is volt ez a „misszió”. Hogy hol is volt a három ház, ahol Nagy Imrét és feleségét, a Donáth-családot, illetve a Losonczy-családot fogva tartották és őrizték. A snagovi tó másik partján, de nem Snagov nevű helyiségben, hanem Paceában, ami békét jelent. Az első megszólaló páros elmondja, mindenki csak azt tudta, ami rá szabódott feladatként, ami neki jutott küldetésként. A lényeg a titoktartás. Senki nem tud semmit. Kérdezni nem lehet. Nem hívtak be beszélgetni... Nem tudták, hogy a másik mit csinál, hogy épül be az egész ügybe, a misszióba.
– Az ördögi kör: „mi sem tudtuk, ki a főnök, ki a beosztott” – hangzik el.
– Sőt, a főnök sem tudta! Ez a konspiráció. Minden titkos, el van maszatolva. A film egyszerű, lineáris felépítésű: megszólaltatja azokat, akik behozták a „vendégeket”, „menekülteket”, „őrizeteseket” a repülőtérről, a szálláscsinálót, aki kiszemelte a házakat... B. Zoltán borzasztó érdekes személyiség: minden állítása hamis, ő mégis hiteles. Pártmunkás. Régi kommunista, Aranyostordán született. Egészen elképesztő, hogy ma sem tudja, mi is történt 56-ban Magyarországon. Nekik azt mondták, hogy „a bukott magyar kormány (!) menedéket kért Romániában”. S neki az volt a feladata – a fából vaskarika –, hogy olyan házakat találjon, ahol az elszállásolandók látszólag szabadon mozoghassanak, de mégse legyenek szabadok. B. Zoltán soha nem kérdezett, mert „nem ez volt a föladata”. Nem nézett utána a dolgoknak, de azonos önmagával, ezért hiteles.
– Az autós jelenetben egy ma is aktív és egy „nyugdíjazott titkosszolga” megnyilatkozása: igazi abszurd.
– Két volt szekus segített föllelni azokat a hetven-nyolcvan éves embereket, akik még élnek.Valószínűleg ellenőrizni akarták, hogy semmi olyan ne hangozzék el, ami szerintük a titkosszolgálatra rossz fényt vet. Kontrollálni akarták, hogy ki mit mond, és ki mit mondhat, mert ez az ő hatalmukat folytonossá teszi.
– A három házban „háziasszonykodó” nők közül is megszólaltattok egyet: Anát. Aki mesterségének „epizódjaként” említi az ott történteket.
– Három, családos, fiatal nőt – két tisztet és egy titkárnőt – szemelt ki a titkosszolgálat vezetője, hogy majd „estére felszolgáljanak”. És elindultak – nem tudván, hogy mit jelent ez a misszió – egy szál kabát nélkül. Ez az egyetlen éjszaka aztán öt és fél hónapig tartott. November 24-étől április 11-ig, a férfiak elviteléig. A titkosszolgáknak teljesen hamis képük volt a dologról. A mai napig sincs fogalmuk arról, hogy mi történt valójában, hogy nem Nagy Imre kezéből, hanem a sztálinista vezetés kezéből esett ki a hatalom, mert forradalom lett, és Nagy Imre megpróbált az élére állni. Valószínűleg nem érdekelte őket. Beérték azzal a hamis információval, amit akkor kaptak. Pedig erre a misszióra azokat vették föl, akik több nyelven beszélő, felsőfokú végzettségű „úriasszonyok” voltak. 57 óta 41 év telt el... Ez a nő azóta most lép be először a „Donáth-házba”, a „Nagy Imre-házba”... Tényleg megrendül – ez igazi tetemre hívás. Marinkás ráveszi arra, hogy erről már lehet beszélni, feloldozza a titoktartás súlya, a titokszegés bűne alól.
– Az ortodox „Fényátadás” ünnepén Márk evangéliumát olvassák föl. A tömegben föltűnik a ma is aktív Marinkás a templomban.
– Marinkás elmondta nekem, hogy Alapon született, s kiderült, gyerekkorában abból élt, hogy az összes felekezet liturgiáját ismerve, ministránsként vagy előénekesként szerepelt mindenütt, illetve részt vett a szertartáson. Az ortodoxon, a katolikuson, a reformátuson, elment a zsidókhoz is. Abból élt, hogy mindenütt el tudja adni magát... Nem vagyok vallástörténész, de amikor a templomban meghallottam, ahogy skandálják a Bibliát – ez az énekbeszéd hallatszik a filmen is –, elgondolkodtam azon, hogy sok tanulmányt olvastam arról, hogy Sztálin elvtárs módszerei és a pravoszláv hit milyen kapcsolatban állnak egymással, és miért tudták elfogadni, és miért nem lázadtak. Lehet, hogy csak belemagyarázom, de ezeket a hívőket nem érdeklik az összefüggések, nem szedik szét és rakják össze – például Márk evangéliumát. Nem hasonlítják össze a másik három evangéliummal. Ahogy a film „tanult” szereplői – tisztek, diplomás emberek – a mai napig sem tudják, akarják tudni, „hogy mit cselekedtek”. Egyetlen egy ember, az utolsóként megszólaló tiszt kivételével, aki szerintem végiggondolta, hogy miben vett részt. Azzal kezdi, hogy Snagovban ő kocsikísérő volt. „Bukarestből jött a parancs”, hogy a snagovi palotából, a három házból Bukarestbe kell vinni a „vendégeket” olyan módon, hogy „nem volt szabad közlekedési balesetet okozni”, „nem volt szabad megállni”, és „...csak a küszöbig” lehetett kísérni... Ő a kíváncsi ember. Nemcsak arra figyel, ami a feladata... Sokszor találkoztam dokumentumfilm készítése közben olyan emberekkel, akik tíz, húsz, harminc, negyven, ötven éve őrzik a titkukat, és alig várják, hogy elmondhassák.
Ő például megmutatja, hol volt a Ceauşescu-éra alatt lebontott Uránusz börtön – ott épült később a kormányzati negyed. Megmutatja, honnan szállt föl a három repülő a legnagyobb titokban a „vendégekkel”, és elmondja, hogy a magyar, román belügyesek együttműködése következtében szállították el őket Bukarestből Budapestre, egyenesen a Gyorskocsi utcai börtönbe – nem véve le róluk sem a bilincset, sem a sötét szemüveget. Számomra nagyon szimpatikus, amikor végiggondolja, részekre szedi, minden egyes emlékmorzsának keresi a helyét – meggyónja, amit magában kellett tartani: hátha valaki tudja a magyarázatát. Ebben a történetben, azt hiszem, ő az, aki Saulusból Paulus lett.
– Bejutottál a hatalom szentélyébe: a titkosszolgálat berkeibe. Mi értelme fölgombolyítani a negyven-ötven éve elvarratlan szálakat 1999-ben, mikor legalább ilyen szövevényes és ellentmondásos a napi történelem. Kinél van a hatalom? Kinél? Anánál, a diplomás háziasszonynál, aki nem restell Nagy Imre ágya alá kúszni, hogy átadja a jegyzeteit, a naplóját a konyhaablak alá rendelt fotósnak?
– A rendszerváltás után biztos voltam benne, hogy most jött el az idő, hogy mindent megtudhatunk a szocializmusról, mert most már senki sem fél. Most már mindent el lehet mondani. És azok is, akik nagyon sárosak, azok is meg fogják gyónni... És nem lesz fehér folt. Mindent megtudunk. Itt az alkalom. Gyerekkorom „Nagy Imre-korszakát” juttatta eszembe. Mit tesz Isten, az első parlament nem tudom hányadik ülésszakán elkezdik forszírozni, hogy kezdődjék el a felelősségrevonás, és azokat a kommunistákat, akik... „Könyörgöm, akasszuk fel”?...
Kinél van a hatalom? „Bukarestből jött a parancs”... Nem Budapestről, nem Moszkvából, „Bukarestből”. Ebben a csúnya, emberrablásos történetben a testvéri országok nagyon kivették a részüket. Kinél van a hatalom? Nem tudom. Azoknál is, akik kiadják a parancsot, meg azoknál is, akik eltűrik. Akik végrehajtják, és akik nem veszik észre, nem figyelnek oda, hogy mi történik.
– Minden történet Káin és Ábel-történet?
– Minden történet húsvéti történet. Mindig lesznek, akik „nem tudják, mit cselekszenek”. És mindig lesznek, akik elvállalják a megfeszíttetést. Egyszer talán felnő majd az emberiség, és megigazulásához nem lesz szüksége mártírokra.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 745 átlag: 5.61 |
 |
|
