KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/június
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Óhullám A Nemzeti Filmalap (2011-19) filmjei
• Murai András: Gyomorgörcs és puncstorta Ügynökfilmek a Kádár-korszakról
• Rudolf Dániel: Áldozathozatal Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Kelecsényi László: Pisti a filmgyárban Örkény-mozi
• Huber Zoltán: Követni a formát Beszélgetés Sophy Romvarival
NŐI TESTEK
• Forgács Nóra Kinga: Anyanyelv Női reprodukciós horrorfilmek
• Bartal Dóra: Mintha orvos írta volna fel Autoerotika a sorozatokban
• Varró Attila: A vágy tüze Szörnylányok és rémapák
• Kovács Kata: Semlegesítsd a belső pandádat Domee Shi: Pirul a panda
LENGYEL VILÁGOK
• Fekete Tamás: Dubaji lányok, lengyel nők Maria Sadowska
• Szíjártó Imre: Csodás életek Lengyel hétköznapfilmek
• Varga Zoltán: Összefüggések pókhálója Gombrowicz és Żuławski
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Lovas Anna: Emlék-kollázsok Lynda Barry: One! Hundred! Demons!
AMERIKAI ÁLMOK
• Géczi Zoltán: Techno-Messiások tündöklése és bukása Amerikai startup: sorozatok és filmek
• Orosdy Dániel: Összebilincselve Sidney Poitier (1927-2022)
FESZTIVÁL
• Boronyák Rita: Idegen akcentusok találkozása Toulouse: Cinélatino
TÉVÉFILM
• Schubert Gusztáv: Családi kalitka Paczolay Béla: Pacsirta
• Kolozsi László: Frigye nem lett sikeres Tóth Tamás: Frici és Aranka
• Pethő Réka: Ez nem cég, hanem színház? Madarász Isti: Ecc-pecc
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: A halászlé és a tenger Pálinkás Norbert: Katinka
• Huber Zoltán: Hamlet, a barbár Robert Eggers: Az északi
• Varró Attila: Nickelodeon Tom Gormican: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya
MOZI
• Déri Zsolt: Szerelmes nehézfiúk
• Kovács Kata: Soha néha mindig
• Baski Sándor: Doctor Strange az őrület multiverzumában
• Vajda Judit: Hölgy
• Rudas Dóra: Kis lecke a szerelemről
• Pazár Sarolta: Mindenki utálja Johant
• Kovács Patrik: Camelot – Harcok trónja
• Varró Attila: Downtown Abbey: Egy új korszak
STREAMLINE MOZI
• Kovács Gellért: Fordulópont
• Benke Attila: Maixabel
• Huber Zoltán: Utazás
• Sándor Anna: Novícia
• Jordi Leila: Umma – Anyám szelleme
• Déri Zsolt: Stamping Ground
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Apokrif történelem

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Soha néha mindig

Kovács Kata


Never Rarely Sometimes Always – brit-amerikai, 2020. Rendezte és írta: Eliza Hittman. Kép: Héléne Louvart. Zene: Julia Holter. Szereplők: Sidney Flanigan (Autumn), Talia Ryder (Skylar), Théodore Pellerin (Jasper), Ryan Eggold (Ted). Gyártó: BBC Films / Pastel Productions. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 101 perc.

 

Olcsó játéktermek és strandok, mindennapi perverzek és közönségesre sminkelt lányok látképeiből adódik össze az amerikai függetlenfilmes Eliza Hittman eddigi három nagyjátékfilmjének bivalyerős atmoszférája. Míg az első két mozi (It Felt Like Love, Beach Rats) az alacsony életszínvonalon tengődő kamaszok zavaros szexuális életét, a 2020-as, díjakkal elhalmozott road movie annak következményeit vizsgálja. A Soha, néha, mindig középpontjában a reproduktív jogok témája áll, a film a fiatal hősnő személyes, szikáran elbeszélt történetébe szinte láthatatlanul a szociális és politikai kontextust is beleszövi. A 17 éves, ám tekintete alapján sokkal többnek látszó Autumn eltitkolt várandósságának kockázatos házi praktikákkal próbál véget vetni, az egész lényéből fakadó melankólia azonban nem aktuális élethelyzetéből, hanem a világban elfoglalt helyéből fakad. Az önsértő magatartás tekintetében ugyanúgy rokonságban áll a rendező korábbi karaktereivel, mint a magára hagyottság és a kiúttalan peremlét életérzésével. Egyiküknek sincs semmiféle privátszférája: szociális terekben tengetik napjaikat és javarészt az éjszakákat is, még akkor is, ha egy váróteremben kell átvészelniük a fájdalmas terhességmegszakítást.

Hittman világa szürke, fakó, vigasztalan, a bántalmazás és a diszfunkcionális kapcsolatok által megnyomorított szereplői pedig várhatóan élethosszig stagnálnak. Korábbi filmjeihez képest a Soha, néha, mindig ugyan egy fikarcnyit sem fest rózsásabb képet az amerikai alsóbb osztályok életéről, ám több tekintetben mégis kíméletesebb bajba jutott hősével: ad egy szövetségest neki, és kiengedi fojtogató hétköznapi közegéből, ugyan a New York-i klinikáig vezető utazás egyetlen állomása sem derűsebb, mint az otthoni környezet volt. A címben szereplő „soha, néha, mindig” dramaturgiai csúcsjelenete a filmmel debütáló Sidney Flanigan játékának és az őt kérdező szociális munkás amatőr voltának is sokat köszönhet, itt a leginkább szembetűnő, hogy a rendező ugyan alig alkalmaz dokumentumfilmes eszközöket, mégis a való életet láttatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 57-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15383