MoziSoha néha mindigKovács Kata
Never Rarely Sometimes Always – brit-amerikai, 2020. Rendezte és írta: Eliza Hittman. Kép: Héléne Louvart. Zene: Julia Holter. Szereplők: Sidney Flanigan (Autumn), Talia Ryder (Skylar), Théodore Pellerin (Jasper), Ryan Eggold (Ted). Gyártó: BBC Films / Pastel Productions. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 101 perc. Olcsó játéktermek és strandok, mindennapi perverzek és közönségesre sminkelt lányok látképeiből adódik össze az amerikai függetlenfilmes Eliza Hittman eddigi három nagyjátékfilmjének bivalyerős atmoszférája. Míg az első két mozi (It Felt Like Love, Beach Rats) az alacsony életszínvonalon tengődő kamaszok zavaros szexuális életét, a 2020-as, díjakkal elhalmozott road movie annak következményeit vizsgálja. A Soha, néha, mindig középpontjában a reproduktív jogok témája áll, a film a fiatal hősnő személyes, szikáran elbeszélt történetébe szinte láthatatlanul a szociális és politikai kontextust is beleszövi. A 17 éves, ám tekintete alapján sokkal többnek látszó Autumn eltitkolt várandósságának kockázatos házi praktikákkal próbál véget vetni, az egész lényéből fakadó melankólia azonban nem aktuális élethelyzetéből, hanem a világban elfoglalt helyéből fakad. Az önsértő magatartás tekintetében ugyanúgy rokonságban áll a rendező korábbi karaktereivel, mint a magára hagyottság és a kiúttalan peremlét életérzésével. Egyiküknek sincs semmiféle privátszférája: szociális terekben tengetik napjaikat és javarészt az éjszakákat is, még akkor is, ha egy váróteremben kell átvészelniük a fájdalmas terhességmegszakítást. Hittman világa szürke, fakó, vigasztalan, a bántalmazás és a diszfunkcionális kapcsolatok által megnyomorított szereplői pedig várhatóan élethosszig stagnálnak. Korábbi filmjeihez képest a Soha, néha, mindig ugyan egy fikarcnyit sem fest rózsásabb képet az amerikai alsóbb osztályok életéről, ám több tekintetben mégis kíméletesebb bajba jutott hősével: ad egy szövetségest neki, és kiengedi fojtogató hétköznapi közegéből, ugyan a New York-i klinikáig vezető utazás egyetlen állomása sem derűsebb, mint az otthoni környezet volt. A címben szereplő „soha, néha, mindig” dramaturgiai csúcsjelenete a filmmel debütáló Sidney Flanigan játékának és az őt kérdező szociális munkás amatőr voltának is sokat köszönhet, itt a leginkább szembetűnő, hogy a rendező ugyan alig alkalmaz dokumentumfilmes eszközöket, mégis a való életet láttatja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
