KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

       
   2022/június
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Óhullám A Nemzeti Filmalap (2011-19) filmjei
• Murai András: Gyomorgörcs és puncstorta Ügynökfilmek a Kádár-korszakról
• Rudolf Dániel: Áldozathozatal Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Kelecsényi László: Pisti a filmgyárban Örkény-mozi
• Huber Zoltán: Követni a formát Beszélgetés Sophy Romvarival
NŐI TESTEK
• Forgács Nóra Kinga: Anyanyelv Női reprodukciós horrorfilmek
• Bartal Dóra: Mintha orvos írta volna fel Autoerotika a sorozatokban
• Varró Attila: A vágy tüze Szörnylányok és rémapák
• Kovács Kata: Semlegesítsd a belső pandádat Domee Shi: Pirul a panda
LENGYEL VILÁGOK
• Fekete Tamás: Dubaji lányok, lengyel nők Maria Sadowska
• Szíjártó Imre: Csodás életek Lengyel hétköznapfilmek
• Varga Zoltán: Összefüggések pókhálója Gombrowicz és Żuławski
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Lovas Anna: Emlék-kollázsok Lynda Barry: One! Hundred! Demons!
AMERIKAI ÁLMOK
• Géczi Zoltán: Techno-Messiások tündöklése és bukása Amerikai startup: sorozatok és filmek
• Orosdy Dániel: Összebilincselve Sidney Poitier (1927-2022)
FESZTIVÁL
• Boronyák Rita: Idegen akcentusok találkozása Toulouse: Cinélatino
TÉVÉFILM
• Schubert Gusztáv: Családi kalitka Paczolay Béla: Pacsirta
• Kolozsi László: Frigye nem lett sikeres Tóth Tamás: Frici és Aranka
• Pethő Réka: Ez nem cég, hanem színház? Madarász Isti: Ecc-pecc
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: A halászlé és a tenger Pálinkás Norbert: Katinka
• Huber Zoltán: Hamlet, a barbár Robert Eggers: Az északi
• Varró Attila: Nickelodeon Tom Gormican: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya
MOZI
• Déri Zsolt: Szerelmes nehézfiúk
• Kovács Kata: Soha néha mindig
• Baski Sándor: Doctor Strange az őrület multiverzumában
• Vajda Judit: Hölgy
• Rudas Dóra: Kis lecke a szerelemről
• Pazár Sarolta: Mindenki utálja Johant
• Kovács Patrik: Camelot – Harcok trónja
• Varró Attila: Downtown Abbey: Egy új korszak
STREAMLINE MOZI
• Kovács Gellért: Fordulópont
• Benke Attila: Maixabel
• Huber Zoltán: Utazás
• Sándor Anna: Novícia
• Jordi Leila: Umma – Anyám szelleme
• Déri Zsolt: Stamping Ground
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Apokrif történelem

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sophy Romvarival

Követni a formát

Huber Zoltán

Sophy Romvari személyes hangvételű rövidfilmjeivel a tengerentúlon komoly kritikai visszhangot keltett.

 

A Torontóban élő fiatal alkotó különleges hangulatú, gyakran mellbevágóan őszinte munkái a nívós fesztiválszereplések mellett többek között a Mubi és a Criterion Channel kínálatába is bekerültek. A családi múlt feltérképezése mellett a filmjeiben olyan témákkal foglalkozik, mint az elengedés vagy a változó kommunikációs csatornák. Sophy Romvari szülei a rendszerváltás előtt hagyták el Magyarországot, a családjában ő az egyetlen, aki már Kanadában született. Az interjú eredetileg angol nyelven készült.

*

A nagypapád, Romvári József számtalan magyar film díszlettervezője, apukád még Budapesten operatőrnek tanult. Innen nézve szinte sorsszerűnek tűnik, hogy te is filmeket készítesz. Mennyire volt jelen az életedben ez a fajta családi hagyomány?

Mindig tudtam, hogy a nagypapám filmekben dolgozik, de csak jóval később értettem meg, mit is csinált pontosan. Miután a szüleim kivándoroltak, apukám építkezéseken dolgozott, később grafikus lett, de szabadidejében mindig fotózott és videózott. Soha nem értettem, honnan jön ez. Csak miután én is filmezni kezdtem, tudtam meg, hogy anno ezt tanulta. A szüleim persze mindig is kreatív irányba tereltek minket, így a filmes karrieremet is támogatták. De elsősorban annak örültek, hogy művészi pályát választottam.

A munkáid valahol a dokumentum és a fikció határán vannak. Nagyon személyesek, épp ezért univerzálisak. Hogyan találtál rá erre a formára?

Az első filmes iskolámban nem nagyon csinálhattunk személyes hangvételű munkákat. Más diákok írásait kellett megrendeznünk, ami remek tanulás volt, de tisztán éreztem, ez nem az én utam. A filmjeimmel nagyon konkrét érzelmeket akarok megragadni, amelyeket nekem is fel kell még dolgoznom. Őszintén szólva soha nem tudom, másoknak is érdekes-e egészen addig, amíg el nem készülnek. Nekem és a családomnak terápiás hatásúak, de nyilván nagyon jó érzés, hogy a visszajelzések alapján másoknak is az.

Az első munkáidban még színészekkel dolgoztál, azóta viszont te magad vagy a főszereplő.

Számomra könnyebb belülről rendezni a filmeket. Sokkal jobban meg tudom teremteni a szituációkat, szabadabban tudok kísérletezni, mintha egy színészt kellene instruálnom. Persze az sem mellékes, hogy jóval olcsóbb így filmezni és a kontrollom is nagyobb. De ha végignézzük a filmjeimet, ettől függetlenül is egyre többet mutatok meg önmagamból.

Diplomamunkád, a Still processing súlyos családi traumát dolgoz fel. Addig nem látott fotókat hívsz elő és rögzíted, ahogy először szembesülsz velük. Hogy viszonyult ehhez a családod?

Igen, ez nehéz, hiszen személyes hangvételű filmeket csinálok, ők viszont zárkózottabbak, amit szeretnék tiszteletben tartani. Először nem nagyon tudták elképzelni, hogyan beszélhetek magunkról úgy, hogy ne áruljak el túl sok konkrét információt. De bíztak bennem és az apám még egy levelet is írt, ami a filmbe is bekerült. A Still processing elsősorban nekik készült és amikor látták, nagyon meghatódtak. Az anyukám azóta lelkesen követi a visszajelzéseket és nagyon örül a film sikerének.   

A rövidfilmnek, de különösen a rövid dokumentumfilmnek eléggé mostoha a sorsa. Alig kerülnek szélesebb közönség elé és akkor is gyorsan eltűnnek. Neked mégis ezekkel sikerült komoly figyelmet keltened. 

Ezeket az alkotásokat sokan csak ugródeszkának tekintik, holott minden történetnek megvan a maga formája, amit muszáj követni. Az eddigi ötleteimhez ezek passzoltak, így lehetett a legjobban elmesélni őket. A másik fontos dolog a megfelelő nézőpont megtalálása, a rövidebb forma szerintem gyakran jobban illik a dokumentumfilmhez. Az én esetemben például sokkal pontosabban lehetett adott érzelmekre és interakciókra fókuszálni. De most épp egy olyan történeten dolgozom, amiből az első nagyjátékfilmem készülhet.

Végezetül a kötelező kérdés: mennyire vagy jártas a magyar filmművészetben?

Sokkal több időt szerettem volna a nagypapámmal tölteni, de rajta keresztül így is sok mindent tanultam a magyar filmekről. A kortársak közül sajnos csak azokat ismerem, akik szélesebb nemzetközi forgalmazást kapnak. Budapesten is csak egyszer jártam. De ez is az egyik nagy előnye annak, ha az ember személyes filmeket csinál. Bármikor elmélyedhetek ezekben a témákban is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 19-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15371