A sci-fi határaiMesterséges Intelligencia – fények és árnyakRobo SapiensSchubert Gusztáv
Miközben
a tudomány hipersebességbe kapcsolt, a scifi-mozi jövőképe megrekedt a
hagyományos kliséknél.
A XXI.
századból már eltelt 16 év, de még mindig nem látjuk világosan, merrefelé is
megy majd a világ a következő tíz évben. Ki-ki a saját vágyálmait vagy félelmét
ragasztja rá az eljövendő évszázadra. Van, aki a technikai fejlődés robbanásszerű
felgyorsulását és a bőség korát várja tőle, mások – épp ellenkezőleg – a
fogyasztói társadalom összeomlását, és az emberiség spirituális ébredését remélik.
Egyelőre
csak annyi tűnik biztosnak, hogy az a több mint fél évszázados status quo, ami
a II. világháború után stabilizálta a világot, felbomlóban van. Jelenünkben a legvégletesebb
forgatókönyvek rejlenek. A XXI. század bőségszarujából/Pandóra szelencéjéből (?)
bármi előkerülhet. Tünet persze ez is, hiányzik a nagy átfogó „narratíva”,
nincs fősodor, van viszont százféle képzet, ideológia, és mind magát tartja az
egyedül igaz hitnek, vagy a bölcsek kövének. A sokszínűség persze jó, de a
káosz egyáltalán nem az. Ma mindenki harcol mindenki ellen, teljes a zűrzavar, újra
hidegháborús paranoiában élünk. Ebből a káoszból háromféleképpen lehet eljutni
a békéhez. Egyetlen egy erős hatalom, ideológia, vallás, kultúra elnyomja a
többit. Asszíriától a Harmadik Birodalmon át a Szovjetunióig tart e brutális
alfahím-mentalitás rémtörténete. Ennek a jószándékú „felvilágosult abszolutista”
változata sem sokkal békésebb ügymenet. A „Pax Americana”, amely a demokrácia
és technikai fejlődés exportjától remélte a szép új világ eljövetét, a szemünk
láttára vallott kudarcot. A normális ügymenetet, a „boldog békeidőt” általában
az szokta elhozni, ha négy-öt egyenlő erejű középhatalom kölcsönösen sakkban
tartja egymást. Messze nem ideális állapot, de a történelem tanúsága szerint –
lásd az 1849-1914 közti Európát – prosperitást biztosít néhány emberöltőre. Elképzelhető
egy harmadik változat is, az emberi természethez idomuló berendezkedés. Ehhez
az aranykorhoz két feltételnek kell teljesülnie: nagyon fejlett
tudományos-technológia és egy nem csak jelszavaiban demokratikus, a
sokszínűségtől nem rettegő, hanem épp arra épülő társadalmi rendszer. Az első
tényező – a szupertechnika – itt áll a küszöbön, a második – a jól temperált társadalom
– mindig is utópia maradt, az elmúlt évtizedekben azonban messzebbre sodródtunk
tőle, mint legriasztóbb rémálmainkban hittük.
*
Mihez
kezd ezzel a helyzettel a SF film és irodalom? Science-fiction ott van, ahol
jövő van. Jövő pedig ott van, ahol egyszerre adott a stabilitás és a
rugalmasság. Az ókori Egyiptom például ismerte a stabilitást, de nem ismerte a
jövőt. Egyiptom nem haladt, nem tartott sehová, kerek egész volt, körbe-körbe forgott
évezredekig. Megtehette, mert tökéletes mikrokozmosz volt, nem függött külső
tényezőktől. Ez azonban ritka kivétel. A sztenderd történelmi helyzetet nem az
állandóság, hanem a folyamatos változás jellemzi, melynek motorja a gazdasági
szükség, a tudományos ismeretek gyarapodása és a kultúrák érintkezése.
A
sci-fit Verne Gyula krédóját követve a felfedezés örök vágya hajtja. Mára a
helyzet megfordult, a technológiai paradigmaváltás gyorsabb, mint a hollywoodi
science-fiction mozi színeváltozása. Az álomgyár réges-régi rémálmokba
feledkezik (nézőivel együtt), miközben a természettudomány és a technika már
egészen másutt jár.
Hogy
hová tűnt a jövő? Nem a technikai fejlődés állt le, hanem a társadalom
evolúciója. A technokraták optimizmusa egyáltalán nem alaptalan. Az elmúlt
negyedszázadban a tudomány hihetetlen mértékben fejlődött (elsősorban a
számítógépek és az internet segítségével). „2000. évi sebességgel számolva – állandó ütemben – a
múlt század egésze alatt tapasztalt fejlődéshez csupán húsz évre lett volna
szükség. Nem százévnyi technológiai fejlődést fogunk tapasztalni a XXI.
században, hanem húszezer évnyit (ismét csak a mai fejlődési sebességgel
mérve), azaz ezerszer nagyobbat, mint amekkora a teljes XX. századé volt.” (Ray Kurzweil:
A szingularitás küszöbén).
A mainstream
SF mozi ebből többnyire csak annyit lát és mutat, hogy őrült tudósok
veszedelmes dolgokat művelnek, vagy rémes idegen lények érkeznek az űr sötét
mélyéből. A tudományos fantasztikus irodalomban sokkal jobb a helyzet, mert az
írói objektivitást és képzeletet nem terrorizálja a megaköltségvetésű SF-filmek
profitkényszere. Miközben a SF irodalom rendkívül változatos, és tele van lidércesen
pontos jövő-víziókkal (Aldous Huxley, George Orwell, Philip K. Dick,Theodor
Sturgeon, Ray Bradbury, William Gibson), tudományos, technológiai, lélektani,
szociológiai szempontból rendkívül megalapozott társadalmi prognózisokkal (Stanislaw
Lem, Arthur C. Clarke, Isaac Asimov), és vérfagyasztó szatirákkal (Fredric
Brown, Robert Sheckley, Kurt Vonnegut), a sci-fi mozinak még a legjobbjai is rendre
eltérülnek a látványos vagy a melodrámai közhelyek felé. (A kivételek ritkák: Sztalker, Mechanikus narancs, Videodrome, Brazil, Gattaca, Az út, Under the Skin, Ex Machina).
Ha
tudni akarjuk, hogyan enyésznek el a közeljövő legizgalmasabb kérdései a
mainstraim SF-mozi sematizmusában, elég röviden felidézni a Mesterséges
Intelligencia szomorú esetét Hollywooddal. A Brian W. Aldiss novellájából
kiinduló A.I. a mecha és az orga
konfliktust ugyan érzékletesen vezette fel, de Spielberg adaptációja végül a legtöményebb
giccsbe fulladt. Az android-paradoxont (érző és gondolkodó gép) megalapozó Asimov briliáns helyzetelemzései a filmen szintén elsikkadtak,
Alex Proyas Én, a robot-jából
jóformán csak a fenyegető robothadsereg szuggesztív képe maradt meg a nézőkben.
Az Ex Machina a Szárnyas fejvadász óta a legokosabb, legérzékenyebb (és
legérzékibb) robot-lélektani dráma. És mégis: a Metropolis gépasszonya óta berögzült robot-paranoiát végül Alex
Garland is megerősíti, ravasz androidája szökése után egy halott és egy halálra
ítélt férfi marad a színen. Félelmeink eszerint tehát jogosak: az android
genezisénél fogva gonosz és veszedelmes. Egyrészt, mert mesterséges kreatúra,
ennél fogva „természetellenes” (az evolúció nem hoz létre ilyen teremtményt),
másrészt, mert nem szerves (organikus) lény: mozog, cselekszik, de mégsem él, nincs
lelke, nincsenek érzelmei, nincs erkölcse. Habár Asimov a robotika három
alaptörvénye révén felruházta vele. (Olyannyira, hogy a robot a belé programozott
három törvényt – ha csak nem jön közbe valami technikai malőr vagy gonosz
programozó –, megbízhatóbban betartja, mint mi, tízparancsolatra „beprogramozott”
emberek a saját szabályainkat.) A robotok iránti félelmünk harmadik forrása: a
kétszínűség, a robot (pontosabban az android) a színlelés mestere, embernek
képes látszani, pedig gép.
Mire gondoljon
az ember ezek után, ha azt hallja, hogy „a jövő a Mesterséges Intelligenciáé”.
Szíve görcsbe rándul, keze ökölbe szorul, különösen, ha még dörzsölt demagógok is
hergelik: „jönnek a robotok, és elveszik a munkahelyed”. A mélységes
tudatlanság, a paranoiás félelem a tudástól, a tudománytól, a tudósoktól, a
szellemi elittől, a gépektől (párosulva a felemelkedés reménytelenségével) –
mindez nem a tudásalapú társadalomnak kedvez, hanem Ludd tábornok hadseregébe
toborozza a géprombolókat.
Egyfelől
tehát óriási esélyünk van a minden eddiginél gyorsabb és rengeteg
gazdasági-egészségügyi-kulturális problémánkat megoldó tudományos-technikai
fejlődésre, a másik oldalon pedig ott a prosperitásból kimaradt rozsdaövezetek lakóinak
tudással, tudománnyal, elittel szembeni kételye, sőt elvakult dühe. E
veszedelmes helyzetet a mai fősodorbeli sci-fi filmek közül talán a Transzcendens rajzolja fel
legpontosabban, hogy aztán rövid úton belesüllyedjen a tudatát
szuperintelligens számítógépére feltöltő haldokló M.I.-guru és csinos özvegye
giccses szenvelgésébe.
Nagyon
sokba kerül nekünk, hogy a mozi nem tudja másképp elmesélni a jövőt, mint
megszemélyesítve. Nem, a robotoknak nincs lelkük, a Mesterséges Intelligenciát
pedig végképp nem úgy kellene elképzelnünk, mint android Nagy Testvért. (Habár miért
is ne, még egy szuperintelligens Big Brother is jobb lenne, mint tudatlanságukra
büszke orga alakmásaik. És különben
is, ha egy szuperokos számítógép – mint az Alphaville-ben
Alpha 60 – arra gyúr, hogy zsarnokoskodjon az emberek felett, betiltva a
gondolkodást és az érzelmeket – ez csak egyet jelenthet, a szerencsétlen
adatzabáló minden csak nem szuperintelligens.)
Amikor
a számítógépekről gondolkodunk, ne nagyon érzelegjünk, a legjobb tanács, amit
megfogadhatunk, Virilio axiómája, miszerint minden találmány magában hordja a
baleset lehetőségét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a technika
veszedelmes, hanem csak annyit, ne istenítsük, de ne is démonizáljuk. Ennek
fényében lehet felmérni: mit hoz (és mit visz?) a Mesterséges Intelligencia közelgő
korszaka. (Mert bizony hamarosan eljő, hacsak a rozsdaövezet ludditái le nem
dobják az atomot a Szilikonvölgyre. Volna rá igény.) Tény és való, magával visz
rengeteg munkahelyet, de cserébe új szakmákat teremt. Ki hallott
informatikusokról 20-25 évvel ezelőtt? Ma a tíz leggazdagabb ember között ott
vannak a Microsoft, a Google, a Facebook alapítói.). A mesterséges
intelligencia első menetben a kemény és piszkos melót meg a lélektelen
robotolást viszi magával. Ha az emberi tudás az intelligens számítógép és az
internet kínálta extra tudással bővül, az nem minket degradál gépemberré, az
oktalan gépet változtatja intelligens robo
sapiens-szé. Ember és gép szimbiózisa – mióta felegyenesedtünk –, elemi adottságunk,
az ember homo faber, eszközhasználó
lény. Attól, hogy a számítógépet beilleszti a saját és a társadalom életébe,
nem veszíti el a lelkét, nem változik géppé, csak megsokszorozza szellemi
kapacitását, ahogy a gőzgéppel vagy az exkavátorral annak idején a fizikai
erejét sokszorozta meg. A vasút, az autó, a repülőgép, a televízió, a
számítógép, az okostelefon, az automatizált gyártósorok, a röntgen és a CT
nélkül már nem boldogulnánk. Rossz hír a géprombolóknak: nincs visszaút a
paleolitba, illetve lenne, de abba hétmilliárd ember halna bele, az emberiség
barbár maradéka pedig a Mad Max Fury-t
játszaná le, míg az utolsó hordó benzin el nem enyészne.
Jöjjön
tehát új szuperintelligens technológia forradalom? Határ a csillagos ég? Ha tényleg szuperintelligensek leszünk, nem
vágyakozunk majd többre, mint a „fenntartható fejlődésre”. Az univerzumot meghódító
féktelen hübrisznél jobb a békesség. Aki olvasta a Választ, Fredric Brown villám-novelláját vagy Arthur C. Clark
tibeti példabeszédét (két korai proféciáját a Mesterséges Intelligencia
mindenhatóságának), az tudja, hogy mi történik, ha begépeljük a számítógépbe „Isten
kilencmilliárd nevét”, ha összekötjük „a világegyetem valamennyi – 96 milliárd
– lakott bolygójának valamennyi számítógépmonstrumát.” Kialszanak a csillagok, ránk
borul az Örök Sötétség.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3 átlag: 5 |
 |
|
