Latin-amerikai portrékJackieSoós Tamás Dénes
Jackie –
amerikai-chilei-francia, 2016. Rendezte: Pablo Larraín. Írta: Noah Oppenheim.
Kép: Stéphane Fontaine. Zene: Mica Levi. Szereplők: Natalie Portman (Jackie
Kennedy), Caspar Phillipson (John F. Kennedy), Peter Sarsgaard (Robert
Kennedy), (Lyndon B. Johnson), Greta Gerwig (Nancy), Billy Crudup (Az
újságíró). Gyártó: Wild Bunch. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 100 perc.
Legalább Liberty
Valance, de azt is mondhatnánk, JFK óta tudjuk, hogy amikor a legendából tények
lesznek, a legendát kell publikálni. Tudta ezt Jackie Kennedy is, aki alig egy
héttel a férje halála után, a Life magazin interjújában teremtette meg a JFK
elnökségét kérészéletű édennek láttató Camelot-mítoszt, és tudja Pablo Larraín
is, aki arra tesz kísérletet, hogy egymás mellé nyomtassa a kettőt, és nemcsak
a legendát, de a legendát inspiráló valóságot is közzétegye. Az életrajzi
filmek kényelmes dramaturgiáját elvető, hősnője életéből csupán töredékeket
felvillantó gyászfilm gerincét épp ez az interjú adja, amelyben a
politikusfeleség a saját és férje imidzsét is kontrolláló médiamanipulátornak
mutatkozik, de a Jackie legnagyobb
erénye, hogy a bábjátékos portréja mellé másikat is illeszt. A megtört
özvegyét, a helyét kereső feleségét, és persze a privátszféráját óvó
közszereplőét, aki férjéhez hasonlóan nemcsak azt érzékelte, hogy a valóságnál
– a tényleges eredményeknél – immár fontosabb a valóság látszata, hanem azt is,
hogy a JFK elnökséget idealizáló legendával építhet csak olyan sáncot maga és a
magánéletében leskelődő nagyközönség közé, ami mögé elbújhat. Larraín, aki már
a Nóban is kesernyés iróniával
firtatta a média örökké manipulatív természetét, azt kutatja, mi volt a valós,
és mi a megjátszott Jackie életében, és megint arra a következtetésre jut, hogy
bár a politika színházában nem lehet és talán nem is érdemes a kettőt
szétszálazni, a vizuális manipuláció mögött a folyamatot kézivezérlő embert is
fel kell mutatni a maga vágyaival és hibáival egyetemben. Még akkor is, ha most
csak a valóságnál nagyobb legendát, a mítoszalkotó mítoszát találja a színfalak
mögött, mert abban is látni lehet az emberit: a gyilkosság sokkját, a gyász
drámáját, a férfiak – Bobby Kennedy, Johnson emberei – akaratával folyvást
megküzdő nő barikádharcait, melyek hatásukat a saját kora számára is elsősorban
ikonikus képeken létező Mrs. Kennedy emlékezetes fotóinak (LBJ beiktatása, JFK
temetése) mitikus erejű újraalkotásából nyerik. Abból, hogy Larraín
gondolatgazdag, de rideg szépségű filmje annak a törékeny, de erős, félénk, de
magabiztos nőnek ábrázolja Jackie-t, mint a megengedő utókor, csak közben
hozzáfűzi: érdemben, tartásban, illúzióteremtésben bizony ő is ízig-vérig
Kennedy volt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 6 |
 |
|
