Film / RegényDennis Lehane: Az éjszaka törvényeÉjjel élnekRoboz Gábor
A Titokzatos folyó szerzője vérbeli gengszterregényével biztosra
megy.
A magyar könyvkiadás
egyik súlyos lemaradása a szesztilalom korában játszódó gengszterregényekhez
fűződik, de az elmúlt néhány évben több ízben is törlesztett, és a Fékezhetetlen, a Gengszterek földjén és a Babaarc
után újabb kiadvány segít abban, hogy ne csak mozgóképről ismerhessük a
gépfegyverek és puhakalapok Amerikáját. Ráadásul Az éjszaka törvénye sem a gazdag külföldi korpuszból véletlenszerűen
kiemelt tucatmű, hanem egy kritikailag is elismert és még az olvasók körében is
népszerű veterán sokadik munkája: a 2012-es könyvet az a Dennis Lehane írta,
aki a Kenzie–Gennaro krimisorozattal és egyes önálló regényeivel (Titokzatos folyó, Vihar-sziget) már
azelőtt befutott, hogy Hollywoodban igazán elkezdett volna jól csengeni a neve.
Több amerikai
nagyvárosnak is megvan a maga krónikása (mint New Yorknak Block vagy Los Angelesnek
Ellroy), Lehane-t pedig többen Boston Bárdjaként emlegetik: a prózaírók közül
nála jobban kevesen ismerhetik szülővárosát, amelyről több mint húsz éve
publikál különféle bűnügyi sztorikat. Részben itt játszódik Az éjszaka törvénye is, amely az egymáshoz
lazán kapcsolódó kötetekből álló Coughlin-trilógia középső része. Az epikus
nyitást (The Given Day) követően tematikailag
és terjedelmileg is kisebb lélegzetű történet, amelyben főhőssé lép elő az ír
származású rendőrcsalád legfiatalabb tagja, hogy a húszas-harmincas évek
Amerikájában kispályásból nagymenő legyen. Miután társaival kirabolnak egy
kaszinót, amiről nem tudják, hogy az egyik befolyásos szeszcsempész tulajdona, a
húszéves Joe elkezdi szédíteni a lányt, akit nem kéne, majd fokozatosan felpörögnek
az események, és nem kell a téma szakavatott ismerőjének lenni ahhoz, hogy
tudjuk, mit várhatunk ettől a könyvtől.
Lehane mellébeszélés
nélküli gengsztersztorit mesél el ismerős karakterekkel és helyszínekkel, konfliktusokkal
és párbeszédekkel, így Az éjszaka
törvényét elsősorban akkor
élvezhetjük, ha beérjük a kevés meglepetést tartogató dramaturgiával. A
trilógia nyitókötetéből már kiderült, a szerző milyen alapos kutatómunkát
fektet a miliő megteremtésébe, és ez az aktuális regényre is igaz, az épületektől
kezdve az autómárkákon át a divatig (az, hogy egy-egy cameót is bedob,
gyakorlatilag elvárható), bár kérdés, egy hazai olvasónak mennyit ad hozzá a
könyvhöz, hogy vélhetően hiteles képet kap belőle a kor Bostonjáról vagy a
floridai Ybor Cityről. Ezzel együtt van nyoma annak, hogy Lehane nagyjából
nyolcvan év távlatából írta a regényt, de persze ő is nagyon jól tudja, mennyit
vihet bele a szövegbe modern nőképéből és a főhős öndefiníciós törekvéséből („Nem
gengszter vagyok, hanem törvényenkívüli”) úgy, hogy ez a szesztitalmi történet
közben hiteles maradjon.
Lehane – aki a Drót mellett a Gengszterkorzóba is bedolgozott – érezhetően tartja magát a műfaji
szabályokhoz, ugyanakkor egy-egy ponton a melodráma iránti vonzódását is
megcsillogtatja, és a talpraesett hősszerelmes, ízig-vérig individualista Joe
személyében olyan figurát teremtett, akivel nagyon könnyű együtt tartani. A
szerző ismerői számára nem meglepő, hogy érzékenységének köszönhetően mindig
elő tud rukkolni valamilyen frappáns leírással vagy apró részlettel, így Az éjszaka törvényét is a tőle
megszokott nyelvi színvonal jellemzi, ami természetesen az időnként pattogós
párbeszédekre is kiterjed.
Nehéz nem
tiszteletadásként olvasni a regényt, de az író nem egyszerűen a szóban forgó
kor vagy műfaj előtt emel kalapot, hanem a több szereplő által is reflektált
életmód előtt: a könyv Nicholas Ray filmjét megidéző eredeti címe (Live by Night) is világosan jelzi, hogy
Lehane-t elsősorban az éjszaka eksztázisától fűtött gengszterek vagy
törvényenkívüliek romantikája nyűgözi le, és ez akkor is ragadós, ha azt
hisszük, hogy már a témakör összes filmjét láttuk.
Agave Könyvek, 2017.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 3.8 |
 |
|
