A gyűlölet körei

Neonácik mozivásznon

A gyűlölet vonzásában

Csiger Ádám

Az újnáci bandák vesztesek csoportjaként jelennek meg a filmekben.

Hazánkban a Veszettek az első nagyjátékfilm, amely a szélsőjobboldali gyűlöletcsoportok témáját dolgozza fel, de külföldön számos neonácikról, fehér felsőbbséget hirdetőkről és bőrfejűekről szóló film készült már. Ezek közül viszont alig egy maroknyi ért el világsikert (és jutott el a honi forgalmazásba). Sikerük tehát nem a téma népszerűségének, hanem a kidolgozásnak köszönhető. Csábító lenne a nazisploitation mintájára neonazisploitation-nek elkeresztelni a témával foglalkozó filmeket, de a világsikerű alkotások csak nyomokban tartalmaznak hatásvadász elemeket, és az évek múlásával egyre ritkábban. Ezekben a filmekben sem ritka a tiltott önkényuralmi jelképek és cenzúrázatlan szélsőséges retorika megjelenítése, de mindez elsősorban realisztikus couleur locale eme művekben, melyeket valójában főleg hagyományos dramaturgia és műfaji koncepció mozgat. E mozikban a radikális bandák nem pusztán ellenségképként jelennek meg, ahogy azt a háborús- és akciófilmekben megszokhattuk, hanem drámai feszültség és műfaji attrakciók forrásaként. Eme alkotások más-más dramaturgiai és műfaji stratégiával közelítik meg témájukat: van köztük thriller, románc, családi- és börtöndráma, életrajzi film, felnövéstörténet, valamint romantikus és fekete komédia. Viszont tanulságos közös vonásuk, hogy mind vesztesek szövetségeként ábrázolják a szélsőjobboldali bandákat.

Ami az Elárulva című filmben ki is mondatik egy párbeszéd során. Az FBI egy fehér szupremácista csoport után nyomoz, aminek tagjai mind peremre szorult figurák: elszegényedett, elmaradott, egyre leszakadó vidéki farmerek, vannak köztük háborús veteránok és áldozatok rokonai, valamint börtöntöltelékek is. Az 1988-ban bemutatott film cselekménye tökéletes bevezető a témáról szóló munkák mezőnyébe, hisz az azonosulásra alkalmas főhős egy jólelkű újonc nyomozónő, aki semmit nem tud a fehér nacionalizmusról, eleinte hinni is alig hisz benne, így aztán a néző vele együtt, az ő szűz tekintetén keresztül ismerkedik meg a jelenség borzalmaival. E vegyes kritikákat kapott film még vádolható némi hatásvadászattal, ami azzal is magyarázható, hogy a „hollywoodi fenevad” Joe Eszterhas írta. Akit igaz történet inspirált: egy szókimondó, zsidó származású rádióst meggyilkolt egy fehér szeparatista szervezet (The Order, azaz A Rend), akiknek terveiben ráadásul számos terrorcselekmény szerepelt a szerintük „zsidó kormány” és „fekete rendőrség” ellen. A hősnő feladata, hogy elcsábítson és lebuktasson egy gyanúsítottat, akibe viszont rögtön beleszeret, mivel nyíltszívű és tragikus sorsú családos embernek ismeri meg. Azonban a nő élete hamar rémálommá válik: beigazolódik az FBI gyanúja, és be kell épülnie a szélsőségesek közé. A film sokk-dramaturgiára épül, tárháza a szélsőjobb amerikai megjelenési formáinak a Ku-Klux-Klantól a börtönbanda Árja Testvériségig, ráadásul Eszterhas minden jelenettel felülmúlja magát. A műfaj tragikus románccal ötvözött háztáji (domesztikált) thriller, melynek bonyodalma, hogy a hősnő szerelméről kiderül, hogy rasszista gyilkos. E filmet ugyanakkor egy hasonlóan feszült drámai status quo is működteti, melyben a szerelem fűz össze két fölöttébb különböző karaktert. Eszterhas részéről pedig szerzőiségről is lehet beszélni, az emancipált hősnő és az életveszélyes vonzalom (mint bonyodalom) alapján e mozi a Flashdance és az Elemi ösztön ötvözeteként jellemezhető.

Nácikról radikálisan

Talán nem véletlen, hogy e témában az első igazán nagy port kavart film a Mad Max földjéről, az exploitationben erős Ausztráliából érkezett. A Russell Crowe nevével fémjelzett Romper Stompert (1992) nem sorolják, és nem is sorolható az Ozploitation kategóriájába, de a helyi gerillafilmes hagyományoknak azért katalizátor szerepe lehetett a neonácizmus naprakész és merész feldolgozásában. Ami Ausztráliában nyilvánvalóan sokkal egzotikusabb jelenség, mint például Németországban (hisz e kontinensen a neonácik is bevándorlók), ennek is köszönhető, hogy kirívó jelenséggé válhatott és világsikerű mozi készülhetett róla a filmvilág peremén elhelyezkedő országban.

A Romper Stomper is megtörtént eseten alapul: a Crowe alakította Hando figuráját Dane Sweetman, a neonáci gyilkos ihlette. A férfit azért ítélték el, mert megölte egyik társát. A neonácizmusról szóló filmek gyakran dolgoznak fel megtörtént eseteket, és arról tanúskodnak, hogy a szélsőjobboldali bandavezérek köreiben nem ritka a korai és erőszakos halál (lásd George Lincoln Rockwell, az American Nazi Party alapítója esetét), ráadásul nem az általuk terrorizált kisebbségek, hanem elvbarátaik kezéből. A témát feldolgozó munkák – köztük e film is – általában egy egész csoportról szólnak, ami a nácizmus anti-individualista természetéről árulkodik. E filmek cselekménye ugyanakkor elsősorban egy bálványozott, karizmatikus vezető alakja köré épül. Hando prototipikus karakter a neonáci témájú filmek Hitler-szerű vezéregyéniségeinek sorában, ami a jobboldali radikális bandák tekintélyelvűségéről mond sokat. Az ilyen csoportokat felvonultató munkák karakterei többnyire kamaszok vagy fiatal felnőttek, ami ugyancsak a nácizmus esszenciájából ered. „Aki megnyeri a fiatalságot, azé a jövő” – szól a Hitlernek tulajdonított mondás, ami a nácizmus anti-intellektualizmusát és agymosó taktikáit példázza. Jelen mozi játékosan rímelő címe is az ausztrál neonácik infantilizmusát hivatott kifejezni.

Mivel egy Führer-figura túl ellenszenves lenne főhősnek, e filmben az azonosulásra alkalmas szerepet a szárnysegédje tölti be, aki természetesen mérsékeltebb elveket vall nála (noha egy kollektivista csoport tagjaként általában nincs egyéni véleménye), és idővel kételkedni kezd példaképében, azaz elkezd „kigyógyulni” radikalizmusából. A film egy főellenség, egy főhős és egy hősnő szerelmi háromszögére épül. A főhősnek underdogként kell megküzdenie az apa-figura Handóval szerelme kezéért. A romantikus szál mellett viszont a film ábrázolja a neonáci csoport bukását és kisszerű motivációit is, amilyen a gazdasági recesszióval járó munkanélküliség és bűnbak-keresés, valamint a rasszizmus a vietnami kisebbség ellen. Az is sokatmondó, hogy a főhőst alakító Daniel Pollock drogproblémái miatt öngyilkosságot követett el a premier idején. A csoport bukásának ábrázolása egyfajta apológiaként is szolgál a film addigi energikus, látványos, fülbemászó rockzenével felpörgetett stílusáért. Mivel azt is rekonstruálja, hogy milyen esztétika vonzhat fiatalokat a szélsőjobboldali bandákhoz, a gyűlöletcsoportokról szóló filmek sorában a Romper Stomper ítélkezik a legkevésbé nyíltan, amit jól példáz, hogy bemutatása idején nagy tiltakozást váltott ki, Hando karaktere pedig – az alkotók szándékai ellenére – inspirálóan hatott valódi extrémistákra.

Náci megváltás

Az Amerikai história X (1998) megfordítja a Romper Stomper főhős-főellenség felállását. A történet nyitánya hasonlít az ausztrál film cselekményére: egy testvérpár idősebb tagja karizmatikus neonáci bandavezérré, azaz Hitler-figurává válik, öccse pedig kutyaként követi. A motivációjuk nekik is tragikus: apjukat megöli egy afro-amerikai gengszter. A radikálisok erkölcsi bukása azonban ezúttal nem a történet végén következik be, azaz immár nem a megoldása a drámának, hanem a bonyodalma. A bosszúálló, önbíráskodó báty gyilkosságért börtönbe kerül, ahol ő megy át hasonló – sőt, gyökeresebb – jellemfejlődésen, mint Hando szárnysegédje a Romper Stomperben. Öccse viszont időközben átveszi a helyét a neonáci közösségben, tehát pozitív főhősből negatívvá változik, a börtönből szabaduló fivér pedig épp fordított utat jár be. Ezúttal tehát – szokatlan módon – az autokrata diktátor „gyógyul ki” a radikalizmusból, az általa agymosott underdog viszont képtelen erre. A Romper Stomperben a radikalizmus visszafordíthatatlan, a pionír menthetetlen, az Amerikai história X alkalmával viszont az ideológus is képes megváltozni, tekintélyelvű követői viszont nem. Utóbbi film üzenete progresszívebb és optimistább: míg az ausztrál filmben a jobboldali vandalizmus káros szenvedély, önpusztítás, az amerikaiban tévedés és tudatlanság közveszélyes eredménye. A két film közti különbség az ausztrál mozi hatásvadászabb tendenciáival is magyarázható. A téma kényes voltát bizonyítja, hogy a későbbi filmet a botrányok ugyan már elkerülték, de a gyártása nem zajlott gördülékenyen, főleg Tony Kaye rendező és Edward Norton nézeteltérései okán, és noha a mozi világsikert aratott, előbbi karrierje derékba tört.

A Ryan Gosling főszereplésével készült A hitetlenben (2001) nincs hős-főellenség felállás, a dráma nem a jellemek hangszerelésére van kihegyezve, hanem egyetlen, meglehetősen komplikált főhősre. E karaktertanulmány már-már tudathasadásos hősében egyesül a főhős és a főellenség, mellette nincs szükség két gyökeresen ellentétes ideológiát képviselő figurára. Danny Balint egy hús-vér oximoron. A film a „zsidó náciként”, illetve „öngyűlölő zsidóként” elhíresült Dan Burros rövid életén alapul. Az orthodox zsidó neveltetésű fiatalember az American Nazi Party aktivistájává avanzsált, és amikor a New York Times leleplezte származását, öngyilkosságot követett el. A filmbeli Balint se nem hős, se nem főellenség, hanem antihős, akinek önmaga a legkérlelhetetlenebb ellensége. A karakter zsidó létére a leghangosabb antiszemita a szélsőjobbosokból álló környezetében, ami szintén sokat mond a nácizmus természetrajzáról. Balint saját identitásával kapcsolatos kételyeit és az adott társadalom által idegennek minősített származását kompenzálja túl radikalizmussal, egyfajta különc, individuális behódolásként a többségi társadalom felé. Ami rímel azokra a pletykákra is, melyek szerint Hitlernek vagy más náci vezetőknek volt vagy lehetett egy kevés zsidó származása. Amit pedig gyakran visszhangoz a popkultúra, elég a Harry Potter-saga főgonoszára, az alighanem Hitlerről mintázott Voldemortra gondolni, aki titkolja félvér származását követői elől (a főhőst, Harry-t pedig egy villám alakú sebhellyel jelöli meg, ami pont úgy fest, mint a British Union of Fascists párt logója). A nácizmus e filmben nem ok nélkül lázadás vagy tudatlanság, hanem személyiségzavar, kisebbségi komplexus, pszichózis eredménye, ennek megfelelően a gyógyulás ezúttal kizárt, ha a megváltás nem is. Az antihős jelleme fejlődik, ha csak keveset is: ráébred, hogy antiszemita elvbarátai ostobák és semmit nem tudnak a zsidóságról. Balint vesztében konzervatív neveltetése is szerepet játszott: intelligens, individualista, lázadó természetű, hiperaktív gyerekként képtelen volt elviselni az orthodox zsidó vallás szigorát, ami frusztrált páriává tette és meggyűlöltette vele népét és gyökereit.

A nácizmus infantilis

Az Ez itt Anglia (2006) fő újítása, hogy főhőse nem pusztán fiatal, hanem egyenesen kisiskolás, aki befolyásolhatósága, sebezhetősége okán kerül rossz társaságba, groteszk látványt nyújtva a bőrfejű bandavezér, Combo oldalán. A jobboldali extrémizmus e film alkalmával olyasvalami, amiben csak egy gyerek tud őszintén hinni. És egy gyerek sem sokáig: e film műfaja felnőtté válásról szóló történet. Eme alkotásban már végképp nem családi vagy baráti kötelékek vonzzák a fiatalokat a radikális bandákba, hanem a puszta frusztráció. A bőrfejű banda világnagy vesztesekből áll, akik közül a legszerencsétlenebb a Hitler-figura, a szociopata, börtönviselt Combo. E film a Romper Stomper tökéletes ellentéte abból a szempontból, hogy nem egzotizál, hanem árnyal, rögrealistán, a maga eklektikusságában ábrázolja a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájának skinhead kultúráját. Combo és bandája váltig állítja, hogy ők nem rasszisták, a film drámai feszültsége pedig abból fakad, hogy ezt képesek-e betartani egy fekete bőrű környékbeli fiatal társaságában. Az viszont nem kétséges e filmben, hogy rasszizmus és idegengyűlölet egy tőről fakad. A korábbiakhoz hasonlóan e film is felvázolja a radikális bandákba verődés okait: a kisiskolás hős fő motivációja és egyben gyámoltalanságának forrása, hogy apja meghalt a Falkland-szigetekért vívott háborúban, Thatcher politikája termékeny táptalajul szolgált a szélsőségeseknek.

A Titanic fesztiválon bemutatott Oroszlánszív (2013) morbid romkom: egy állástalan, huszonéves neonáci szerelembe esik, és választottja viszonozza érzéseit, de amikor a nő tudomást szerez a férfi nézeteiről, többé hallani sem akar róla, mivel van egy fia egy színesbőrűtől. Hősünknek bizonyítania kell szerelme előtt, hogy nem rasszista, és közben valóban kiábrándul ideológiájából, azonban fivére és a bandatagok ezt nem nézik jó szemmel. A koncepció alapján e film közhelyes vígjáték is lehetett volna, de mi sem áll távolabb a valóságtól. E mozi alkotói ravaszul szembe mennek az elvárásainknak. A fülig szerelmes neonáci az első pillanattól kezdve igyekszik barátságosan viselkedni a gyerekkel, aki viszont kétségbevonhatatlan morális fölénye tudatában egyre durvábban provokálja, ami számos feketén komikus szituációt eredményez. A neonáci férfi felnőtt létére kevésbé érett, mint kisiskolás mostohafia. E 2013-ban bemutatott film idejére tehát Nagy-Britanniában a nácizmus olyannyira vállalhatatlanná vált, hogy immár az Ez itt Anglia kisiskolás karaktere terrorizálja benne a Romper Stomper Hitler-figuráját. Eme alkotás ugyanazt képviseli a neonácikról szóló mozik mezőnyében, mint Az élet szép a holokausztfilm műfajában, azaz fekete komédia egy rendkívül nyomasztó témáról.

Napjainkra odáig fejlődött a nyugati világ, hogy immár szükségtelen érvelni a nácizmus ellen, a téma már legfeljebb morbid komikum forrásaként használható. E mű reflektál a szélsőjobboldal színeváltozására is: a filmbeli neonácik például már nem antiszemiták, hanem iszlamofóbok, és fő problémájuk a bevándorlás. A bőrfejűek ezúttal is vesztesek, elég arra gondolni, hogy a főhős fivérét roppantul frusztrálja, hogy a mostohafiú apja színesbőrű létére jóval sikeresebb karriert futott be náluk. E mozi az Elárulva ellenfilmjeként is értelmezheő: a szerelem és a család itt nem a bonyodalom, hanem a megoldás, az 1988 idején még gyógyíthatatlannak ábrázolt radikalizmus ezúttal már békésen is legyőzhető.

E filmek tehát – a drámaírás szabályainak megfelelően – gyökeresen különböző karaktereket zárnak össze. A szélsőjobbos bandák ideális témát képeznek egy drámához, hisz garantálják a szokatlan, céltudatos és makacs karaktereket, márpedig Egri Lajos szerint egy jó dráma hőse épp ilyen, legalábbis erről értekezik A drámaírás művészete című, az írók bibliájának tartott könyvében. (Nem csoda, hogy egy neonáci a hőse az elismerésekkel elhalmozott Ádám almáinak is.) A szélsőséges bandavezérek megformálása színészek számára is roppant hálás szerep, Tom Berenger, Crowe, Norton, Gosling és Stephen Graham mind életük egyik legjobb alakítását nyújtották.

Hazánkban is készült egy filmnek szánt, de színdarabként megjelent mű a témában: A zsidók szégyene hasonlít az Acélbakancs című, szintén színházi drámán alapuló mozira. Amiben egy államilag kirendelt zsidó és liberális ügyvéd egy neonácit kényszerül védeni (a Puzsér Róbert nevével fémjelzett darabban neonáci helyett holokauszttagadó szerepel). Nekünk sem kell a szomszédba mennünk, ha alapanyagot keresünk egy szélsőjobboldali témájú filmhez. Bár a Chico című mozi róla szól, Eduardo Rózsa-Flores akár a magyar Danny Balintként is jellemezhető. Szegedi Csanád esete pedig egy jobbos radikálisból orthodox zsidóvá váló karakter drámájának adhat modellt. Aminek akár az inverze is működőképes drámát eredményezhet, elég Lars von Trier botrányára gondolni, aki nácinak nevezte magát, miután korábban megtudta, hogy mégsem zsidó származású. (Bár a direktor alighanem Nietzsche műve után nevezte el Antikrisztus című filmjét és kijelentése késői munkáinak ismerőit nem érhette teljesen váratlanul, utóbb visszavonta állítását és bocsánatot kért). A Veszettek alkotóinak arra is megvolt a lehetősége, hogy a szélsőjobb térnyerését ne csak a fiatalok kilátástalanságával magyarázzák, de a magyar társadalomban a tiszaeszlári vérvád óta honos, apáról fiúra, szájhagyomány útján öröklődő antiszemitizmussal és rasszizmussal is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 20-23. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12412

Cikk értékelése:

szavazat: 159 átlag: 5.35