Fassbinder örökségeFassbinder esete a mozivalIntenzitásForgách András
Mint egy szeretkezésben az orgazmus, olyan Fassbinder számára egy filmjelenet megtervezése és leforgatása.
Amikor Volker Schlöndorff
1978-ban, nem sokkal a Baader-Meinhof terrorista csoport vezetőinek stammheimi börtönben
elkövetett öngyilkossága után a Németország
ősszel című nem könnyű projektbe belefogott, nyilvánvaló volt, hogy a több epizódból
álló filmben Fassbinder viszi majd a prímszerepet. Fassbinder 32 éves volt
ekkor. Az ő epizódjával kezdődik a két órás film: a huszonöt perces futam
alapján, ami egy olyan játékfilm, amelyik úgy tesz, mintha dokumentumfilm
volna, és olyan dokumentumfilm, amelyik úgy tesz, mintha a játékfilm volna, könnyedén
megalkotható lenne egy Fassbinder-kéziszótár. A beállítások profizmusától
eltekintve, a filmen ott lebeg a gyors elkészülés, az improvizáció frissessége,
bár ez az improvizáltság – vagy ami annak tűnik, egyfajta szándékos hanyagság, spontaneitás,
rendetlenség (a művészettörténet sprezzaturának
hivja az effajta szándékos elnagyoltságot) – adja még a gyöngébb
Fassbinder-filmek bukéját is, egyszóval ebből a 25 perces futamból a
Fassbinder-metodológia hibátlanul rekonstruálható.
*
Mint
ahogyan legelső fennmaradt tíz perces filmje, az 1966-ban, afféle főiskolai
vizsgafilmnek készült Kis zűrzavar végén
(nekem németül jobban tetszik a címe: Das
kleine Chaos, a káosz több, mint a zűrzavar) a főszereplő, vagyis a gengsztert
játszó 21 éves Fassbinder huncutul, mondhatni a vászonról kikacsintva
bejelenti, hogy a rablott pénzből ő most pedig moziba megy – ugyanígy a Németország ősszelben látszik, miközben a
rendező-színész egy ormótlan magnetofont próbál időnként, látható
erőfeszítéssel működésbe hozni, mert éppen egy forgatókönyvet próbál írni
(talán annak a filmnek a forgatókönyvét, amit éppen forgat), de ez nem megy
neki. Szerzői film, de hiszen minden filmje az, még az Effie Briest is, a Maria
Braun házassága és a Querelle is.
A nem is annyira titkos Fassbinder-recept persze csak Fassbinderrel együtt
működik. A személyesség az első
filmjétől az utolsóig mindent visz: barátait, szeretőit, anyját használja arra,
hogy egy történetet, bármilyen történetet elmondjon, és ha az 1966-tól 1982-ig tartó
pályán meg is figyelhető valamilyen trend a házilagostól, a kevésbé
professzionálistól az igazi profizmus felé, az experimentálistól a hollywoodi zsánerek
felé, éspedig világhíres sztárok és nagy mítoszok fölhasználásával, szélesvásznú
és grandiózus kivitelben, de ezt is mindig Fassbinder-módra: a provokáció, a
radikalizmus mindig kéznél van, ami a Querelle-ben, a legutolsó filmben a
meleg-szubkultúra könyörtelen ábrázolása, a kétféle filmnyelv, a még félig
illegális, földalatti, deviáns, és az elfogadott, klasszicizálódott filmnyelv összekapcsolására
tett kísérlet: az eredmény ambivalens, a túlzott akarástól időnként erőtlen és
túl stilizált, de ez nem von le semmit a gesztus bátorságából.
*
De
amit mondani szeretnék: a Fassbinder-esztétika legfontosabb alkotóeleme,
mondhatni dramaturgiai főprincipiuma az intenzitás.
Az a fajta intenzitás, ami a saját személyes daimónjának nagyon korai
felismeréséből fakad: a saját testét, a saját ellentmondásos alkatát és
személyiségét (elég csak abba belegondolnunk hányszor akart gyereket csinálni,
vagy gyerekeket örökbefogadni, családot alapítani ez a családi életre tökéletesen
alkalmatlan, a környezetét szinte vámpírként kihasználó ember!). A személyes
intenzitás örök jelenlétén nem változtat az sem, hogy önmagát, vagyis a filmjei
szuperegóját Fassbinder adott esetben a szeretőivel helyettesíti, legyenek azok
nők vagy férfiak, és őket teszi ki ugyanannak az intenzitásnak, amellyel ő
kamaszkorától fogva a világot szemléli és megéli.
A Németország ősszel legelején, egy afféle
megrendezett interjúban azt mondja (fekete katonai sapka van rajta, mintha
rajta felejtődött volna valami szado-mazochista erotikus rituálé után, mögötte
ráadásul ott ül, félig fekszik félmeztelen élettársa, a hentesből lett színész,
Armin Meier) – de nem is mondja, hanem kinyilatkoztatja,
hogy ő azért csinál annyi filmet a házasságról, mert rá akarja ébreszteni az
embereket egyrészt ennek az együttélési formának a fontosságára, másrészt a
hamisságára, arra, hogy nem muszáj olyan emberrel együtt élniük, akivel
hazugság volna együtt élni.
Armin
Meier, mintegy a tézist illusztrálandó, miután pár hónappal később Fassbinder látványosan
nem hívta meg a 33. születésnapjára, öngyilkos lett. Mintha felfogta volna a
film üzenetét (amelyik a Vörös Október Frakció – RAF – tagjainak
öngyilkosságáról és temetéséről szól). Ugyanebben a filmben látjuk heves vitába
keveredni édesanyjával, Liselotte Ederrel (aki Fassbinder filmjeiben a lánykori
nevén, mint Lilo Pempeit szerepel). Lilo Pempeit a jelenetben éppen
visszaálmodja a hitleri Németországot, és próbál, az arcán játszadozó fura,
kétértelmű mosollyal, és sohasem felnézve, sem a kamerába, sem Fassbinder
szemébe, valamilyen pozitív csavart adni egy elképzelt, jószívű diktátornak,
akire szerinte a németeknek szüksége volna (és ezt halálosan komolyan mondja,
nem megírt szerep, mint egy Fassbinder halála után készült interjújából
kiderül). Fassbinder tökrészeg a snittben, teáznak különben, asztalnál, az
anyja lakásán, és ez a részegsége és csapzottsága rettenetesen emlékeztet arra
a négy évvel későbbi Fassbinderre, aki feltűnik Wenders remek 666-os szoba című rövid, 1982 májusában,
tehát Fassbinder halálának évében, egy hónappal a halála előtt Cannes-ban
forgatott dokumentumfilmjében (amelyben rajta kívül számos jelentős filmrendező
válaszol röviden Wendersnek a filmművészet válságáról föltett kérdésére), illetve
emlékeztet arckifejezése a halála előtt egy héttel készült interjúbeliére:
irtózatos erőfeszítéssel rakja össze a mondatait, szinte alig tud beszélni,
mégis, időnként mégis színjózanul és rettentő makacsan képviseli hiperlogikus
és végiggondolt álláspontját, mint ahogy egy gyakorlott alkoholista még a
legrészegebb pillanatában is képes (ezt Petri Györgynél gyakran tapasztaltam)
elképesztően magas szintű diskurzust folytatni bármilyen tárgyról.
*
A dán
filmrendező Christian Braad Thomsen idén elkészült kiváló dokumentumfilmjében (Fassbinder – lieben ohne zu fordern, azaz: Fassbinder – szeretni, és nem követelni érte
semmit), amelyben olyan, Fassbinderrel készült majdhogynem privát beszélgetések
felvételei is előkerülnek, melyek eddig nem voltak nyilvánosak, s ezek olyan
érzékeny pillanatfelvételek, amelyekből kiderül, hogy maga ez a leroncsolt
fizikai állapot elementárisan fontos volt Fassbinder számára az ihlethez.
Christian Braad Thomsen filmjében – aki a korai Fassbinder filmek
közreműködőjeként hamar felfigyelt Fassbinder senkiéhez nem hasonlítható
zsenijére, és amikor csak tehette, forgatások szünetében, parkokban,
szállodaszobában interjúkat készített vele – van egy hosszú Cannes-ban készült,
korareggeli interjú, amit Thomsen azért nem akart sokáig közzétenni, mert úgy
érezte, ártana vele Fassbindernek, de újra megnézve őket rájött, hogy
Fassbinder mennyire önazonos és pontos a whiskys pohárban csilingelő jégkockák
és a szüntelenül szívott cigaretta mellett is. A Fassbinder-gondolatfűzés
iskolapéldája ez az interjú, de láthatjuk itt Fassbindert a Berlin, Alexanderplatz egy utcai
jelenetének forgatása közben is: ott is van és nincs is ott, mindent lát,
miközben szinte oda se figyel – hatalmas nárcisztikus tánc számára a
filmforgatás. Munkatársai, színészei elmondják, hogy a forgatásokra mindig
rendkívül felkészülten érkezett, akkor is, ha csak egy órát aludt, minden
beállítás a fejében volt, de ugyanakkor provokációival és improvizációval állandó
krízishelyzeteket teremtett: csak ekkor érezte magát elemében.
*
A Németország ősszel első epizódjában –
minden egyes dramaturgiai fordulóponton – heves és brutális dolog történik (a
közbe-közbeékelt beszélgetés az anyjával ugyan visszafogottnak tűnik, valójában
frontális ütközés): Fassbinder vagy összeverekszik Arminnal, aki nem érti, mi
feszíti a nyugtalan rendezőt (aki éppen értesül a mogadishu-i géprablásról), a
saját és szeretője frontális meztelenségével is szándékosan provokál, majd
látjuk, ahogyan kokaint szippant, nem hajlandó enni, mert rágja belülről ez a
történet (a géprablás és a német terroristák öngyilkossága), és végül, a film
csúcspontján, amikor szirénát hall az utcáról, ijedtében lehúzza a vécén a
kokaint, mert azt hiszi, érte jönnek a rendőrök (mindent önmagára vonatkoztat),
és amikor kiderül, hogy még sincs így, akkor heves zokogásban tör ki belőle a napok
óta benne lappangó feszültség, majd a két férfi vigasztaló szerelmi aktusban
fonódik össze a padlón.
*
Az
intenzitás, mint formai princípium lényege, hogy a történet csak ürügye
bizonyos érzelmi állapotok megjelenítésének, hogy szinte mindegy, miről van
szó, mindig hasonló hisztérikus állapotig fokozódik a film nyelve is – a
rengeteg tükör megsokszorozza a képekben rejlő feszültséget, mely mindig nagyon
konkrét emberi viszonyok, és emberi testek viszonyainak leképeződése. A
társadalmi igazságok csak ennek az intenzitásnak a visszaverődései – és ennek
az intenzitásnak rettenetesek a kilengései, öngyilkosan nagy az amplitudója. Az
elsődleges nem a berber származású Ali és az öregasszony viszonya (amelyben Fassbinder,
mármint A félelem megeszi a lelket-ben,
saját El Hedi ben Salemhez fűződő viszonyát ábrázolja), hanem az ellentmondás
odáig való kifeszítése, ahol már
lehetetlen lenne az ábrázolás. És neki mégis sikerül: közeget talál egy
lehetetlen történethez, ám ezt csak az intezitás szüntelen fokozásával érheti
el. Mint egy szeretkezésben az orgazmus, olyan számára egy filmszekvencia
megtervezése és leforgatása. A pár éve készült Ali im Paradies (Ali a
paradicsomban) című izgalmas háttérnyomozásra épülő dokumentumfilmből, amit
Viola Shafik rendezett, egyértelműen kiderül, hogy mint művészetében, az
életében is csupán ilyen ellentmondásokra, feloldhatatlan ellentétekre,
életparadoxonokra épülő szituációkban érezte otthon önmagát: és amikor
kimenekült belőlük (és mindig kimenekült, egészen addig, amíg egy magányos
pillanatban meg nem állt a szíve), pontosan
ugyanilyen viszonyok közé menekült újra. Fassbinder csak az intenzitásban,
a fokozásban tudta átélni saját, korán kivívott személyes szabadsága révén fölismert
alkatát. Ez volt a zsenije.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 85 átlag: 5.48 |
|
|