Kritika

A kígyó ölelése

Emlékezni a felejtés korában

Teszár Dávid

Ciro Guerra hipnotikus erejű, kozmikus mozi-tripje a nyugati ember beavathatatlanságáról és a világtéboly aktuális helyzetéről.

A latin-amerikai film nemcsak a magyar mozikban, de nemzetközileg is alulreprezentáltnak mondható, ami már csak azért is sajnálatos, mert a térség filmipara szinte minden évben produkál kiváló, remekmű-közeli alkotásokat. Érdemes megfigyelni a mértékadó nemzetközi angol nyelvű filmes szaklapok kritikusainak év végi best of listáit: még a fesztiválokat szorgosan látogató szakírók összesítéseiben is csak elvétve lehet találni dél-amerikai munkákat. A mindössze 34 esztendős kolumbiai Ciro Guerra harmadik nagyjátékfilmje, A kígyó ölelése alighanem annak ellenére is feledésre van ítélve, hogy az idei premierje után (Cannes, rendezők kéthete szekció) a Variety, a Hollywood Reporter és a Screen International is nyomatékosan laudálta. Márpedig Guerra munkája igazi felfedezés, az 2015-ös év egyik nagy cinematikus meglepetése, amely amellett, hogy formatudatossága révén hipnotikus moziélményt nyújt (akár a képközpontú A nagy szépség vagy a Jauja festményfilmje az elmúlt évekből), olyan pontos kritikáját adja az újkori, modern nyugati világparadigmának, hogy az évtizedes összehasonlításban is megállja a helyét a filmvilág panteonjában.

A kígyó ölelése cselekménye három, egymásba kapcsolódó területet vizsgál meg: az egyén, a történelem és a spiritualitás dimenzióját. A legkülső, egyéni-személyes burkot létező, ismert személyek útinaplója inspirálta: egy német és egy amerikai akadémikus (Theodor Koch-Grünberg tübingeni néprajzkutató és Richard Evans Schultes harvardi etnobotanikus) két idősíkon játszódó amazonasi túráját váltogatva kísérhetjük figyelemmel előbb az 1900-as évek elejéről, majd pedig az 1940-es évekből. Mindketten közel ugyanazt az utat járják be egy helyi sámán, Karamakate vezetésével, aki segít nekik felkutatni egy ritka hallucinogén növényt (yakruna) – a német tudós esetében ez egy halálos lefolyású betegségre szolgálhat gyógyírként, míg az amerikai szakember kutatási célból kívánja megszerezni az őslakosok által nagyrabecsült, szakrális növényt.

A történelmi sík a gyarmatosítás hatásaira fókuszál: a népirtás, a kizsákmányolás és a kulturális vandalizmus képezi a kulisszáját a három főszereplő fáradságos odüsszeiájának. Guerra alkotásának tanúbizonysága szerint a nyugati kolonizáció által okozott pusztítás, kifosztás és lezüllesztés mértéke az idő előrehaladtával exponenciálisan nő: míg a német kutató olyan keresztény misszionáriussal találkozik, aki a természet és az őslakosok ellen egyaránt hadat üzenő kaucsuk-ipartól kívánja megóvni a helyi törzsek gyermekeit (szélsőségesen erőszakos és képmutató hittérítő tevékenysége ekként legalább részben legitim), 30 évvel később Evans Schultes-t már messiás-komplexusos szektavezető által rettegésben tartott bennszülöttekkel hozza össze a sors. A kígyó ölelése mintegy mellékesen a kizökkent modern nyugati tudatállapot világtébolyt előidéző hatásmechanizmusát tárja a nézők elő. E tekintetben a film rezonőr karaktere, a sámán sem kivétel, aki ugyan lényegközeli megállapításokat tesz és leleplezi a két nyugati akadémikus műveltséggel álcázni próbált, mélységes léttel kapcsolatos tudatlanságát, de maga is a megosztottságot generáló, létmételyező modern nyugati tudatállapot áldozatává válik, amikor emberalattinak nevezi a sajátjától eltérő amazonasi törzs tagjait.

A legbelső, spirituális dimenzió alkotja a film igazi lényegét és itt kerülnek megfogalmazásra a leginkább lesújtó ítéletek. A hübrisszel terhelt, spirituális gyermekkorban megrekedt nyugati tudósok számára az út tétje személyes, egyéni jellegű (gyógyulás, kutatás), a sámán azonban kozmikus felelősséget vállal magára, ugyanis ő az emlékezés aktusával a lét primordiális egységét igyekszik helyreállítani. Karamakate a saját elmondása szerint elfelejtett emlékezni (üres porhüvellyé, chullachaqui-vé vált): elvesztette azt az ősi, időtlen metafizikai tudást, amit a nyugati utazópartnerei nemhogy realizálni, de még csak intellektuálisan megragadni sem képesek (helyette inkább tragikomikus módon ragaszkodnak a tárgyaikhoz). Ezt az ontikus felejtést, az éberség teljes hiányát jelképezi az a tény is, hogy a kolumbiai rendező egy fekete-fehér mozit forgatott az Amazonas folyót körülölelő színpompás őstermészetről. A kígyó ölelésének legsúlyosabb állítása mégis az, hogy a modern nyugati embert nem lehet beavatni, mert annyira messzire sodródott a forrástól, vagyis saját Önvalójától.

A KÍGYÓ ÖLELÉSE (El abrazo de la serpiente) – kolumbiai-venezuelai-argentin, 2015. Rendezte: Ciro Guerra. Írta: Jacques Toulemonde Vidal és Ciro Guerra. kép: David Gallegos. zene: Nascuy Linares. Szereplők: Nilbio Torres (Karamakte), Jan Bijvoet (Koch-Grunberg), Antonio Bolivar (Karamakte), Nicolás Cancino (Anizetto), Brionne Davis (Schultes). Gyártó: Buffalo Films / Caracol Television / Nortesur Producciones. Forgalmazó: CinefilCo Kft. Feliratos. 125 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 53-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12402

Cikk értékelése:

szavazat: 117 átlag: 6.03