Fesztivál

Karlovy Vary

Jubileumi válságok

Baski Sándor

A nagy füzet és a Szabadesés után idén ismét magyar filmet díjaztak Karlovy Varyban. A két versenyszekcióban nem a Szerdai gyerek volt az egyetlen kelet-európai szociodráma.

Az 50. születésnapját ünneplő Karlovy Vary fesztivál (KVIFF) látogatóira idén ismeretlen arcok mosolyogtak vissza az óriásplakátokról, ahogy a programfüzet vagy a katalógus címlapját is civilek bérelték ki. A fotókon a mustra munkatársai, háttéremberei mellett különböző korú és nemzetiségű nézők pózoltak, nyakukban az akkreditációs kártyával. A kampány sugallata nyilván az, hogy Karlovy Varyban ez alatt a bő egy hét alatt a látogatóké a főszerep. Tekintve, hogy idén is szinte minden vetítés teltházzal futott, és bérletes fiatalok tucatjai táboroztak rendszeresen a mozik bejárata előtt, hogy öt perccel a kezdés előtt elfoglalhassák az üresen maradt helyeket, ez az (ön)kép nem is áll távol a valóságtól.

Ha a fesztivál népszerűsége nem is kérdőjelezhető meg, az identitáskeresés szakasza sem feltétlenül zárult le. Noha az A-kategóriás besorolást már 1957-ben megkapta, Karlovy Varynak az önállóságáért is komolyan meg kellett küzdenie, hiszen egészen 1994-ig Moszkvával felválta rendezhette csak meg a mustrát – így lehetséges, hogy a 69 éve létező KVIFF még „csak” 50 éves. A rendszerváltás után a fesztivál jövője is veszélybe került, pláne hogy – a fesztiválújság szerzőjét idézve – „a 70-es 80-as években erős hanyatlás következett be, a mustra alig volt több ideológiai eszköznél, amely a ‘társadalmi haladásért folytatott küzdelmet’ bemutató sablonos filmeknek adott teret.”

Moszkva árnyékából kikerülve sem lett sokkal könnyebb dolguk a szervezőknek, hiszen az igazán nagy vadakat Cannes, Berlin, Velence és Toronto rendre levadássza. Mostanra azonban a KVIFF elfogadta a másodhegedűsi szerepkört, sőt képes humorral és öniróniával reflektálni rá. A filmek előtt – hagyományos fesztiválszpot helyett – egy-egy rövid etűdöt láthatott a publikum, amelyekben a korábbi évek életműdíjasai Milos Formantól John Malkovichon át Mel Gibsonig hétköznapi szituációkban demonstrálták, hogy milyen alternatív felhasználási módjai lehetnek az öt kilós Kristály Glóbusznak. Az üzenet világos: ha van is kisebbrendűségi komplexusunk, tudunk nevetni rajta.

Önirónia ide vagy oda, ténykérdés, hogy Karlovy Vary „saját filmjeinek” – vagyis a versenyszekcióban szereplő produkcióknak – a többsége ezúttal is a szociodrámák közül került ki, ráadásul abból a típusból, amely alkalmas az úgynevezett „fesztiválfilmekkel” szembeni negatív sztereotípiák táplálására. Nem mintha ezek közül bármelyik is összecsapott, lélektelen fércmű lenne, mégis olybá tűnhet, hogy hasonló kottából készülnek – deprimáló, vidéki környezetben, kisközösségben játszódnak, főszereplőik fiatalok vagy gyerekek, akik keresik a kiutat a reménytelenségből.

Ennek a típusnak az egyik jellemző képviselője az East of the West szekcióban szereplő albán Krom volt. Főszereplője egy 15 éves fiú, aki öccsével és süketnéma anyjával él tisztes szegénységben egy bányászfalu peremén. Sajátos módját választja a lázadásnak: titokban, iskola helyett, munkát vállal a bányában, hogy így járuljon hozzá a családi kasszához. Valódi motivációja azonban a féltékenység, attól tart, hogy anyját el „elrabolja” tőle az új élettárs, ezért akarja anyagilag függetleníteni a családot a férfitől. Bujar Alimani író-rendező legnagyobb leleménye, hogy bevezet egy atipikus pedagógusfigurát a történetbe, aki nem csak a lassú és szürke filmbe, de a fiú életébe is színt visz. A bőrdzsekis, huszonéves matektanárnő a konvenciókra fittyet hányva barátként közeledik a koravén sráchoz – azzal férkőzik a bizalmába, hogy látszólag nem akar tőle semmi, nem dorgálja meg, nem próbál a lelkére beszélni, csak meghallgatja, és közben beinvitálja őt a saját világba, megismertetve vele a lázadás egy másik formáját.

Két nagyon különböző világ találkozik Florin Șerban filmjében, a Bokszban is. A román kisvárosi környezetben játszódó történet egyik főszereplője Rafael, a 19 éves roma bokszoló, a másik a magyar származású, 34 éves Cristina, aki színész férje oldalán két kisgyereket nevel. A film első órájában csak akkor találkoznak, amikor útjaik szó szerint keresztezik egymást: Rafael az utcán felfigyel a csinos nőre és követni kezdi. A jelenet később újra és újra megismétlődik, de közben egyetlen szó sem hangzik el köztük. Látszólag nincs is semmi hasonlóság a személyiségükben, az élethelyzetükben azonban akadnak párhuzamok. Mindketten a karrierjük elején tartanak, a fiú a ringben, a nő a színpadon próbál kiteljesedni, több-kevesebb sikerrel. Rafael tehetséges bokszoló, de nincs, aki egyengesse az útját, így végül egy bundameccsen találja magát, Cristina pedig egyre inkább belefásul abba, hogy képtelen tehetségesebb és elismertebb férje árnyékából kilépni.

Amikor Rafael meghívja egy kávéra a nőt, közös téma híján csak hallgatnak, a férjétől fokozatosan elhidegülő Cristinát mégis izgatni kezdi a fiú kitartó érdeklődése. A rendezőt, nyilatkozata szerint, nem az ellentétek vonzására épülő tiltott kapcsolat kliséje érdekli – ezért nem is mutatja meg, hogy végül beteljesedik-e a viszony –, hanem az a rituálé, ami mindezt megelőzi és lehetővé teszi. A Boksz legnagyobb erénye, hogy nem szavakkal, hanem képekkel mesél – a 35 mm-es kompozíciók Marius Panduru (Rendészet, nyelvészet, Fütyülök az egészre, Aferim) munkáját dicsérik –, ráadásul az amatőr Rafael Florea, illetve Péter Hilda személyében Șerbannak sikerült a kamera előtt ösztönösen létező színészeket találnia. Mégis: ha a katarzis hiánya a koncepcióból következik is, az üresjáratok és az alulírt második felvonás aligha könnyíti meg a film befogadását.

Horváth Lili filmje, az East of the West szekció fődíjával távozó Szerdai gyerek is a realista szociodrámák „műfajában” indult, de a Boksz-szal ellentétben a legkevésbé sem minősíthető formabontónak. A története szándékoltan egyszerű, a dramaturgia néhol tévéjátékot idéz, de a precíz környezet- és karakterrajz még a banálisabb fordulatokat is hitelesíti. Horváth Lili nehéz helyzetben élő főhőse, a 19 éves Maja mintha egy Mundruczó-filmből lépett volna elő: nem elég, hogy intézetben nevelkedett, és egy takarítói állásnál komolyabb munkára nincs esélye, még öt éves kisfia felügyeleti jogát is elvették tőle. A totális kiúttalanságot sugalló Szép napokkal vagy Utolsó időkkel ellentétben itt azonban megcsillan a remény. Maja falujában mikrohitel program indul, segítségével a lány mosodát nyit, azzal a nem titkolt céllal, hogy biztos anyagi hátteret teremtve magához tudja majd venni a fiát.

A valóban létező, bangladesi eredetű mikrofinanszírozási programok tanulsága, hogy a mélyszegénységben élőket rá lehet venni arra, hogy a kölcsönkapott összeget felelősséggel fektessék be – ebben a rendszerben a hitelezetteknek garanciát kell vállalniuk egymásért, ha valaki nem törleszt, azzal a többiek vállalkozásait is veszélybe sodorja –, visszahúzó erőt legfeljebb a család és a régi környezet jelenthet. Ez a destruktív személy Maja esetében az autófeltörésekből élő barát, akit még az intézetben ismert meg – ő a gyerek apja –, és aki a legkevésbé sem támogatja a lány terveit, ráadásul féltékeny a programot vezető középkorú férfire (Thuróczy Szabolcs) – mint utólag kiderül, joggal.

Kevés olyan, hasonlóan deprimált környezetben játszódó film vagy regény létezik, amely ne azt vizsgálná, hogy lehetséges-e kiszakadni a nyomorból, vagy hiába minden, mert a sors és a múlt mindenképpen determinál. A Szerdai gyerek sem kivétel, és kevésen múlik, hogy nem végzi didaktikus tanmeseként. Ez a kevés viszont nagyon sokat jelent: hiteles miliőt, életszagú szituációkat és két erős alakítást. Thuróczy Szabolcs magányos, sebezhető, traumákat hordozó figurájának tökéletes komplementere az amatőr Vecsei Kinga vadóc Majája, aki eleinte még a segítő közeledésre is bizalmatlanul, agresszíven reagál – a történet leginkább kifogásolható momentuma talán éppen az, hogy megszelídülése túl hirtelen következik be. (Az East of the West szekció másik magyar indulójáról, Nemes Gyula Zérójáról a 4. oldalon írunk. – A szerk.)

Hasonló kérdéseket feszegetett a versenyprogramban szereplő Kígyó testvérek (Kobry a užovky) is, csak (tragi)komikusabb hangvételben. A címbéli testvérpár egy Prága közeli kisvárosban él, a fiatalabb, Kobra az anyjával lakik, és betörésekből, lopásokból szerzi be a mindennapi kristálymetre való pénzt. Amikor bajba keveri magát, rendre a bátyjának kell kisegítenie. Viperának, amíg ki nem rúgják, van állása, saját lakása, de hosszú távú tervek híján ő maga is csak vegetál a kisvárosi nihilben. Egy volt iskolatársa felbukkanásának köszönhetően azonban sikerül vállalkozást indítania, és az üzlet meglepően jól is megy, amíg Kobra bele nem rondít az idillbe. A dilemma ugyanaz, mint a Szerdai gyerek esetében: hogyan lehet kimászni a mocsárból, ha valaki – jelen esetben a legközelebbi rokon – mindent megtesz, hogy visszahúzzon?

A Kígyó testvérek legüdítőbb attribútuma, hogy a szituáció drámaiságát úgy érzékelteti, hogy képes közben a helyi viszonyok és figurák komikus kisszerűségét is kidomborítani. Jan Prušinovský rendező arány- és ütemérzéke feltehetően annak is köszönhető, hogy korábban szituációs komédiákat készített a cseh televízió számára, a címszerepet alakító színészek hibátlan összjátékát pedig az szavatolja, hogy a való életben is testvérek.

A „mire lennél képes a családodért?” – kérdést élezi ki a végletekig A lecke (Urok) is, amelyben egy harmincas tanárnőnek kell egyre súlyosabb morális döntéseket meghoznia. A bolgár Nadezhda, aki kérlelhetetlen szigorral próbálja becsületre nevelni általános iskolás tanítványait, a férje által felhalmozott adósságok miatt kénytelen kölcsönt felvenni egy rosszhírű uzsorásnál; ha nem tenne így, elárvereznék a fejük felől a családi házat. A pénzt azonban nem tudja visszafizetni, így miközben az osztályában a diákok közt megbúvó zsebtolvaj lebuktatásán ügyködik, az iskola kapuin kívül saját elvei megszegésére kényszerül.

A Kristina Grozeva – Petar Valchanov rendezőpáros filmjének különlegessége, hogy a hősnő kálváriáját drámai eszközök nélkül mutatják meg – Nadezhda a szakadék széléhez szinte észrevétlenül, apró, banális lépésekkel jut el. A lecke bízvást tekinthető a Két nap, egy éjszaka párdarabjának, nemcsak a rögrealista hangvétel miatt, hanem a női főszereplők okán is: Marion Cotillard figurájához hasonlóan Margita Goshevának is a határidő szorításában kellene az anyagi problémáit megoldania, csak amíg előbbi nem egyedül néz szembe a krízissel, addig utóbbi nem számíthat senki másra, és még azt a luxust sem engedheti meg, hogy kimutassa az érzelmeit.

A görög Szerda 4:45 (Tetarti 04:45) főszereplője is megoldhatatlannak tűnő kutyaszorítóba kerül, Alexis Alexiou direktor azonban a szociodráma helyett a thriller eszköztárához nyúlt. A középkorú Stelios egy kis jazzklubot működtet Athén szívében, a profit helyett a minőség megszállottja. A szerény látogatottság ellenére sem hajlandó elveit feladva lakossági diszkóvá alakítani a helyet, inkább kölcsönökből finanszírozza a veszteséget. Amikor egyik hitelezője, egy román maffiózó, úgy dönt, behajtja az adósságot, mindössze 32 órája marad, hogy előteremtse a pénzt. Utána nem csak a saját, de családja élete is veszélybe kerül.

A csak mérsékelten invenciózus alapsztorit Alexiou a csomagolással teszi igazán izgalmassá. Az esőáztatta éjszakai Athénból apokalipszis előtti, sosemvolt, mégis élő és lélegző Sin City-t varázsol, az akciójelenetek fényképezése a hongkongi thrillereket és John Woo munkáit idézi, Stelios figuráját pedig hasonló gondossággal és stílussal rajzolja meg, mint Paolo Sorrentino a saját antihősét A szerelem következményeiben. Meglehet, a stilárisan helyenként túlzsúfolt Szerda 4:45 kevés újdonsággal járul hozzá a műfajhoz, a kölcsönzött elemekből mégis önálló, működő univerzumot épít fel. A gazdasági racionalitásokat sokáig nagyvonalúan ignoráló, majd végül a külföldi uzsorások szorításában a túlélésért küzdő férfi tanmeséje ráadásul nem csak egy személyes történet, benne a teljes görög társadalom helyzete tükröződik; Alexiou szerencsére nem érez rá késztetést, hogy a nyilvánvaló párhuzamot didaktikus eszközökkel nyomatékosítsa.

A fesztivál fődíjas produkciójában, az amerikai Bob and the Trees-ben is egy anyagi csőddel fenyegető szituáció okoz fejfájást a főszereplőnek. Bob Tarasuk farmer és favágó Massachusetts-ben, imádja a természetet, a családját és a munkáját, de önfejűsége bajba sodorja: megtakarított pénzéből erdőt vásárol, amely azonban értéktelennek bizonyul. A nem túl lebilincselő konfliktus valójában a rendező, Diego Ongaro számára is csak ürügy arra, hogy beinvitálja a nézőt egy sajátos személyiség mindennapjaiba, és háttérbe húzódó antropológusként bemutasson egy marginális életformát.

A Bob and the Trees kapcsán felmerülő legnagyobb dilemma, hogy egy film minőségének megítélését befolyásolhatja-e a(z előzetes) háttér-információk megléte vagy hiánya. Ongaro rendezése ugyanis vegytiszta narratív produkcióként aligha érdemelne fődíjat egy A-kategóriás fesztiválon, a feszültséghiányos jelenetekre, a kidolgozatlan dialógokra és az ad hoc sztorira azonban mentségként és magyarázatul szolgálhat, ha jó előre tudjuk: Bob és a „színészek” többsége saját magát alakítja. A Bob and the Trees tehát inkább rokonítható a cinéma vérité típusú dokumentumfilmekkel, mint a fikciós produkciókkal, de tűnjön bármennyire is egzotikusnak egy rapzene-rajongó massachusetts-i favágó élete, másfél órában már a banális pillanatok kerülnek túlsúlyba.

Kosztümös filmként sajnos jelentős hátrányból indult a dán Guldyksten, pedig jóval inkább megérdemelte volna a fődíjat. A korábban dokumentumfilmeket készítő Daniel Denick könyvtári kutatásai során bukkant rá néhány 1836-ból származó levélre, amelyben egy Wulff nevű katonatiszt számolt be az akkor még dán gyarmat Ghánában szerzett élményeiről. A zsidó származású botanikust azzal a céllal küldték Afrikába, hogy telepítsen kávéültetvényeket, és tanítsa meg a bennszülötteket a gondozására. Látva, hogy bánnak honfitársai a rabszolgákkal, a kezdetben naiv és apolitikus Wulff egyre nyíltabban áll ki az elnyomottak mellett.

Ha pusztán csak emancipációs tanmese lenne, elismerő biccentésnél aligha érdemelne többet, lenyűgöző meditatív képei, Angelo Badalamenti túlvilági zenéje és a főhős krisztusi alakja azonban kiemeli a Guldykstent az akkor és ottból; csak azért nem lenne ildomos Az új világ párdarabjának nevezni, mert – szerencsére – mentes a malicki eredeti hivalkodó modorosságától.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 45-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12365

Cikk értékelése:

szavazat: 64 átlag: 5.34