KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Horváth Lilivel

Szerdai gyerek

Erdélyi Z. Ágnes

Horváth Lili első nagyjátékfilmje ősszel kerül a mozikba.

Izgalmas időszakon van túl Horváth Lili, fiatal magyar filmrendező. Szerdai gyerek című első nagyjátékfilmjét az 50. Karlovy Vary fesztiválon két díjjal, köztük az East of the West szekció fődíjával jutalmazták.

 

*

 

Első jelentkezéseddel, a 2006-os Vakációval felhívtad magadra a filmszakma figyelmét, teljesítményedet elismerő oklevéllel jutalmazta a Filmszemle. Ennek viszont jó pár éve, és bár készültek közben kisfilmek (Uszodai tolvaj, Napszúrás), mégis sok év telt el az első nagyjátékfilmig. Mi történt ezekben az években?

A Vakáció a harmadéves, az Uszodai tolvaj a negyedéves egyetemi vizsgamunkám volt, Napszúrás című diplomafilmem pedig az ezt követő évben készült – ebben az időszakban tehát nem kellett sokat várakoznom két film között. Ráadásul bátorítások kísértek: a kisfilmek díjat nyertek a Mediawave-en, a Cinefesten, a Napszúrás megkapta a magyar filmkritikusok díját, és külföldön is sikerrel szerepelt. Folyt is erről vita az egyetemen, hogy egészséges dolog-e kiengedni a vizsgafilmeket az iskola befejezése előtt. A külső megítélés – legyen az siker vagy kudarc – nehezíti a műhelymunkát. Nekem ugyanakkor a vizsgafilmjeim szakmán belüli ismertsége sokat segített abban, hogy eljussak az első nagyjátékfilmig. Nem ismeretlenként pályáztam, voltak már referenciák. És ha már a pályázatnál tartunk, válaszolok a kérdésre: hogyan telt el ennyi év. A viszonylag hosszú szünet a diploma és a nagyjátékfilm között állt be. Egyrészt sokakkal együtt veszteglésre kényszerültem a magyar filmfinanszírozási rendszer átalakulása miatt. Én még a szerencsésebbek közé tartozom: nem kész forgatókönyvem, nem megkezdett forgatásom került parkolópályára, csupán egy filmötletem. Akkoriban döntöttem el, hogy a diplomafilmem főszereplő karakterét viszem tovább a nagyfilmbe. Maja ellentmondásos figura: tinédzser anya, aki rengeteg helyzetben hoz rossz döntéseket, olykor rémesen viselkedik, mégis lehet neki drukkolni. Abban a pillanatban, amint elhatároztam, hogy ezt a női karaktert viszem tovább a háttér-történetével együtt, azt is eldöntöttem, hogy egyéb tekintetben viszont szeretnék eltávolodni a Napszúrástól. Egészen más is lett a Szerdai gyerek konfliktusa és emberi viszonyrendszere. Ez egy szerelmi háromszög-dráma, középpontjában egy kamaszlánnyal, akinek van egy négyéves gyereke állami gondozásban. Nem volt könnyű átgyűrnöm magamat azon az iskolán, amit egy első nagyjátékfilm megírása jelent. A rövidfilmjeim a szokásosnál hosszabbak és szövevényesek voltak. A nagyjátékfilm valószínűleg az én történeteimnek inkább való forma, mégis sokat kellett tanulnom, hogyan épül fel egy nagyobb ív, egy bonyolultabb konstrukció.

Korábbi filmjeidet is magad írtad. Ebben hiszel, vagy így alakult?

Így alakult. Rendező-operatőr-vágó osztályba jártam: összenőve lettünk filmesek, eszembe sem jut a filmjeimet magam fényképezni vagy vágni. Író-társ viszont nem volt velünk, úgy alakult ki, hogy a rendezők maguk írták a forgatókönyveket. Sokat tanultunk abból, mikor a forgatókönyvek hibáival a vágóasztalon szembesültünk. Én így maradtam: továbbra is egyedül írok. Az együtt-írást nagyon inspiráló helyzetnek képzelem – szellemi pingpong, amiben eddig még nem volt részem, de remélem, valamikor majd lesz. Egyelőre nem megyek ennek elébe. Annak a két tervnek, amin jelenleg dolgozom, úgy érzem, pillanatnyilag ura vagyok, ráadásul azt hiszem, jobban is tisztelem az író munkáját a rendezőénél. Nehéz lenne ezt a részemet elengedni. A rendezésben mindig kétséges, hogy mi az ember saját érdeme – a munka nagy része abban áll, hogy mások tudását, kreativitását működésbe tudd hozni.

Adódott volna, hogy a Napszúrás kitűnő színésznője, Törőcsik Franciska kapja Szerdai gyerek főszerepét, mégsem így történt, miért?

A Szerdai gyerek hőse 19 éves, Franciska a forgatás idején pedig már végzett színésznő volt – ez ellene szólt. De a forgatókönyvet még rá gondolva írtam. Az is benne volt ebben, hogy a Napszúrás készítése mindkettőnk számára szép történet volt: neki élete első színészi feladata, nekem is az addigi legkomolyabb munkám – és amikor elkészült, sokat kaptunk vissza abból, amit beletettünk; sikerünk volt vele. Szóval az életkor-probléma ellenére hajlottam arra, hogy együtt csináljuk meg a Szerdai gyereket is. De aztán kiderült, hogy egybeesik a mi forgatásunk a Swingével, amiben Franciska volt az egyik főszereplő. A forgatás csúsztatása nagy nehézségeket okozott volna – úgy éreztem: ez a sors keze, a nehezebb utat kell választanom. Lehetőséget kaptam arra, hogy egy új arccal végiggondoljam a saját, ezerszer megrágott soraimat. Vecsei Kinga, a Szerdai gyerek főszereplője amatőr színész, civilben azóta már a MOME textiltervezés szakos hallgatója. Mikor először megláttam, azt éreztem, ez az arc, ez a fizikum képviselni tudná a Szerdai gyerek történetét. A próbafelvételek biztatóak voltak, de igazán csak a forgatáson derült ki: amatőr létére mennyire komolyan, átgondoltan építi fel a szerepet Kinga.

Filmjeid érzékenyek és erős atmoszférateremtő erejűek. Egy gyenge nő bírja a gyűrődéseket, feszültségeket?

Azt hiszem, viszonylag jó a teherbírásom, amire filmkészítés közben szükség is van, hiszen gyakoriak a nehezen elhárítható akadályok. Igyekszem rendesen felkészülni, az általában be szokott válni, okafogyottá is teszi a „női rendező” kérdést. De kikezdhetetlennek nem lehet lenni, és nem is kell. Vannak rendezők, akiket forgatási helyzetben pörget a feszültség – én nem tartozom közéjük, a bizalmi légkör jobban inspirál. Fontos, hogy időnként szabad legyen elbizonytalanodni, hiszen a kétkedés a kreatív munkafolyamat elengedhetetlen része. Ebből a szempontból is jó volt, hogy a Szerdai gyerek stábjában sok volt a régi munkatárs, akikkel korábban a kisfilmekben már dolgoztunk együtt. Maly Róbert operatőr osztálytársam volt az egyetemen, tizenéve csinálunk együtt filmeket. Azt hiszem, a stáb rögtön megérezte a köztünk lévő szövetséget – nem ment el energia felesleges erőfitogtatásra.

Miért nevelőintézeti élethelyzetet választottál?

Amikor kitaláltam a Napszúrás dramaturgiai konstrukcióját, azt gondoltam, a történetnek egy zárt világban kell játszódnia, ahol van valami sorsszerű két egymásra utalt nő és egy gyerek találkozásában. Így lett abban a filmben egy nevelőintézet a helyszín – a Szerdai gyerek már ebből következett. Sokan kérdezik, van-e valamilyen személyes kötődésem az állami gondozáshoz. Nincsen, és nem is szeretnék érdemtelenül a társadalom peremvidékén élők harcos védelmezőjének szerepében tetszelegni. Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik valóban ezzel foglalkoznak, sokuk kemény munkáját volt alkalmam megismerni a film készítése során – én a magam részéről csak egy történetet akartam elmesélni.

Az elmúlt ötven-hatvan év magyar filmtörténete szinte minden évtizedben előrukkolt egy „nevelőintézeti” filmmel: Mészáros Márta Eltávozott nap, Rózsa János Vasárnapi szülők, Erdőss Pál Adj, király, katonát!, Sopsits Árpád Torzók, Böszörményi Zsuzsa Mélyen őrzött titkok. Szinte hagyomány.

Abban, hogy a Napszúrást ebbe a környezetbe tettem, hogy a zárt világról a nevelőintézet jutott az eszembe, bizonyára benne van ez a hagyomány. És nemcsak ez. Szerintem a Négyszáz csapás minden filmrendezőnek eszébe jut időnként. Én Párizsban láttam tizenkilenc évesen, máig a hatása alatt vagyok.

Ha már a mintákról esik szó: van-e ma meghatározó irányzat, példakép, hova kapcsolódik egy fiatal rendező?

Példaképem, aki programot adna, nincsen, és irányzatot, iskolát sem érzékelek. Az élet fontos dolgaiban – mint például a foglalkozásom – amúgy is jobban szeretek független lenni. Amihez most kapcsolódni tudok, amiben jól érzem magam, az a fiatal magyar filmszakma. Készülnek klassz filmek, amelyekben többek között éppen az a jó, hogy nem egy csapáson haladnak – összehasonlíthatatlan a Fehér Isten, a Saul fia vagy a VAN valami furcsa... Erős közegben pedig inspiráló dolgozni. Jó, hogy vannak komoly nemzetközi sikerek, tisztességes hazai nézőszámok, alkotóként pedig jó valami kölcsönös, nem irigyen sandító figyelmet megtapasztalni. Párbeszéd van – öröm, hogy ennek részese lehetek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12364