Kritika

Sólyom András: Fischer Iván

Örömzene

Schubert Gusztáv

A Fesztiválzenekar a ritka magyar világmárkák egyike.

„Ki olvas ma már komoly tartalmú, okos könyvet… – dohog Csehov egyik hőse, reménytelenül nevetségesen, mert hiszen érzi, hogy eljárt fölötte az idő, sőt mint hasznavehetetlen kacatot, könyvével együtt már a szemétre is dobták. Rossz hír, hogy a „kultúra” Európa innenső fertályán ma is olthatatlan nevetésre ingerli a szerző-mozgó hatalmasokat épp úgy, mint a nincstelen muzsikokat. Jó hír, hogy e százhúsz éve is avítt passzió (az „olvasás”) még mindig szokásban van egyeseknél.

Nincs új a nap alatt: az sem az, hogy a bunkóság a trendi, és nem a műveltség.

Már a régi görögök ismerték a semmit sem tudás részegítő érzését (Athén aranykorát adták érte cserébe), Hogarth Londonjának gin-vedelő csőcselékéről, majd a huszadik század a hatalom csúcsára felkapaszkodott vörös, barna, zöld zsarnokairól nem is beszélve, akik – merthogy már a nevetés képességéhez is zombik voltak – a revolverükhöz kaptak a „kultúra” szó hallatán.

Sólyom András 75 perces „kultúrfilmje” ebben a kontextusban értelmezhető. Hőse, karmester, zeneszerző, zeneigazgató, választott és imádott mesterségénél, sőt hivatásánál fogva ugyanis reménytelenül démodé polgár, aki még mindig egy régi, lehanyatlott világ igézetében él. Legalábbis az uralkodó újbarbárság felől nézve.

Tényleg így volna? Fischer Iván 100%-os cáfolata annak a képzelgésnek, amit a minden rendű és rangú újbunkó a művészekről, komolyzenéről, kultúráról képzeleg. Először is, nem lúzer, hanem vasakaratú és hallatlanul kreatív self made man, aki harminc évvel ezelőtt voltaképp a semmiből, pusztán saját szellemi tőkéjére, művészi tehetségére alapozva upstartolta a Budapesti Fesztiválzenekart, amely mára a világ egyik legnépszerűbb és a kritikusok szerint is a legjobbak közé tartozó szimfonikus zenekara lett. (Fischer azóta operarendezőként is csúcsra ért: a Figaro házassága a New York Magazine szavazásán az 2013-as év legjobb komolyzenei eseménye lett.)

Sólyom tulajdonképpen ennek a sikertörténetnek titkát kutatja miközben követi koncertturnéin (Hongkong, New York, Budapest) a zenekart: szerencsénkre jó helyen keresi. Mert Fischer Iván és a Fesztiválzenekar sikertörténete nem az imidzs-építés és a karrier szempontjából érdekes igazán – az csak slusszpoén, hogy a yuppie-eszmény szerint Fischer Iván nemhogy nem lúzer, hanem menő arc, mert sikeres (sőt világsikerű) márkát épített.

A nagyformátumú zenészt nem az teszi, hogy szenvedélyesen szereti a zenét (vezényelni, játszani, komponálni, rendezni), ez végtére is munkaköri kötelesség – habár láttunk már fád fagottost és életunt virtuóz zongoristát –, hanem az, hogy önmagáért szereti, nem a sikerért, nem a pénzért. Mindenekelőtt az vonzza, amit a zene adni képes mind a zenésznek, mind a hallgatónak. A zene több mint művészet – érzék. A Fischer Iván-portréfilm teljes élvezetéhez és értelmezéséhez igencsak érdemes a Marie történetét is megnézni. Marie Heurtin születése óta süket, néma és vak. A kamaszlányt egy minden áldozatra kész apáca kínkeservvel és töretlen szeretettel megtanítja – a tenyerébe írt jelekkel – a siket-néma jelbeszédre. Az érzékelés minden más formájától megfosztott Marie előtt kinyílik a világ, a szavak, a fogalmak, az értelem varázsbirodalma. De az apáca előtt is: megismeri a tapintás csodáját. A violinkulcs is egy ilyen láthatatlan mikrokozmoszt nyit meg. Nélküle süketek vagyunk.

A zene tehát nem valami életidegen, magasztos akadémizmus, hanem tömény érzékiség, életkaland. Ezért nem lehet soha divatjamúlt, ezért nem érdemes, sőt tilos és életveszélyes szemétbe dobni.

Fischer nem tartja meg magának ezt a titkot (ezt is látjuk a dokumentumfilmben) – hanem tovább akarja adni, előbb a zenekarának, és rajtuk keresztül a közönségének is. Ettől a szenvedélyesen megosztott életvágytól lesz szabad ember. És ez a szabadságvágy sarkallja közéleti szerepre: nem hajlandó elfogadni, hogy bárki is a zene és az életöröm útjába álljon. Rendkívüli tehetsége mellett ez az öntudat segíti, tisztában van azzal, hogy nem ő megy szembe a sztrádán a forgalommal.

Politikai hitvallása arra tudásra épül, hogy a zene (a művészet, a kultúra) nagyobb erő, mint a politikai hatalom. A keleti nyitást mindenesetre sikeresebben teljesítette, mint a politika – a kínai fiatalok imádják a koncertjeit, sűrű tömött sorokban mennek meghallgatni a Fesztiválzenekart. A komolyzene arrafelé fiatalos és divatos. Mi meg, szokás szerint, valahol megint utat vesztettünk.

Fischer Iván – magyar dokumentumfilm, 2014. Rendező-operatőr: Sólyom András. Szerkesztő-riporter: Váradi Júlia. Producer: Pusztay András. Gyártó: Index.hu. Forgalmazó: Cirko Film. 75 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12148

Cikk értékelése:

szavazat: 181 átlag: 5.47