FesztiválBerlinRögrealizmusSimor Eszter
A berlini filmfesztivál díjazott filmjei karcos realizmussal ábrázolták a „hitvány valóságot”.
A
Berlinálét a társadalmi problémákra erősen fókuszáló, „politizáló” filmfesztiválként
tartják számon. A díjazott filmek realisztikus ábrázolásmóddal, hétköznapi
emberi sorsokon keresztül mutatták be korunk társadalmi problémáit, miközben nyíltan
beszéltek hatalmi kiszolgáltatottságról, hitről, szabadságról és egyenjogúságról.
Hitvány valóság
Az
iráni Jafar Panahi filmjeinek vetítését hazájában betiltották. A demokráciáért
küzdő művészt 2010-ben rendszerellenes tevékenység vádjával hat év házi
őrizetre ítélték és húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. 2011-ben Ez nem egy film című munkája (egy videó
esszé, amit a házi őrizetben készített arról, hogy milyen filmet rendezne, ha
tehetné) mégis kijutott a Cannes-i filmfesztiválra. Idei „nem-filmje”, a Taxi, ismét szép bizonyítéka annak, hogy
a művészi kreativitás hogyan képes utat törni magának. Ha eltiltják a
filmkészítéstől, Panahi fogja magát és taxizni kezd. Nem rendezőként, hanem
kredit nélkül, taxisofőrként csinál egy filmet. Az autóba beülő embereket
filmezi rejtett kamerával, telefonnal, bármilyen felvételre alkalmas eszközzel.
Az utasok beszélgetéseiből, sorstörténeteiből épül fel a film. Mire a Taxi utolsó állomásához ér, elkészül egy
színes útinapló, ami nem csak az emberekről, de az egész országról fest hiteles
képet.
Mivel
Panahi nem hagyhatja el az országot, Berlinben a legjobb filmnek járó Arany
Medve díját Hana, az unokahúga vette át. A talpraesett,
tízéves kislány a film valódi főszereplője. Nagybátyja példáját követve, ő is
filmes szeretne lenni. Egy iskolai feladatot kell elkészítenie, így kamerájával
mindent felvesz, amit csak lát. A taxiablakon
keresztül, véletlenül lencsevégre kap egy utcagyereket, amint az ellop egy
leejtett bankjegyet. Bosszankodva könyörögni kezd a fiúnak, hogy adja vissza a
pénzt jogos tulajdonosának, az ő filmje ugyanis
nem tartalmazhat ilyesfajta „hitvány valóságot”. Így nem lesz „forgalmazható”
Iránban. Az iskolában különösen komolyan veszik a cenzúra szabályait.
A
film ehhez hasonló kis epizódokból áll össze. Az autóba beszálló utasokról
nehéz eldönteni, hogy beavatott barátok, amatőr színészek, vagy tényleg fuvarra
váró gyanútlan járókelők. Van aki előtt Panahi egyből lebukik, hogy nem valódi
taxisofőr, mivel fogalma sincs arról, hogy merre van a
kórházhoz vezető legrövidebb út. Akad olyan utas is, aki konkrétan felismeri az
inkognitóban fuvarozó művészt. Egy dörzsölt, kalózvideókkal kereskedő seftes
állítja, hogy nemrég adott el neki egy másolatot Nuri Bilge Ceylan Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában
filmjéről. Panahi pedig csak csendben mosolyog és hagyja az utasait kibontakozni.
Történeteiken keresztül az egyén társadalmi kiszolgáltatottságát mutatja meg.
Egy
véletlenül egymás mellé kerülő tanárnő és egy bűnözőforma,
kétes alak – valós eseményre reflektálva – arról vitatkoznak, hogyan lehet
hatásosan fellépni a bűnözés ellen. A foglalkozását titkoló férfi a
halálbüntetés mellett voksol, míg a tanárnő meggyőződése, hogy a rablást
gyakran szükségből követik el és senki sem születik bűnözőnek. Egy másik
asszony, balesetet szenvedő férjét rángatja be a hátsó ülésre. A sérüléstől kétségbeesett
férfi Panahi telefonjával veteti fel a végrendeletét: a feleségére hagy
mindent. A kórházhoz érve, az asszony a „biztonság kedvéért” elkéri a videót. A
taxiból kiszállva a rendező egyik barátja is mutat egy rejtett kamerás
felvételt arról, ahogy egy pár kirabolta a boltját. Bár felismerte támadóit,
nem tesz feljelentést, mivel fél, hogy kivégeznék őket. Utoljára egy ügyvéd
ismerősét veszi fel taxijába, akit szintén eltiltottak a munkájától. Vétke,
hogy elvállalta egy férfi kézilabda meccsre bejutni próbáló, később ezért börtönbüntetésre ítélt nő védelmét. A gúzsba kötött kezű rendező hétköznapi emberi tettek pozitív példáival bírálja a
társadalmat. Minden egyes epizódból árad a megtörhetetlen humanizmus.
Szembenézés a
múlttal
A
fesztivál idei válogatásában különösen nagy figyelmet kaptak a témájukkal a Berlinale ki nem mondott arculatához igazodó,
Latin-Amerikából
érkező művek. A kontinens országainak filmjei –
legyen az fikció vagy dokumentum – jól mutatják, hogy ezeknél a társadalmaknál
is eljött a történelmük visszásságaival való szembenézés
időszaka.
A költőiség és a művészi kifejezésmód a
meggyőzés eszközei. Nem csak a fikciós, de a dokumentumfilmek történeteit is
ezek segítségével kell megközelíteni – vallja a chilei író-rendező, Patricio
Guzmán. A mester új munkája, a Gyöngyházgomb
(El botón de nácar), a berlini verseny szekció egyetlen nem fikciós filmje,
nyerte a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét. A rendező korábbi,
nagysikerű Nosztalgia a fény után (Nostalgia de la luz) című dokujához hasonlóan a Gyöngyházgomb
is a Pinochet-diktatúra máig ható, káros hatását
vizsgálja. Guzmán vallja, hogy az ő filmjeinél ugyanolyan fontos a plot
felépítése és a néző bevonása a történetbe mint egy fikciós filmnél. Egy
dokumentumfilm nem lehet illusztráció, inkább egy crescendo mintájára
megkomponált mű, melyben a művész adott struktúra
szerint helyezi egymás mellé a valós eseményeket. A mára demokratikussá vált Chilében, a rendező szerint, meg kell kezdeni a múlt
felderítését. El kell kezdeni beszélni azokról a tömegmészárlásokról, amiről az
iskolákban eddig még nem tanítottak.
Guzmán
a víz motívuma köré építi fel történetét. Chilének hatalmas, 4200 km hosszú
partszakasza van. A patagóniai őslakosok, Chile legrégebbi lakosai, a „vízi
emberek” az óceánnal szimbiózisban éltek. Festői szépségű képeken tárul a néző
szeme elé a dél-amerikai szigetvilág, ahol az őslakosok fából épített
csónakjaikon hatalmas távokat tettek meg. Egy mára csaknem teljesen kivégzett
populáció. Nem érzik magukat chileieknek. A spanyolok fegyverekkel és az
általuk hozott betegségekkel csaknem
teljesen
kipusztították őket. A filmben a maroknyi túlélőből páran még eredeti nyelvükön
megszólalnak. Mivel Chilében is a győztesek írták a történelmet, ami erről a
kultúráról fennmaradt, az mindössze pár száz fénykép és rajz. Paz Errazuriz
fotográfus képei a filmnek is központi magját adják.
A
film gerincét alkotó történet szerint egy angol kapitány 1830-ban rávett egy
tűzföldi őslakost arra, hogy tartson vele Angliába. Ő cserébe csak egy
gyöngyház gombot kért, így lett a neve Jemmy Button. A kapitány magával vitte
Jemmy Buttont a „civilizált” világba és ott úriembert faragott belőle. A
bennszülött elvesztett identitással tért vissza saját hazájába. Ez a történet
az egész vízi nép eltörlésének metaforája.
A
film második fele – melyet a gomb motívuma kapcsol lazán az előzőhöz – egy teljesen
más korszakot idéz meg. A víz-motívum itt a tenger képében jelenik meg, a
Pinochet-diktatúra eltitkolt mészárlásainak következtében „eltűnt” 14 000 áldozatot
eltakaró tömegsírként. A rendszer ellenségeit, a katonai rezsim bírálóit méreginjekciókkal
beoltva, gyakran még élve, testükön nehezékkel, helikopterről a tengerbe
dobták. Guzmán a filmben megmutatja a kínzás metódusát. A kegyetlen
tömeggyilkosságra akkor derült fény, amikor az egyik tetemet véletlenül partra
mosta a víz. A holttestek utáni kutatás során a tenger fenekén egy kagylóval
benőtt síndarabra akadtak: azon pedig – az ember ellen elkövetett szörnyűség
bizonyítékaként – egy gyöngyház fényű gomb tapadt meg.
Míg a chilei dokumentumfilm-mester munkája
a legjobb forgatókönyv díját nyerte el, addig a szintén chilei író-rendező,
Pablo Larrain filmje, A klub (El Club), a Zsűri Nagydíját érdemelte
ki. Guzmánhoz hasonlóan Larrain is a Pinochet diktatúra embert és társadalmat
romboló következményeit térképezi fel. A rendező már teljes trilógiát szentelt a témának.
Korábbi filmjei, a Tony Manero, a Santiago ‘73 és a No is a kor szörnyűségeire reflektáltak historikus-realisztikus
formában. Új filmje célkeresztjében a chilei katolikus egyház diktatúrája áll.
Száműzetésben élő papok sötét és fekete humorral átitatott portréját festi meg.
Bár arra, hogy a ködbe burkolózó, kis tengerparti város elzártan élő,
agárverseny-rajongó figurái papok, nem könnyű rájönnünk. Mindenféle közösségtől
elzártan élnek, de a szabályaik nem túl szigorúak. Nem járnak templomba, nem
imádkoznak. Esznek, isznak, szerencsejátékoznak, agárversenyen futtatják a kutyájukat. A bonyodalmat egy új pap beköltözése
okozza az elszigetelt „kolostorban.” Érkezésével egy időben a paplakot egy
vádaskodó ismeretlen rohamozza meg: mocskos részleteket sem elhallgató litániát
óbégat arról, hogy az új pap őt kisfiú korában szexuálisan kihasználta, mire az
– sokkoló felütésként – főbe lövi magát. Az incidens miatt egy vizsgáló pap
érkezik a helyszínre. Garcia atya (Marcel Alonso) egy rendőrtiszt
szigorúságával hallgatja ki a lakókat, miközben megpróbálja kideríteni a
történteket. Be akarja záratni a bukott papok menedékét. A fiatal, változást
sürgető pap számára a vallatások során derül ki, hogy hajdani híveit miért
száműzte az egyház: pedofília, korrupció, önbíráskodás. Az egyikük például a
gazdagok és szegények csecsemőit lopta el és keverte szántszándékkal össze,
hogy ezzel egyenlítse ki az osztály-különbségeket.
A
történet iróniája, hogy a bukott papok nem a bűnüket bánják meg a
száműzetésben, hanem a hitüket veszítik el. Az egyetlen szereplő, aki még hisz
valamiben az pont az a szerencsétlen félnótás, akit az öngyilkos pap
gyerekkorában tönkretett. Larrain arra utalhat, hogy az egyházat egyáltalán nem
érdeklik saját áldozatai. Fontos érdeke viszont, hogy a kétes elemek
kiiktatásával fenntartsa tiszteletteljes imázsát. A gyakran hátulról
megvilágított képeken (Sergio Armstrong operatőr munkája) a szereplők fekete
árnyalakokként jelennek meg. Larrain azonban, ha fel nem is menti, de el sem
ítéli szereplőit. Az egyre inkább eluralkodó
kétségbeesést fekete humorral oldja fel. A bukott csuhások megítélését pedig a
nézőre bízza.
A régi és az új
Hasonlóan
sötét hangvételű Malgorzata Szumowska Test
(Cialo) című drámája. A lengyel rendezőnő megosztva nyerte a legjobb
rendezésért járó Ezüst Medvét. Hazája erősen katolikus ország és számtalan
lengyel film foglalkozott már a hit tematikájával (gondoljunk csak az idei
legjobb idegen nyelvű film Oscar díját is elnyerő Idára.) Szumowska filmjének eredetiségét e téma bátor megközelítése
és hangneme adja. Az ezotéria felől ragadja meg a hit kérdését és – akárcsak Larrain
– fekete humor segítségével enyhíti a gyásszal való szembenézés drámai
hangvételét. Gúnyt űz a bürokráciából és gúnyt űz a hitből – mintha országa
megrekedt volna a régi és a modern kor, valamint a szkepticizmus és az
okkultizmus között félúton.
Szereplői
különböző nézőpontjainak – főként a testhez való különböző viszonyuk – ütköztetésével
rajzol fel általános képet országáról. A történet egyik főszereplője (Janusz
Gajos) egy kiöregedett halottkém. A film nyitójelenetében egy öngyilkosság
helyszínére érkezik. A felakasztott férfit a rendőrség az ágról levágja, majd a
földön heverő „holttest”, a tisztviselők csodálkozására, egyszer csak felkel és
elsétál.
A
test ábrázolása a filmben horrorisztikusan naturális. A halottkém már teljesen
érzéketlen a nap mint nap látott szörnyűségekre. Amikor egy feldarabolt, WC-be
dobott csecsemőhöz hívják ki, az étvágya sem megy el, jóízűen megebédel. Lánya
viszont komoly evészavarral küzd. Undort keltő képeken látjuk, mikor a saját
hányásában ájultan hever. Szumowska a szépségideálnak megfelelni vágyó fiatal
generáció önsanyargatását, a bulimia és az anorexia problémáját is fekete
humorral tálalja. Az apa-lánya kapcsolaton keresztül a naturális
test-ábrázolások eszközével fiatalság és öregség, egészséges és egészségtelen
életmód, kövérség és soványság, szkepticizmus és spiritualizmus feszülnek
egymásnak. A többszempontú forgatókönyv a nézőre bízza, hogy a hirtelen kihűlő
szoba hátterében vajon egy szélsőségesen működő radiátor áll-e, vagy tényleg a
halott anya szelleme kísért.
A
guatemalai rendező Jayro Bustamante, chilei és lengyel kollégáihoz hasonlóan,
szintén két világot ütköztet. Bemutatkozó filmjében egy ősi civilizáció egyedei
konfrontálódnak a modern társadalommal. Az Ixcanul
Volcano, mely idén az Alfred Bauer díjat nyerte el (ezt az Ezüst Medvét
olyan mű kapja, amely „új perspektívát” nyit a filmkészítés művészetében),
alaptörténete meseszerű, ábrázolásmódja viszont rendkívül realista. A rendező a
filmet egy valódi maja, kávétermelő közösség részvételével forgatta. A mese
ismerős: a szülők a fiatal Maria (Maria Mercedes Coroy) kezét a jól kereső munkafelügyelőnek
ígérték, de a lány egy másik férfiba szerelmes. A kiszemelt fiú, az Egyesült
Államokba szökne, és Maria is kitörne ebből az ősi hagyományokat tisztelő,
vidéki életmódból. A test hangsúlyos naturális ábrázolása – a rendező a fiatal
lány tragédiához vezető szexuális ébredését leplezetlenül mutatja meg – erősíti
a film realizmusát. A rendező egy lelkes antropológus pontosságával, gyönyörű képekkel
szemlélteti a természettel szimbiózisban élő, a kávé ültetvényeken kemény
fizikai munkát végző dzsungel-közösség hagyományait és rituáléit.
Míg
a film első felét meseszerű, folklorisztikus szépség, addig a második felét
dokumentumfilmes szikárság jellemzi. A rendező országának évszázados
problémájára világít rá: a „tudatlan” őslakosok kihasználására. Megdöbbentő az
emberkereskedelem ténye: rengeteg az erőszakkal elrabolt gyerek. A vulkán narancs
fényben úszó naplementés tájától, a koszos, szmogtól szürke nagyvárosba jutunk,
ahol már az anyai szemponttal azonosulva, riadt szemlélőként követjük nyomon
Maria kórházbeli kálváriáját. Szavaikat itt már senki nem érti, erre utal a
film címében az „Ixcanul”, ami a Kaqchikel maja közösség nyelvén vulkánt
jelent.
A második nem
A
női nézőpontból megfogalmazott filmek a berlini válogatás egy másik feltűnő
vonulatát képezték. Sajnos több filmnél csak a jó szándék volt értékelhető. Csalódást
okozott például Werner Herzog nagy izgalommal várt új filmje, A sivatag királynője (Queen of the Desert). A film központi figurája egy prominens, valós személyről, Gertrude
Bell-ről mintázott nő, Nicole Kidman alakításában. A német mester maga is csodálkozott
azon, hogy eddig még nem készített egy erős női karakterre fókuszáló filmet. A
hiteles realizmus, az a kvalitás, amely miatt Herzog filmjei elismertek, új
munkájából hiányzik. Hasonlóan hiteltelen volt a fesztivált megnyitó spanyol
rendezőnő Isabel Coixet filmje, a Senki
sem szereti az éjszakát (Nadie quiere
la noche). A film sajtótájékoztatóján a rendezőnő őszinte vadsággal érvelt
a nemek közötti egyenlőség mellett. Filmjében azonban egy hűséges – sarkkutató férjét
még az Északi sarkra is követő – feleséget alakító Juliette Binoche játékának
mesterkéltségénél csak a női karakterek sematizmusa volt bántóbb.
A
45 év (45 Years) a női nézőpontból fogalmazó filmek sikeres példája. A
remek színészi alakítások tették a filmet különlegessé, a realista szemlélet
pedig hitelessé. A két egymásnak feszülő világot, a múltat és a jelent, itt két
női figura testesíti meg. Rajtuk keresztül a brit rendező, Andrew Haigh egy
életen át tartó kapcsolat megőrizhetőségére, az érzelmek fenntarthatóságára
kérdezett rá lassú folyású, aprólékosan megkomponált drámájában. Létezik-e
olyan, hogy az ember 45 év együttélés után nem ismeri azt, akivel minden este
egy ágyban hajtja álomra a fejét? Kate hosszú évtizedek elteltével bukkan rá a csontvázra
a szekrényben.
A színészi alakítások kiválóságát igazolja az a
tényt, hogy mindkét főszereplő, Charlotte Rampling és Tom Courtenay is elnyerte
a legjobb színészi alakításért járó Ezüst Medvét. A színészválasztás nem csak a
remek alakítások miatt kitűnő, de a színészek személye miatt is nagyon okos: a
film hangulatához és témájához tökéletesen illő nosztalgikus múltat idézi fel.
A két ikonikus színészalak (a szintén erősen a realista ábrázolásmódhoz kötődő)
free cinema emlékezetes karaktereit juttatja eszünkbe, Tom Courtenay például az
irányzat egyik leghíresebb darabjában, A
hosszútávfutó magányosságában játszott. Courtenay és Rampling ebben a
filmben egy gyermektelen, idős házaspár, Geoff és Kate Mercer. Csendes,
nyugdíjas életet élnek a kelet-angliai Norfolkban. A ködös, esős, de
szürkeségében is mindig zöldellő tájban kutyát sétáltatnak, teáznak, és Kierkegaardról
vitatkoznak. Az idillt megtöri, hogy Geoff egy reggel sokkoló levelet kap:
korábbi szerelmének holttestét egy svájci gleccserbe fagyva találták meg. Ez a
hír teljesen kizökkenti Geoff-ot addigi kényelmes életéből. Kate-et inkább az
aggasztja, hogy éppen férjét értesítették, mint a lány legközelebbi
hozzátartozóját. Az, hogy megismerkedésük előtt Geoff egy másik nőt akart
elvenni, nem a legmegdöbbentőbb felfedezés lesz az asszony számára. Bár a
csattanó megrázó, Andrew Haigh drámája angolosan kimért és távolságtartó. A
kényszeresen elfojtott érzelmi viharok a szereplők zsigereiben zajlanak.
A
forgatókönyv David Constantine In Another
Country című novellájából született. A film női nézőpontból fogalmaz.
Kate-tel azonosulunk, vele együtt nyomozva próbáljuk kideríteni, hogy mitől
őrült meg hirtelen a férje. Az asszony érzelmileg egyre jobban szétesik,
eluralkodik rajta a féltékenység, majd az aggodalom, a „mi lett volna ha…?” A
film realizmusát tovább erősíti, hogy kizárólag diegetikus zenét használ,
vagyis csak azokat a számokat halljuk, amiket a szereplőink is. Azt a dalt, amire
egykor szerelmesen összeborulva táncoltak. A számot, ami hallatán Kate végül
undorodva löki el magától 45 évig szeretett férjét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 153 átlag: 5.72 |
 |
|
