Tudósok a moziban: Robotok évszázada

A robot gyermekkora

Robotmatiné

Baski Sándor

Az animációs és családi filmek világképe szerint a robot eredendően jónak teremtetett, veszélyessé csak az elvetemült emberek kezében válhat.

A sci-fi által évtizedek óta vizionált robotutópia egyelőre még a kanyarban sincs. A háztartások ugyan tele vannak minden korábbinál intelligensebb gépekkel, emberszabásúra dizájnolt masinériákkal azonban egyelőre csak a tudományos expókon találkozhatunk, és ott is inkább kuriózumként, mintsem létező igényeket kielégítő, praktikusan használható eszközökként. Jelentős fejlemények hiányában nem is meglepő, hogy az utóbbi évek témába vágó filmjei nem tudták új motívumokkal gazdagítani a „műfajt” – egyedüli kivételként talán A nő említhető, amely radikálisan elszakadt a hagyományos mesterségesintelligencia-ábrázolástól. A többiek a már ismert toposzokat boncolgatják tovább, legyen szó a klasszikus Pinokkió-történet variációjáról (Astro Boy, Chappie, The Machine), a behízelgő modorú, de titokban az ember ellen dolgozó, kubricki ihletésű robotokról (Prometheus, Hold), a fellázadó androidról (Én, a robot, Autómata) vagy a hűséges elektronikus szolga szerepét alakító gépekről (Csillagok között, Robot és Frank, Hős6os).

A fiatalabbakat megcélzó animációs- és családi filmek bajlódnak a legkevesebbet a „lapul-e szellem a gépben?” robotontológiai kérdésével. A rajzfilmek, ahogy az állatokat, úgy a robotokat is magától értetődő természetességgel humanizálják. Az Astro Boy leselejtezett robotkolóniájában, a Robotok címszereplőiben, vagy WALL-E-ben, fémtestüket leszámítva, semmilyen gépies nincs, személyiségük egy szertelen és túlérzékeny gyereket idéz.

A történetek is ugyanazon sémát követik, mint a klasszikus mesehősök kalandjai: a hátrányos helyzetű, peremre szorított legkisebb fiú rendületlenül hisz az álmaiban, és miután felismeri, hogy átoknak hitt különcsége áldás, képes beteljesíteni a küldetését. A futószalagról legördülő, mégis önálló utat választó robothős ideális metaforája, illetve ellenpontja az elgépiesedett fogyasztói társadalomnak, vagyis látszólagos infantilizmusuk ellenére ezek a filmek erős kritikával illetik az önmagát droidlétre kárhoztató tömegembert – ezt az analógiát a WALL-E fináléjában felvillantott antiutópiában sikerült a leghatásosabban illusztrálni. A másságot, az intoleranciát és a kirekesztettséget is tematizálják ezek a produkciók; nem véletlen, hogy a robothősök a történet egy pontján szó szerint a társadalom szemétdombján végzik, üldöztetésük pedig nyugodtan megfeleltethető azon atrocitásoknak, amelyek a különféle kisebbségeket érik.

Azokban az animációs és családi filmekben, amelyekben a gépemberek még nem szerves részei a mindennapoknak, a fő konfliktust nem az a dilemma indukálja, hogy lehet-e önálló személyiségük – ez már az első minutumban eldől –, ahogy a teremtője ellen forduló robot népszerű sci-fi toposzát is hiába keresnénk bennük. Sosem a teremtmény, vagy a jólelkű, de naiv tudósfigura jelenti a fenyegetést, hanem a katonaság (Rövidzárlat, D.A.R.Y.L, Szuper haver, Chappie) vagy a korporációk (Astro Boy, Hős6os) elvetemült vezetői, akik pusztításra használnák fel az életre kelt csúcstechnikát. A konklúzió világos: a gép eredendően jónak teremtetett, veszélyesé csak a gonosz emberek kezében válhat.

A „hol végződik a gép és hol kezdődik az ember” kérdése persze a könnyedebb robotmatinékban sem kerülhető meg. Bár a néző számára már a kezdettől egyértelmű, hogy érző szívet rejt a fémváz, a géphősöknek erről bizonyságot kell tenniük a környezetüknek, vagy néha saját maguknak is. Sokszor a teremtőt is váratlanul éri, hogy mechanikus szerkezete önálló életre kell – a Rövidzárlat robotjának kreátora is csak akkor hiszi el, amikor saját szemével látja, A kétszáz éves ember címszereplőjét pedig, mint selejtet, visszacserélné a gyártó cég vezérigazgatója, de persze csak az után, hogy darabjaira szedve kiderítenék, hol csúszott hiba a mátrixba. Hogy mikor és miért költözött élet a rideg fémtestbe, azt nem kutatják ezek a filmek – a genezis, ahogy az emberek esetében, itt is a csodák birodalmába tartozik.

Gyakoribb azonban, hogy szándékos teremtő aktus eredménye a megszülető mesterséges intelligencia. Az A.I. – Mesterséges értelem és az Astro Boy android kisfiúinak a klón szerepe jut, a gyászoló szülők velük próbálják meg pótolni elvesztett gyereküket. Amikor világossá válik, hogy ez lehetetlen, mindkettejükre száműzetés vár. A kubricki vízió nyomán megfogant történet csak Spielberg közreműködésével torkollhatott happy endbe – ha a családi idillbe való visszatérés nem is, a vágyott boldogság az elképzelt édesanya oldalán legalább egy napra megadatik Davidnek –, az Astro Boy címszereplője viszont képes bebizonyítani, hogy önnön jogán is érdemes a szeretetre.

A robothősök első körben jellegzetesen emberi, programkódok által nehezen leírható kulturális tevékenységek elsajátításával adnak tanúságot arról, hogy érző, intuitív lényekké váltak, legyen szó táncról (Rövidzárlat), kézművességről (A kétszáz éves ember), szobrászkodásról (Szuper haver) vagy festésről (Chappie).

A végső, megdönthetetlen bizonyítékot azonban akkor szolgáltatják, amikor a fináléban késznek bizonyulnak hús-vér barátaikért feláldozni azt, aminek az elismertetéséért addig küzdöttek: az életüket. A Robot és Frank androidja, tudván, hogy bűncselekménybe keveredett gazdáját éppen ő maga buktathatná le, a memóriája, és ezzel a személyisége törlésére bíztatja Franket, azzal a kegyes hazugsággal érvelve, hogy ő amúgy is csak egy gép. A Szuper haver űrből érkezett monstruma, a Hős6os egészségügyi robotja, a Pinokkióból szuperhőssé változó Astro Boy, vagy a Chappie címszereplője pedig a fizikai megsemmisülést is vállalva áldozzák fel magukat a szeretett személyért vagy az egész közösségért. Haláluk ugyanakkor csak ideiglenes, hiszen a hardver pusztulását követően a szellem áttölthető egy másik testbe, a történet így aztán mégiscsak happy enddel zárulhat. Az Asimov története nyomán forgatott A kétszáz éves ember nem él ezzel a duplafenekű megoldással: a magát hosszú évtizedek alatt fokozatosan élethű kiborggá transzformáló Andrew csak a visszavonhatatlan halál vállalásával – vagyis az emberi sorsban való osztozással – lehet végleg emberré.

A legfrissebb robotmozi, a Chappie is beilleszthető a „műfaj” naivabb vonulatába, azzal a kitétellel, hogy amíg Blomkamp rendező a címszereplő ábrázolásával az ifjúsági filmek eszköztárához és hangvételéhez nyúl, addig olyan korhatáros zsánereket is beemel, mint a gengszterdráma vagy a Robotzsaru világát idéző akció sci-fik. Ezt a bizarr kettősséget Chappie külső megjelenése is tökéletesen reprezentálja: a kíméletlen robotrendőr páros antennái a mesterséges intelligencia installálását követően pajkos nyuszifülekként kezdenek el funkcionálni, vagyis a kedves robot, az aranyos kisállat és az ártatlan gyerek külön-külön is Disney-kompatibilis figurája – minden hollywoodi producer nedves álmának megtestesüléseként – egyetlen személyben egyesül.

A Chappie-ben sem az a központi dilemma, hogy létrehozható-e élet laboratóriumi körülmények közt – a technikai részleteket az író-rendező letudja egy rövid montázsban –, ahogy az sem kérdéses, hogy hősünk ugyanúgy érez és fél, mint bármelyik hús-vér ember. Blomkamp filmje valójában azt kutatja, amit az antropológiai indíttatású nevelődési regények, vagyis, hogy az ember (itt: a robot) személyiségének kialakulásában vajon a genetika (itt: a programozás) vagy a neveltetés a meghatározóbb?

Az, hogy miként lehet bűnre, vagy legalábbis a szabályok megszegésére csábítani az eredendően ártatlannak programozott robotokat, nem új motívum – a Robot és Frankben az idős tolvaj háztartási androidjával közösen indul rabolni, a Hős6os gyógyításra teremtett robotját pedig harcművésznek képzi ki új gazdája –, de Blomkamp a végletekig sarkítja a szituációt. Chappie-t teremtője humanista értékekkel vértezné fel, de a robot „nevelőszülőkhöz”, egy gengszterpároshoz kerül, ahol kétféle hatás éri. A deviáns apafigura és melegszívű anyafigura egyaránt az ösztöneire apellál; előbbi az erőszakra és a bajtársiasságra épülő bandakultúrát akarja átadni neki, míg utóbbi engedné, hogy az önkifejezés szabadságának jegyében keresse meg a saját útját.

Chappie-nek végül sikerül szintézist teremtenie a két princípium között, majd visszatér Alkotójához, hogy az obligát önfeláldozást követően szó szerint közös platformra kerüljön vele és az Anyafigurával is. Az Avatar megoldását idéző fináléban robot és ember tökéletesen egyenrangúvá lesznek, miután mindannyian átlépnek a poszthumán létbe. Chappie eléri azt, ami az A.I. – Mesterséges értelem Davidjének csak egyetlen napra sikerült: családot és elfogadó közösséget talál magának.

Hangvételbeli különbségeik ellenére Spielberg és Blomkamp filmje között mégis párhuzam vonható: míg előbbi szirupos giccsel ütötte fel Kubrick keserű vízióját, addig a District 9 rendezője a robotika felvillantott dilemmáit és a kínálkozó metaforikus olvasatokat tette hasonlóan zárójelbe az öncélú gegek kedvéért. Meglehet, amíg android inasok helyett csak robotporszívókkal kell otthonainkat megosztani, a téma ennél komolyabb feldolgozására nem is mutatkozik igény.

CHAPPIE – amerikai, 2015. Rendezte: Neill Blomkamp. Írta: Neill Blomkamp, Terri Tatchell. Kép: Trent Opaloch. Zene: Ryan Amon, Chris Clark, Rich Walters. Szereplők: Ninja, Yo-Landi Visser, Hugh Jackman (Vincent), Dev Patel (Deon), Sigourney Weaver (Michelle Bradley). Gyártó: Columbia Pictures / SONY. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 110 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 18-20. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12127

Cikk értékelése:

szavazat: 200 átlag: 5.46