FesztiválA türelmes TitanicArcunkra írvaHorváth Eszter
Az
idei Titanicon nemcsak a versenyprogramra volt érdemes odafigyelni. Problémaérzékeny
alkotások a tolerancia határvidékéről.
A kirekesztésről és a
társadalmi türelmetlenségről való beszédet általában fontosnak tartjuk – sokkal
ritkábban érdekesnek. Azzal az előítélettel közelítünk előítéleteink
reprezentálásához, hogy úgyis ránk húzzák majd a vizes lepedőt és kiderül, hogy
mi, a többségi társadalom képviselői nem vagyunk elég toleránsak. A 21. Titanic
Nemzetközi Filmfesztiválon európai és amerikai alkotások egyaránt
bizonyították, hogy túl lehet lépni e csekély hírértékkel bíró megállapítás
szenzációként való tálalásán; hogy a film valami olyasmit tud adni, ami
tapinthatóvá, átélhetővé, befogadhatóvá tesz egy problémát: láthatóságot. Ami pedig látszik, arról
nem lehet többé azt mondani, hogy nincs.
Közös korlátaink
A Gabrielle címszereplője életvidám,
közvetlen fiatal lány, kivételes zenei tehetséggel. Gabrielle a kóruspróbákon belehabarodott
Martinbe, aki úgy tűnik, viszonozza a lány érzelmeit. Gabrielle, Martinhez
hasonlóan, Williams-szindrómás. A hatásvadász felvezetés csak írásban működik: a
lány arcát megpillantva automatikusan bekapcsolnak befogadói reflexeink.
Ha
testi vagy szellemi fogyatékkal élő karaktert látunk a mozivásznon, akkor a) akaratlanul
is mássága felől kezdjük olvasni a vele történteket, ugyanakkor b) törekszünk a
politikailag korrekt látásmódra és megfogalmazásra. A rosszul értelmezett
korrektség pedig olyan populista kijelentésekre is ragadtathat bennünket, mint például:
„ő is olyan, mint mi”. Louise Archambault filmje nem rángat ki erőszakkal a
komfortzónánkból, nem akarja leleplezni a többségi, „normális” társadalom
törődésének álszentségét, nem kezd forradalmian új diskurzust a fogyatékkal
élők megítéléséről. A kanadai rendezőnő érzékeny alkotása azt mutatja meg, hogy
a fenti három állítás Gabrielle-ről nem több, de nem is kevesebb, mint három
állítás. A szintén Williams-szindrómás Gabrielle Marion-Rivard által megformált
Gabrielle konfliktusainak természetesen köze van a lány genetikai
rendellenességéhez: túlzott közvetlensége sebezhetővé teszi, vágyik az önálló
életre, miközben nem biztos, hogy el tudná látni magát. A fő konfliktus azonban
a lány függetlenedési törekvései és az őt óvó, féltő, de ezáltal mégis
korlátozó környezete között feszül. Martin és Gabrielle bimbózó románcát a fiú
édesanyja rossz szemmel nézi: nem érti, miért nem döntött Gabrielle családja a
lány művi meddővé tétele mellett. De amikor ugyanezt a kérdést Gabrielle nővére
Martinnel kapcsolatban teszi föl, az édesanya teljesen felháborodik. Kezelni,
kontrollálni egy helyzetet mindig egyszerűbb; a szabadság kockázatos,
veszélyes, életszerű. A szolidaritás végső soron azt jelenti, hogy valamiről le
kell mondanunk, egy közösség lelkiállapotáról pedig sokat elmond, hogyan éli
meg ezt a lemondást. Éppen ezért a Gabrielle
leginkább meglepő szereplője maga a kanadai társadalom. Kelet-európai szemmel nézve
szinte hihetetlen természetességgel integrálják a fogyatékkal élőket a
társadalomba. A Gabrielle-nek
elhisszük, hogy több ez egyszerű képmutatásnál, hogy ez igenis téma.
A finn oroszlán ugrani készül
Amilyen
bámulatos gyorsasággal és könnyedséggel azonosítunk valakit fogyatékkal
élőként, egy skinhead felismerése már koránt sem ilyen egyszerű. Egy bőrfej nem
bőrfej: pusztán vizuális szempontból egy csoportra, egy közegre van szükség
ahhoz, hogy valakit skinheadnek nevezhessünk. Valószínűleg ez a kávézóban
magányosan üldögélő és álláshirdetéseket böngésző Teppo szerencséje: Sari, a
csinos pincérnő sosem akarná fölszedni, ha neonáci barátaival látná. Bőre
azonban elárulja Teppót, a mellkasán büszkén viselt oroszlános tetoválás a Fehér Finnországot skinhead csoportosuláshoz
köti, ami bőven elég Sarinak ahhoz, hogy reggel szó nélkül kidobja. Teppo
azonban nem adja föl, gyöngéden, de kitartóan ostromolja a nőt. A negyvenes,
neonáci férfi által előadott bájos-bumfordi karaoke-szerenád az Oroszlánszívnek az a pillanata, amikor
nyilvánvalóvá válik: páratlan stílusérzékkel megáldott rendezővel van dolgunk,
aki nem fog megelégedni a téma kínálta sztereotípiák felmondásával.
Teppo
az a fajta szélsőjobbos, aki nem azért veri meg a pultost, mert arab, hanem
azért, mert nem adott blokkot, tehát potenciális adócsaló. Az igazság számára
egyszerű, mint egy pofon; mindaddig, amíg nem találkozik Sari előző
kapcsolatából született félvér kisfiával, Rhamuval. A feszült pótpapa-mostohagyerek
viszony akkor lesz igazán terhelt, amikor Sari kórházba kerül, és feltűnik Teppo
kissé borderline öccse, aki nem nézi jó szemmel a testvére és a fekete kisfiú
között szövődő kapcsolatot. Dome Karukoski finoman egyensúlyoz a buddy movie-s
humor és a gyomorszorító feszültség között, az Oroszlánszív mégis azért lesz igazán izgalmas, mert erőlködés
nélkül teremti meg a neonáci főhőssel való azonosulás lehetőségét. Teppo
szerepében az egyik legfelkapottabb finn színész, Peter Franzén rajzol
ijesztően pontos portrét a mindennapi rasszistáról, aki végül mégis a – rossz
anyagi körülmények és az iskolázatlanság által fűtött – nacionalista közeg fölé
tud emelkedni. A Titanic Diákzsűrijének díját elnyerő alkotás száraz finn
humora némi reményre ad okot: az európai szélsőjobb megerősödése idején is
lehet mosolyogni az ostoba gyűlölködésen.
Bubunne és az ő prófétája
Hetekig
járt körbe a webkettőn az a néhány éve készült francia kisfilm (Elnyomott többség), ami egy férfi
átlagos napját mutatja be egy nők által vezetett társadalomban. A felcserélt
szerepkör miatt a legkevesebb, amit egy férfinak el kell tűrnie, hogy a nők
megbámulják és fütyülnek utána: ha kiáll önmagáért, akkor súlyosabb atrocitások
is érhetik. A Jacky a nők országában
ezt a „fordított világ” alapkoncepciót fűszerezi némi vallási fundamentalizmussal.
Riad Sattouf rendező egyszerre mond ítéletet a szexizmusról és a szélsőséges
iszlámról: már-már úgy tűnik, mintha a nemi sovinizmus kizárólag ennek a vallási-kulturális
közegnek a terméke lenne. Sattouf társadalomkritikája éppen ezért veszít
élességéből, amiért azonban kárpótol a film számtalan ötletes helyzete,
vizuális és nyelvi gege. A Bubunne-i Népi Demokratikus Köztársaságban a fiúk és
férfiak nem dolgoznak és nem is járnak iskolába. Csadorba öltözve kotyvasztják otthon
a központilag kiutalt, ehetetlen kása-trutyit, míg a munkás- vagy katonanők a
fontos dolgokkal foglalkoznak. Jacky a gyanús állagú szubsztancia habarása
közben arról álmodozik, hogy az Ezredesnő, a birodalom irányítója (Charlotte
Gainsbourg) majd őt választja férjéül a palotában rendezett bálon. A Monty
Python abszurditását idéző Hamupipőke-történetben szerepet kap a lókultusz, a
zug-zöldségtermesztés, valamint A
némafilmes rendezője, Michel Hazanavicius is, mint a birodalom kedvenc prostituáltja
(és szamizdat-írója). A magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért a francia
eredetiben érvényesül igazán az a lelemény, amivel Sattouf kulcsfontosságú
hímnemű szavak női alakváltozatát alkotta meg. A szatíra a fundamentalista
elnyomás összes klisé-helyzetét felvonultatja, éppen ezért meglepően valószerű
a film zárlata. Jacky és az Ezredesnő beteljesedő szerelmében csak addig látja
a társadalom egy szebb korszak hajnalát, amíg ki nem derül, milyen radikálisan
szabadságpártiak a szerelmes fiatalok. Nehéz a népet megvédeni saját magától,
ha olyan erős fegyverrel támad, mint a tudatlanság.
Látható jelek
Népszerű
elképzelés, hogy a fényképezős-kamerázós telefonok és az Internet széleskörű
elterjedése hozzásegít egy demokratikusabb társadalom kialakulásához. Hiszen
bárki készíthet felvételt, amit néhány pillanat múlva akár milliók
megnézhetnek. De mi az, amit látunk? 2009. január elsején, hajnalban, az Oaklandben
szolgálatot teljesítő Johannes Mehserle metrórendőr hátba lőtte az
igazoltatásra előállított afroamerikai Oscar Grantet. A metrón utazók közül többen
rögzítették az eseményeket a telefonjukkal: a videó, ami az incidens minden
mozzanatát megörökítette, azóta bejárta világot. A mozgókép mint puszta
állítás, egyértelmű, a tényekhez nem fér kétség. Az értelmezés azonban
nézőnként változik: valaki rasszista indíttatásból elkövetett emberölésnek, más
figyelmetlenségből bekövetkezett balesetnek látja Grant tragédiáját. A kép és
értelmezése közti ambivalens kapcsolat akár a Fruitvale Station egészén végigvonuló stílusjáték, ötletes
mozi-analógia is lehetett volna. Az elsőfilmes Ryan Coogler azonban egyetlen
dologra volt kíváncsi: ki volt ez az Oscar Grant? A film szorosan Grant mellett
maradva kíséri végig a férfi utolsó napját – ha odafigyelünk, hallhatjuk a
lélegzését. A Sundance-en és Cannes-ban is díjazott alkotás visszafogott
atmoszférája hitvallás, az embert engedi látni az eset mögött.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 158 átlag: 5.56 |
|
|