Fesztivál

Titanic: A sötét oldal

Komfortzónák

Huber Zoltán

A Titanic fekete szériája hűen adja vissza jelenkori félelmeink sokféleségét a hétköznapi szorongástól a hit apokaliptikus összeomlásáig.

A 21. Titanic sötétebb oldalán élőhalottak, náci szörnyek, ördögi gyermekek és bizarr varázsgombák vártak a közönségre. A szekcióban négy kontinens öt alkotása próbált kizökkenteni minket biztonságos komfortzónánkból, ám igazán felkavaró élményekkel csak egy-két alkotó tudott szolgálni. A szerteágazó témák és változatos filmkészítői attitűdök ellenére a bemutatott mozik mindegyike egy-egy divatos zsáner köré épült, azaz a bevett képletek variálására, a szabályok továbbgondolására tett kísérletet. Az idei válogatás külön érdekessége, hogy a felvonuló alkotások egytől-egyig uzsonnapénzből, érezhető lelkesedéssel készültek. A filmesek a forráshiányból előnyt kovácsolva alternatívát kínálnak a fősodorral szemben, hisz a leleményességre, a minimalizmusra és a meghökkentésre helyezik a hangsúlyokat.

A mexikói Gonosz lélek közeleg büszkén vállalja a B-filmes gyökereit és az ismerős panelek hatásos megidézése mellett bizarr stílusváltásaival igyekszik kitűnni az alacsony költségvetésű sokk-mozik népes mezőnyéből. A fiatal kora ellenére tekintélyes horrorfilmes tapasztalatokkal bíró Adrián García Bogliano a fontosabb műfaji alapvetések megidézése mellett párkapcsolati drámát is csempész a történetbe. A szimpatikus család hétvégi kiruccanásán a gyerekek rejtélyes körülmények között eltűnnek, majd csak másnap kerülnek elő. Figyelmetlenségük miatt a szülőket bűntudat gyötri és a testvérpár furcsa viselkedését látva az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a szabadban töltött éjszakán valami szörnyűség történt velük.

Bogliano afféle zsánertörténeti gyorstalpalóként fűzi össze az eseményeket: a hetvenes évek vidéki horrorjaitól a megszállt gyerekek és démoni átkok hideglelős témáin keresztül egészen a Paranormális tevékenységek házivideós ijesztgetéséig jutunk. A Gonosz lélek közeleg sajátos minőségét az adja, hogy az olcsó exploitaton-filmek képi világát és szórakoztatóan hatásvadász kamerakezelését imitáló, illetve a modernista művészfilmekre hajazó megoldások remekül megférnek egymás mellett. Mintha a Piknik a Függő Sziklánál nyugtalanító misztikumát a Sziklák szeme zsigeri fordulatai váltanák, sőt, színtiszta attrakcióként még egy bizarr bölcs, egy morbid rendőr és némi leszbikus szex is belefér a cselekménybe. Bár rázósabb mélységek, egetverő újdonságok nem várnak a nézőre, a különböző alkotóelemek ötletes keverését látva az idézett elődök ismerői nem fognak csalódni.

A holland Frankenstein serege szintén a keményvonalas filmrajongókat célozza meg és a kifulladni látszó found footage motívumot a második világháborús kulisszákkal keresztezi. A különleges orosz felderítő-osztag rejtélyes küldetése és az őrült német orvos találkozása igazi geek-álom, mely a másodvirágzásukat élő nazisploitation-mozik nyomvonalát követve erősen elrajzolja a világégés borzalmait. Az alkotók egy pillanatig sem veszik magukat komolyan és egy jó értelemben vett fércfilmet tesznek le az asztalra. A csodafegyverek után kutató Harmadik Birodalom vélt-valós titkai mindig is izgatták a közönség fantáziáját, így az ál-dokumentarista fogalmazásmód és a Frankeinstein-mítosz sokadik újrázása az unalomig ismert fordulatok ellenére is működik.

Kortárs testvérdarabjaihoz (Náci zombik, Iron Sky, A 25. birodalom) hasonlóan Richard Raaphorst filmje is egy őrült alapötletből indul és a náci ikonográfiát oda nem illő alműfajokban kamatoztatja. A Frankenstein serege legfőbb problémája, hogy túl nagy igyekezettel próbálja kiszolgálni a célközönség elvárásait, a felvonultatott összetevők idézőjelbe tétele túlságosan kiszámítható. Ez alól egyedül a Karel Roden megformálta tudós hihetetlen teremtményei képeznek kivételt, hisz villanásnyi felbukkanásuk ellenére mindegyikük markáns karakterré válik. A stáb lelkes tagjai saját háztartási eszközeikből és némi ipari hulladékból alkotta meg ezeket a steampunk-fantáziákkal feltámasztott katonákat, aki tulajdonképp az egész filmet elviszik a vállukon.

Elhivatott alkotók munkája az amerikai Lételem is, mely az ismét népszerű zombi-apokalipszis témáján keresztül egy szokatlan barátság anatómiáját rajzolja meg. A hordába verődő élőhalottak mostanság a saját bolygóját felzabáló emberiséget szimbolizálják, a csoszogó zombik itt azonban csak a hősök teljes izolációja, a közöttük kialakuló viszony dinamikája miatt érdekesek. A két főszereplő nem is ismeri egymást igazán, véletlenül keveredtek egymás mellé és kényszerből maradtak együtt. Míg egyikük élvezi a nomád életmódot és tulajdonképpen boldog, addig a másik képtelen beletörődni az új helyzetbe és megpróbálja megőrizni a régi élet illúzióját.

Az író-rendező-főszereplő Jeremy Gardner hatezer dollárból, amatőr szereplőkkel forgatott, mégis hibátlanul teremti meg a kilátástalanság, a jövő ígéretei nélkül megélt nappalok nyomasztó illúzióját. A fősodorbeli zombi-produkciókkal ellentétben Gardner visszakanyarodik a műfaj Romero-féle hagyományaihoz és a tökéletes sminkes teljesítmények, a minél nagyobb statisztéria helyett az élőkre koncentrál. Az ismerős disztópiából karaktervezérelt dráma, függetlenfilmes hangulatokkal teli road movie születik, mely finom tempóban, számos emlékezetes kitérővel kacskaringózik a klausztrofób végkifejletig. Fröccsenő vér és olcsó cirkuszi ijesztgetés helyett az apokalipszis apró hétköznapi vetületei kerülnek terítékre, a civilizáció végnapjai éppen ezért átélhető közelségbe kerülnek.

A magára maradó, céltalanul sodródó emberiség metaforája jelenik meg az angol Ben Wheatley negyedik nagyjátékfilmjében is. Az Egy mező Angliában a kosztümös történelmi dráma kellékeit használja, de a tévé, az animáció és az internetes vírusvideók világából érkező rendező vehemensen támadja a rögzült befogadói sémáinkat. Szerteágazó munkatapasztalatainak hála Wheatley mesterien használja a különböző filmes iskolák és társmédiumok megoldásait. Váratlan hangsúlyváltásaival és meghökkentő megoldásaival folyamatosan kizökkenti a nézőt és súlyos kérdéseket szegez neki. A néhány színésszel, tizenkét nap alatt rögzített munka alaposan megosztja a közönséget.

Jodorowsky vagy Stoppard szellemisége ugyanúgy ott kísért a felszín alatt, mint Beckett vagy Kafka látomásai. Az abszurd dráma, a metafizikai parabola, a hallucinogén drogfilmek és szürrealista horror határvidékén járunk, mégis egy hamisítatlan Wheatley-mozi pereg a vásznon. A gyönyörű fekete-fehér képek szabálytalanul kapcsolódnak össze, az elhagyott figurák egzisztencialista dilemmákról és a székelés, a sör örömeiről cseverésznek. A napsütésben botorkálva két cél vezérli őket: a távolban zajló csatát szeretnék elkerülni és helyette egy kocsmában vedelni. A kibontakozó moralitásjáték kicsinyességében is fenségessé válik. A groteszk helyzet nagyon is ismerős, hisz akár szeretjük Wheatley művét, akár nem, előbb-utóbb nekünk is választ kell találnunk arra, melyik irányba induljunk ezen a bizonyos mezőn.

Az eddig említett filmekkel ellentétben a Fülöp-szigeteki Graceland jóval konkrétabb társadalmi problémákhoz nyúl és a rafinált zsánervariációk helyett sokkal közvetlenebb megoldásokkal dolgozik. A szegény, becsületes sofőr és a gazdag, gátlástalan képviselő lányai barátnők, akiket egy szerencsétlen véletlen folytán a gyermekrablók is összekevernek, de ezt az autót vezető főhősön kívül a rendőrök és a többi szülő sem tudja. Az ígéretes alapötletből fordulatos, feszült bűnmozi bontakozik ki, mely épp az eszköztelenségével ragad magával. A forgatókönyv erősségeit kézikamerás felvételek életszerűsége, az erős színészi alakítások és a lüktető manilai háttér domborítják ki.

Ron Morales rendező tökéletesen keveri a különböző rétegeket, filmje csavaros thrillerként, dühös politikai kiáltványként és hatásos parabolaként is nézhető. A hatalom és a kisember összecsapása, a pénz uralma és a rendszert megmérgező korrupció ugyanolyan fontos az események szempontjából, mint a bűn és a bűnhődés, illetve a karma jóval univerzálisabb dilemmái. Az éjsötét krimi segítségével Morales kíméletlenül szembesít minket a súlyos szociális egyenlőtlenségek és az erőszak törvényszerű következményeivel. A Graceland szociális felhangjai és sűrű realizmusa miatt némileg kilógott a szekcióból és sokkal inkább egy másik, a fesztiválon is vetített távol-keleti mozival volt rokon.

A bűn érintése másik válogatásban szerepelt ugyan, ám Morales művéhez hasonlóan igen súlyos kérdéseket boncolgat. A kínai Jia Zhangke négy, valóban megtörtént esetet dolgoz fel és sebészi pontossággal mutat rá az elképesztő gazdasági fejlődés árnyoldalaira, a csendben egymásra halmozódó, robbanáspontig feszülő ellentmondásokra. Jia filmjében Kína koszos, szürke, fullasztó építési területként jelenik meg, ahol a család, a hagyományok helyén kínzó üresség honol. Az egyenlőséget hirdető társadalomban a kisebbségnek hihetetlen gazdaság, a többségnek a lelketlen robot jut. A kitörés egyetlen útja a bűn, melyben az elkövetők egy olyan rendszer áldozatai, mely teljesen elfeledkezett róluk.

Merőben más nézőpontból, de a közösség széthullása, a korábbi erkölcsi támpontok eltűnése bukkan fel az idei nyitófilmnek választott ír Kálváriában is. John Michael McDonagh egyszerre kérdez rá az egyház és a hit szerepére, illetve a megváltás, a megbékélés lehetőségére. A társadalmat összetartó erők, az erkölcsi kapaszkodók eltűnése az ír kisváros viszonyaira is visszahat. Mindenki gyakorló katolikus, de már senki sem hisz igazán a vallásban, az egyházában pedig még kevésbé. (A film elején a történet főhősének, a jószándékú, segítőkész, de magát egyre tehetetlenebbnek érző papnak címzett gyilkos fenyegetés is épp ebből adódik.) Ellenszerként McDonagh az odafigyelés, az elfogadás és a megbocsátás időtlen gesztusait javasolja; sajnos a gyógyulásra azonban egyre kisebb az esély.

A Titanic sötétebb oldalának legjobb, legemlékezetesebb alkotásai első pillantásra nagyon különbözőnek tűnhetnek, ám a fókuszban szinte kivétel nélkül ilyen és ehhez hasonló emberi döntések szerepeltek. Ami remek hír, hisz a filmtörténeti idézőjelek, a zsánerjátékok és frappáns alkotói mögött elsősorban ezek érdekelnek minket.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 42-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11882

Cikk értékelése:

szavazat: 179 átlag: 5.56