PapírmoziPAPÍRMOZIBayer Antal
Eliot Bell ilyen fiú
Az előző magyar nyelvű
Lucky Luke-epizód John Ford vadnyugati történetei előtt tisztelgett, a
legutóbbi viszont a spaghetti westernnek piszkál oda egyet, de olyan finoman,
ahogy arra csak René Goscinny volt képes. A két rész eredeti megjelenése között
nyolc év telt el (1964, 1972), és pont erre az időszakra esnek Sergio Leone
munkásságának legemlékezetesebb filmjei, amelyeknek a főszereplői, Clint
Eastwood és Lee Van Cleef ikonná válásukat köszönhetik.
Hihetetlen népszerűsége
ellenére az új alzsánernek nem csak rajongói voltak, és főként a klasszikus
western rajongói aggodalmaskodtak azon, hogy a leginkább John Wayne által
alakított, modorukban kissé pokróc, de velejéig becsületes, morális iránytűként
alkalmazott hősök helyét átveszik az olyan figurák, akik csak akkor használják
a közjót, amikor az egybeesik saját érdekükkel, legyen az anyagi haszonszerzés
vagy személyes bosszúállás.
Már a címlapról kiderül,
hogy Lucky Luke-nak ezúttal egy Lee Van Cleefre hasonlító alakkal fog meggyűlni
a baja. Eliot Bellen ott a jellegzetes kalap, a trail duster kabát, a szája sarkból lóg a pipa, a lába előtt
szétszórt dollárok. Meg az a nézés, persze, jól eltúlozva. Ahogy a történetben
minden: Goscinny pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem tetszik neki az
új divat: a cowboy-film főszereplője legyen csak nemesen önzetlen, a pénz
kizárólag a rosszakat érdekelheti. Persze, erre még a legfiatalabb olvasók között
is akad, aki felteszi a kérdést, hogy tessék mondani, akkor most miből is él
Lucky Luke, de ez a kérdés ugyanúgy nem helyénvaló, mint az, hogy szokott-e
vécére járni, vagy zoknit váltani.
De nem csak ettől a
hosszú kacsintástól lett A fejvadász
a Lucky Luke-sorozat egyik legremekebb darabja. A fehérek anyagiasságától
megfertőzött indiánok, a tömeges szuvenír-hamisítás, az utalás az állatok
jogaira, a Frankenstein-szörnyes álarcot viselő varázsló, a lovaihoz idomuló
dúsgazdag tenyésztő alakja egytől-egyig olyan elemek, amelyeket megszoktunk és
el is várunk ugyan a szerzőktől, ám mégis minden alkalommal ellenállhatatlanul
megkacagtatnak minket.
Lucky Luke 19: A
fejvadász. Színes, puhafedeles, 44 oldal. Kiadó: Pesti Könyv.
Pif és Herkules
Noha a kedves és
találékony kutyust és örök nemezisét, a mindig piszkoskodó macskát még Lucky
Luke-nál is korábban megismerhette a magyar olvasó, a Pajtás-Kockás családhoz
tartozó lapok megszűnése óta nem nagyon találkozhatott velük. Igaz,
Franciaországban is többször megszakadtak a kalandjaik. A történetek egyik
legismertebb írója, François Corteggiani, aki főként az 1980-as években
alakította a sorsukat, pár évvel ezelőtt felkérést kapott a L’Humanité című
napilaptól (ahol Pif bő 60 évvel ezelőtt útnak indult), hogy – a gyökerekhez
visszatérve – készítsen napi képsorokat. A rajzolóként is ügyes és sikeres
Corteggiani nemrég tudta le a hétszázadik stripet, és hozzájárulását adta, hogy
megjelenhessen magyarul egy kisebb gyűjtemény, korlátozott példányszámban.
Úgy tűnik, a korszellem
változásának a hatása alól Pifék sem tudják kivonni magukat. Mintha Pif már nem
lenne olyan aranyos, és nem egyszer szinte megelőző csapásként tol ki
Herkulessel, aki viszont most már inkább tűnik butának, mint szemétnek. Ezzel
együtt a poénok rendszerint ülnek, és vannak köztük igazán frissek, sőt az
aktualitásokra reagálók is, ami korábban nem volt jellemző a sorozatra. Lehet,
hogy a nosztalgiázóknak kevésbé fog bejönni, mintha a klasszikus képsorokból
jelent volna meg egy válogatás, de örömteli, hogy legalább ez van, és érdekes
látni, hogy merre halad ez az örökéletű sorozat.
Pif és Herkules. Fekete-fehér,
irkafűzött, 24 oldal. Kiadó: Nero Blanco Comix.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 134 átlag: 5.41 |
 |
|
