Normandia 1944A D-nap filmjeiKamera pergőtűzbenGéczi Zoltán
1944 június 6.-án a
történelem legnagyobb partraszállása kezdődött el Normandiában. Hollywood az
első pillanattól ott volt a frontvonalon.
„Az oroszoknak sürgős segítség kell.
Követelik a második frontot. (…) Vegyük át a kezdeményezést! Szórjunk még több
bombát Berlinre. Készüljenek el azok a Glenn Martin repülőgépek, hogy
megoldódjanak utánpótlási nehézségeink. És mindenekfölött nyissuk meg azonnal a
második frontot!” – buzdította Charlie Chaplin 1942. július 22-én a Madison
Square Parkban egybegyűlt tömeget a nyugat-európai invázió támogatására. A
némafilm forradalmára egyike volt azon hollywoodi sztároknak, akik az 1930-as
években növekvő szorongással figyelmezték a nácizmus térnyerését, és tenni
kívántak a veszedelem ellen; Korda Sándorral már 1937-ben tárgyalt egy
Hitler-ellenes filmről, amely A diktátor
(1940) alapötletét adta.
Hollywood felfegyverzése
Chaplin elvi alapon, hatalmas
politikai, anyagi és művészi kockázatot vállalva szólalt fel a nemzetiszocializmus
mételye ellen (A diktátort
vállalhatatlan mozinak tartották a cenzorok, s csak azután járultak hozzá a
forgalmazásához, hogy Anglia hadat üzent Németországnak), az izolációpárti
többséggel bátran konfrontálódva hirdette a náciellenes filmpropaganda
beindításának szükségszerűségét. Kezdeményezését igazolta a történelem: Pearl
Harbor után a vezető stúdiókat tömörítő Big
Eight megállapodást kötött a Fehér Házzal hazafias mozik forgatására és
forgalmazására vonatkozóan (néhány cím mutatóba: The Devil with
Hitler, I Escaped from the Gestapo, Hitler’s Children, Hitler’s Madman, The Master Race), s mindamellett, hogy ekkortájt még
Tarzan, a majomember is náci katonák ellen harcolt a dzsungelben (Tarzan
diadala, 1943), Hollywood képviselői a távoli harcmezőkön is fontos szakmai
támogatást nyújtottak a szövetségeseknek.
Túl azon, hogy amerikai
filmsztárok rendszeresen turnéztak a fronton, revüműsorokkal szórakoztatva a
katonákat, 1942 és 1945 között a War Department évi 50 millió dolláros
költségvetést (mai értékén ez mintegy 650 millió USD) biztosított a
dokumentációs tevékenységgel megbízott Signal Corps számára. A
Hadügyminisztérium háborús erőfeszítéseit feltétel nélkül támogató Hollywood
együttműködő attitűdjének köszönhetően a híradós alakulatoknál szolgáló
harctéri operatőrök között olyan élvonalbeli rendezők is voltak, mint John Ford,
Frank Capra, John Huston, George Stevens vagy William Wyler. Az angol és a
kanadai hadsereg nemkülönben komoly híradós alakulatokat állított fel (Army
Film and Photographic Unit, Canadian Army Film Unit), így több szektorban is
készültek híradós felvételek a partraszállásról, és általában véve a normandiai
harcok eseményeiről (mint a Canadian Army
Newsreel), amelyek később hiteles forrásként, illetve kiaknázható nyersanyagként
szolgáltak.
A tengelyhatalmak
kapitulációja után jókora lendületet kapott a háborús nagyjátékfilm műfaja, a
korszak vezető sztárjai ragadtak fegyvert a fél világot leigázó náci hatalom
megdöntése végett. Az Overlord-hadművelet azonban sokáig csak epizódszerűen
bukkant fel (Életünk legszebb évei,
William Wyler, 1946; Red Ball Express,
Budd Boetticher, 1952), mert minden idők legnagyobb katonai vállalkozásának 35
mm-re vitele horribilis anyagi erőforrást és technikai felkészültséget igényelt,
így a stúdiók sokáig ódzkodtak a D-Day megfilmesítésétől.
Az 1962-ben bemutatott A leghosszabb nap 10 millió dolláros
költségvetésével 30 éven át tartotta minden idők legdrágább, egyszersmind
legnagyobb bevételt termelő fekete-fehér filmje címet, a katonai művelethez méltó
erőket vonultatva fel: a vezető szerepeket páratlan sztárgárda játszotta
(Richard Burton, Henry Fonda, Robert Mitchum, Johny Wayne), a több
cselekményszálon kapcsolódó jeleneteket pedig nemzetközi rendezőcsapat
dirigálta (Ken Annakin, Andrew Marton, Bernhard Wicki, Gerd Oswald, Darryl F.
Zanuck). A 178 perces eposz mellőzi a személyes perspektívát, s oly sok
karaktert mozgat, hogy mélyebb ábrázolásuk elegendő játékidő híján sem
valósulhat meg, de elvitathatatlan érdeme a forgatókönyv nagytotálhoz hasonló
történelmi szemlélete: sikerült bemutatni a hadművelet különböző rétegeit, az
egyes fegyvernemek összehangolt erőfeszítéseit, a szövevényes terv megannyi
apró, ám kritikus jelentőségű részletét. És bár A leghosszabb nap nem teljesen hű a történelmi tényekhez (szép
számban tartalmaz fiktív elemeket, a hadműveleti eseményeket számos ponton
torzítja, a külső felvételeket nem eredeti helyszíneken forgatták; ezek miatt a
pontatlanságok miatt orrolt meg a stábra Eisenhower, aki megvonta szakmai támogatását
a produkciótól), a szándék mindenképpen tiszteletre méltó, a gyors tempójú,
feszes, sok cselekményszálon futó mozi filmtörténelmi pozíciója kikezdhetetlen.
Baráti tűz alatt
Az
Overlord-hadművelet 60. évfordulóján került képernyőre A normandiai partraszálláshoz vezető út (eredetiben: Ike: Countdown to D-day, 2004), amely
szoros rokonságban áll a második fronthoz kapcsolódó egyéb életrajzi filmekkel
(Rommel – A sivatagi róka, Henry
Hathaway, 1951; A tábornok, Franklin
J. Schaffner, 1970), másfelől egy kevésbé látványos, ám annál érdekfeszítőbb aspektusát
mutatja be az offenzívának. Robert Harmon filmje a partraszállást megelőző 90
nap története; főszereplője Dwight David Eisenhower
(Tom Selleck), a Szövetséges Expedíciós Haderő frissen kinevezett főparancsnoka,
aki személyesen vállal felelősséget az Európa sorsát meghatározó
hadivállalkozásért („Én feláldozható vagyok. Ön és az [amerikai] elnök nem az.”
– indokolja Churchill felé szokatlan igényét). A négycsillagos tábornok jellemrajza
észveszejtően nehéz döntések sokaságán keresztül bontakozik ki, miközben veszedelmes
konfliktusokat vállal a szövetséges haderő kulcspozícióban lévő tisztjeivel. Igyekszik
megzabolázni a harctéren nélkülözhetetlen, de szélsőséges politikai nézeteivel
őrületes diplomáciai problémákat gerjesztő Patton tábornokot; elfogadtatni a
légierő főparancsnokával (Trafford Leigh Mallory légimarsall) a vezetése alá
tartozó különleges alakulatok elfogadhatatlanul magasnak prognosztizált
veszteségeit; türelemmel viselni a szárazföldi csapatokat vezető Montgomery
tábornagy gyermeteg egomániáját („Monty elviselhetetlen volt. Különösen akkor
volt elviselhetetlen, amikor győzött.” – jellemezte Churchill a hétpróbás hadfit),
nem beszélve a folyton-folyvást akadékoskodó, komikus követeléseket támasztó de
Gaulle tábornokról, aki alighanem egymagában többet tett a partraszállás sikere
ellenében, mint egy Wehrmacht-hadosztály. Robert Harmon igyekszik ábrázolni azt
az elképesztő mennyiségű felderítési, tervezési és előkészítési munkát, amit
minden idők legnagyobb hadművelete megkövetelt, ugyanakkor azt sem leplezi,
hogy az ép ésszel felfoghatatlan erőfeszítések ellenére is mennyire kockázatos
volt a szövetségesek vállalkozása – ily módon a fél tucat Emmy-díjra jelölt
produkció, ha esztétikailag nem is haladja meg az erős középszert, tökéletesen
kiegészíti A leghosszabb nap által képviselt
elsőgenerációs inváziós filmek sorát, jótékonyan gyarapítva a néző történelmi
ismereteit.
„ A fecsegő szájak
hajókat süllyesztenek” – figyelmeztet a háborús propagandaszöveg, márpedig az
Overlord-hadművelet sikerre vitelében kiváltképpen döntő fontosságú volt a
titoktartás. A normandiai partraszálláshoz vezető út egyik kulcsjelenetében Eisenhower személyesen fosztja meg
harctéri rendfokozatától, majd küldi haza személyes barátját, aki egy palack
bordeaux-i után locsogni kezd a támadás időzítéséről, ahogy a Kémek a Sasfészekben (Brian G. Hutton,
1968) dramaturgiai alaphelyzete, vagy a 36
óra (36 Hours, George
Seaton,1965) diszpozíciója is erre a MacGuffinra épül. Utóbbiban az amerikai
hadsereg őrnagya a német katonai hírszerzés fogságába kerül, és az Abwehr
tisztjei egy gondosan felépített megtévesztő művelettel kívánják rávenni, hogy
adja ki az invázióira vonatkozó kritikus információkat. A Hitchcockot megidéző
film cselekményvezetését és hangulatát tekintve inkább a hidegháborús
hírszerzési thrillerek korai képviselője, mint klasszikus háborús mozi, ugyanakkor
képes érzékeltetni a totális paranoia légkörét, ami a D-nap előtt ülte meg az
Expedíciós Haderő főhadiszállását.
Őrségváltás
Az 1970-es évek végére a
popkulturális forradalom gyermekei elfoglalták Hollywoodot, a független sajtó Fehér
Házból történő kézi vezérlése pedig elképzelhetetlen volt a Watergate-botrány
utáni kölcsönös bizalmatlanság éveiben. Az amerikai hadsereg
legyőzhetetlenségének kultuszát Vietnám döntötte porba, a szükséges és
igazságos katonai beavatkozás elve súlyos sérülést szenvedett, a háborús
propaganda elvesztette társadalmi hitelét. Az új generáció számára kötelező
feladat volt a dicsőséges háború bálványának ledöntése, a kritikátlan hőskultusz
felülvizsgálata (Vaskereszt, Sam
Peckinpah, 1977; Apokalipszis, most, Francis
Ford Coppola, 1979; A szakasz, Oliver
Stone, 1986; Acéllövedék, Stanley
Kubrick, 1987). A forgatókönyvírók és a rendezők friss kreatív koncepciót
fogalmaztak meg: nem a Hadügyminisztérium propagandaosztályának szemszögéből,
hanem a hadműveletben részt vállalt katonák személyes élményei szerint, az
ezzel járó morális problémákat felvállalva akarták bemutatni a harctéri eseményeket.
A D-nap filmek szemléletváltása
az angol Stuart Cooper Overlord
(1975) című mozijával kezdődött, amely kísérletet tett az eredeti híradós
anyagok (teljes egészében felhasználták a Bill Grant őrmester által a
Juno-parton forgatott tekercseket) és a szubjektív narratíva társítására.
Sajnos az archív anyagok és a stúdiófelvételek korántsem illeszkednek
hézagtalanul, az önkényesen szerkesztett, nem lineáris szerkezet a legkevésbé
sem segíti a cselekmény megértését, a szürreális montázsok pedig tovább
fokozzák a narratív zűrzavart. Sokkalta józanabb és átgondoltabb Samuel Fuller hányattatott
sorsú filmje, a Nagy vörös egyes (1980),
amelynek forgalmazásra bocsátott kópiáját 50 perccel kurtították meg a
producerek. Fuller maga is az 1. gyalogsági hadosztályban szolgált a második
világháborúban, így a partraszállás 60. évfordulóján, Cannes-ban rekonstruált
formában is bemutatott, személyes tapasztalataiból táplálkozó film jócskán meghaladja
az ekkorra már ugyancsak megfakult történelmi tablók erényeit. A fiatal Mark
Hamill és a veterán Lee Marvin főszereplésével készült mozi hangvétele sokkalta
emberibb, sokkalta személyesebb; Fuller karakterei nem a katonai erények makulátlan
megtestesítői, hanem esendő, alkalmanként rossz döntéseket hozó férfiak, akiknek
együtt kell élniük a háború borzalmaival.
Fact fiction
A Ryan közlegény megmentése (1998) dramaturgiai szempontból kifejezetten
ódivatú film (cselekményvezetése szögegyszerű, karakterrajzai hasonlóképpen), letaglózó
hatását az elsöprő kinetikus energiának, a realizmust hirdető rendezői
koncepciónak és a rafinált kameratechnikai trükköknek köszönheti. Spielberg
kreatív ideája a dokumentum és a játékfilm dinamikus fúziója, a Truman Capote-i
értelembe vett fact fiction filmes
megteremtése volt; a svájci órásmester precizitásával rekonstruálta az
Omaha-parton történt eseményeket (a továbbiakat már jóval nagyobb alkotói
szabadsággal kezelte a forgatókönyv), ugyanakkor a fizikai részvétel intenzív
élményét is megteremtette a néző számára. Az objektív szubjektivitás illúziójának
legfontosabb eszközévé Janusz Kaminski kamerája vált: a kézbe vett „shaky cam”
sok közelivel és szuperközelivel, médium snittekkel dolgozott, nem védték a
lencsét a szennyeződéstől és a víztől, más külső hatásoktól, így imitálva a katonák
érzékelését. Spielberg a széles körben alkalmazott lassított felvételek helyett
45 fokos zárat alkalmazott, ami gyors mozgásnál stroboszkópszerű, idegesen
vibráló, nyers és éles képet eredményezett. A minden korábbinál intenzívebb audiovizuális
élmény a fülsiketítő hangkeveréssel vált teljessé, ám Spielberg nem a hatás öncélú
fokozása végett emelt ki bizonyos hangsávokat; éppen a természetes dinamika
megvalósítására, élethű mixre törekedett. Ennek érdekében még a forgatás előtt
beszerezték a korabeli fegyverek eredeti példányait, fegyvermesterek
segítségével belőtték őket, rögzítették a hangjukat, amelyet változatlan
formában használtak fel a hangkeverés során – tehát a filmben pont úgy és pont
annyira hangos egy korabeli lőfegyver, ahogy és amennyire a valóságban is volt.
Spielberg sosemvolt filmhíradója labormunka terén is komoly beavatkozást
igényelt: a 35 mm-es filmet extrém módon deszaturálták, George Stevens 16 mm-es
Kodachrome felvételeinek fakó színvilágához igazítva a felvételeket.
A Ryan közlegény megmentése minden szempontból hatalmas sikert
aratott: nem csupán az év legnagyobb kasszasikere lett, de a kritika és az
Amerikai Filmakadémia is méltányolta az érdemeit, a közvélekedés pedig minden
idők legjobb háborús filmjének tartja – holott az Omaha-parton történt
események hiperrealista ábrázolása éppenséggel torzítja a normandiai
partraszállással kapcsolatos közvélekedést. Az a tény, hogy 1200 kiválóan
képzett katona veszett oda az említett szektorban, brutális taktikai
katasztrófa volt (Bradley tábornok mérlegelte is a szakasz kiürítését), ám mindezen
borzalmak korántsem jellemezték a többi zóna történéseit. A valóságban Fortuna
istenasszony tevékeny pártfogása kísérte az inváziót: az első 24 óra
veszteségeit optimális esetben is 10 000 főre tették az előrejelzések, amely
szám a korabeli jelentések szerint 3000 főre rúgott; a légi szállítású deszantnál
a 70 százalékos veszteséget sem tartották elképzelhetetlennek, amelyhez képest az
ejtőernyősök 20 százalékos saját veszteséggel valósították meg a hadművelet
első fázisának célkitűzéseit. A veteránszervezetek és történészek által kitüntetett
figyelemmel kezelt rendező okkal érezte úgy, hogy korántsem adott teljes képet
a nyugati hadjáratról – ezért készítette el az Elit alakulat (Band of
Brothers) sorozatot, amely tíz epizódban meséli el a 101. ejtőernyős-hadosztály
Easy századának igaz történetét.
A fenti produkciókkal Spielberg
nem csupán a filmesek számára mutatott új irányt, de a tömegkultúrára gyakorolt
hatását sem szabad alábecsülni. A vásznon és a tévéképernyőn egyaránt megdicsőült
történészi-technokrata szemléletet éppúgy befolyásolta a nagynevű direktorok (A fegyverek szava, John Woo, 2002; A dicsőség zászlaja, Levelek Ivo Dzsimáról, Clint Eastwood,
2006), mint feltörekvő rendezők munkáit (A
háború kísértetei, Ryan Little, 2003), ahogy a 2000-es évek során a kortárs
film jelentőségéhez felnövő gamer-kultúrára is rányomta félreismerhetetlen
bélyegét (Call of Duty 2, Call of Duty 2: Big Red One, Medal of Honor: Allied Assault).
Stabil hídfőállás
Az Overlord-hadművelet komplexitásához
egyetlen katonai esemény sem volt fogható: az invázió előkészítése három éven
át zajlott, sosem látott műszaki és logisztikai problémák megoldását követelte,
vérre menő diplomáciai és katonai vitákban kellett konszenzusra jutni a
vezetőknek, mígnem 1944. június 6-án tucatnyi nemzet 160 ezer katonája megindult
Normandia felé, hogy megnyissa a nyugat-európai frontot. Ily gigászi
vállalkozást csupán technikai okokból sem lehetséges a maga teljességében nagyjátékfilmes
keretbe szorítani; a nemzetközi filmszakma csupán mozaikszerűen tudta
feldolgozni a D-nap történetét, a teljes kép rekonstruálása a néző feladata. Ugyanakkor
a 20. század hadtörténelme iránt mutatkozó érdeklődés, illetve a kortárs
kommerszfilmben felbukkanó utalások (Wolverine az Omaha-parton) derűlátásra
adnak okot: Richard Burton, Henry Fonda, Robert Mitchum, John Wayne, Robert
Shaw, Clint Eastwood, Scott Grimes, Sean Connery, Tom Hanks utat törtek a part
felé, amelyen nagyformátumú alkotók és tisztességes iparosok egyaránt
követhetik őket.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 216 átlag: 5.25 |
|
|