Magyar Műhely

Beszélgetés Rófusz Ferenccel

„Csatázom tovább!”

Mészáros Márton

Az Oscar-díjas animációs filmrendező gondolatai a Pannóniás pályakezdésről, a világsikerről, a szakma technikai forradalmáról és a gyerekközönségről.

Rófusz Ferenc, az első magyar Oscar-díjas, 1981-ben kapta a díjat A légy című rajzfilmjéért a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Az akkori kultúrpolitika meggátolta, hogy személyesen vegye át a legrangosabb filmes elismerést, később Kanadába emigrált, jelenleg újra Magyarországon él. A Hoppik című gyermekeknek szóló produkción dolgozik, amely olyan különleges lényekről szól, akik ajándékot gyártanak a világ összes ünnepére.

*

Mi a különbség egy animációs alkotásért kapott Oscar-díj és egy nagyjátékfilmért átvett aranyszobor között?

Annyi, hogy animációsfilm kategóriában csak egy díjat kap maga a film, míg a nagyjátékfilmnél külön kap a rendező, operatőr, stb. Régebben együtt versenyeztették az animációs rövidfilmeket és az egészestés animációs alkotásokat. Most már különválasztották ezt a két kategóriát. Az előbbinél maximum félórás lehet egy alkotás, és – az átlagot nézve – 5-10 percesek az ilyen típusú filmek. A légy, amiért Oscar-díjat kaptam, szintén rövidebb játékidejű film, három és fél perces.

Annyira hasonlítanak a filmjei a hagyományos filmekre, miért nem rendez nagyjátékfilmet?

Mindig is live action filmes szerettem volna lenni, de nem sikerült. Viszont bekerültem a Mafilmhez, ahol a trükkfilmcsoportnál kezdetben díszletfestéseken is dolgoztam. Erre azért volt szükség, hogy protekciót szerezzek, legyen filmes szakmai gyakorlatom, és elmehessek a Pannonia Filmstúdióba felvételizni. Akkoriban nem volt az Iparművészeti Főiskolán animációs szak, a Pannónia hirdetett képzést. Hatvanan felvételiztünk, abból hat embert vettek fel. Végig kellett járni a ranglétrát: kifestő, pár hónapig fázisrajzoló gyakornok, kulcsrajzoló, animátor volt mindenki, és ha volt saját ötleted, azt beadhattad a házon belüli bizottságnak, akik elbírálták, hogy kapsz-e támogatást, vagy elutasítják. Sok kollégám van, aki megállt, mint kulcsrajzoló vagy animátor, engem viszont izgatott, hogy saját filmet készíthessek.

Mit gondol a mai pályáztatási rendszerről?

Annak idején, amikor látták, hogy fészkelődünk, akarunk valamit, a hat felvett személyből hárman lehetőséget kaptunk egy egyperces filmre. Ha azt jól teljesítette az ember, beadhatott egy forgatókönyvet elbírálásra. Mára ez teljesen megváltozott, mert szinte bárki pályázhat. Most már teljesen mások a feltételek, akkoriban könnyebb volt egyedi filmet készíteni. Ha a filmkészítő túl tudta verekedni magát a buktatókon, anélkül elkészíthette a filmjét, hogy pénzt kellett volna kujtorognia mindenkitől. Most, ha nyerek egy pályázaton, önrészt kell beleadni a filmbe, hogy az megvalósuljon. Sajnos úgy érzem, ma a fiatalok sokkal nehezebb helyzetben vannak, ha a saját elképzeléseik megvalósításáról van szó.

Nem volt „veszélyes elem” az előző rendszerben?

Nem feltétlenül voltam veszélyes elem, de borzasztóan megnézték, hogy a mi a filmjeim üzenete. Állandóan azt kutatta a bizottság, hogy nincs-e eldugva benne egy esetleges politikai üzenet. A lengyelek, csehek, jugoszlávok is rendszeresen helyeztek el apró utalásokat a sztoriba, mivel szinte ez volt az egyetlen lehetőségük üzenni, a külföldi fesztiválok pedig vadásztak ezekre. Nálam is megkérdezték, hogy ki a légy, és ki az, aki kergeti. A Gravitációnál sem véletlenül lett ez a film címe, problémás lett volna, hogy egy egészséges piros alma leesik a társai közül, és szétloccsan. Amikor azt mondtuk, hogy Newton törvényét – és kékkel – rajzoljuk le, abba már nem tudtak belekötni. Ez egy jó kihívás volt, én nagyon szerettem. Ha elsőre kidobták, átírtuk, megvariáltuk a történetet, és újra beadtam. A Gravitációt előbb adtam be, mint A legyet, mégis évekkel később készült el.

Ma már szinte jelen sem vagyunk a nemzetközi filmfesztiválokon animációval…

Sajnálatos módon az én generációm valóban eltűnt a nemzetközi fesztiválokról az animációs kisfilmekkel. Kevés velem egykorú kollégám készít még animációs rövidfilmet. Viszont feltűnt egy új generáció, főleg a MOME végzett hallgatói, akik diplomafilmjeikkel jelentős sikereket érnek el a mostani animációs fesztiválokon. Ma ők azok, akik igazából képviselik országunkat.

Megállják a helyüket azok a filmek, amelyeket nem nagy stúdió készít?

A bevételekkel nyilván nem tudja felvenni a versenyt. Ha a Ticket című filmemet ráteszem egy pólóra, pohárra, vagy bárhova, az emberek elszaladnak, viszont a Disney-filmek termékeit szétkapkodják pillanatok alatt. Egy egész estés animációs film készítőnek alaposan megtérül a befektetett pénze, egy egyedi filmnek viszont nem igazán. Hol lehet forgalmazni? Moziban nem vetíthetünk egy néhány perces alkotást, viszont a YouTube napjaink óriási lehetősége, ha oda feltöltjük a filmünket, sokkal többen nézik meg, mint bárhol máshol. Ha nagyon nézett lesz a feltöltés, tehetünk fölé egy bannert, hirdetést, amelyből lehet némi pénzhez jutni. Régebben, ha valaki nyert egy Oscar-díjat egy rövidfilmmel, akkor – ha pénzt nem is – lehetőségeket kapott. Az Oscar-díjjal minden ajtó megnyílt, hitelesítette a szakmai teljesítményét a kitüntetettnek. Nekem nem volt ilyen szerencsém idehaza. Harmincnégy éves voltam, amikor megkaptam az Oscar-díjat. Fiatal voltam, és volt előttem egy idősebb generáció, akik már egész estés alkotásokat készítettek. A Pannónián belül Salusinszky Miklós vezetésével létrehozták a fiatalok műtermét, ahol összeszedték a hőbörgő fiatalokat. Nem csak én, de közülünk többen sikeresek lettünk a rövidfilmjeinkkel nemzetközi szinten is. A legnagyobb szakmai elismerést mégiscsak egy egészestés film létrehozása jelentette. Közülünk csak Hernádi Tibornak jutott osztályrészül, hogy egy egészestés francia filmben animációs rendező lehetett. Lényegében a saját ötleteink nem valósulhattak meg ebben a négyes műteremben. Az egyik ötletünk például Erich Kästner Május 35. című műve volt, a másik pedig A rabbi macskája, de sajnos nem valósultak meg. Hogy bánom-e? Ugyan, ez egy ilyen dolog.

Mit gondol a Médiatanács és a Nemzeti Filmalap támogatásairól?

Mi a játékfilmes kategóriában tudnánk pályázni egészestés animációs filmmel, de hatszázmillió forintot kellene kapnunk, ahhoz, hogy egy egészestés animációs filmet elkészítsünk. Úgy hiszem, ma nincs Magyarországon olyan ember, akinek ez összejönne. A Médiatanácsnál csak televíziós sorozatokra, rövidfilmekre pályázhatunk: nyertünk is A Hoppik filmsorozat-tervünkkel. Egy évben a mostani pályázati szisztéma szerint körülbelül két epizódot tudnánk elkészíteni. Ezért több évig is elhúzódna egy tizenhárom részből álló sorozat elkészítése. Kékszakállú herceg lennék, mire befejeznénk. Kivéve, ha nem áll mögénk a Televízió, és nem rendel belőle egy sorozatot. A rendszerváltás előtt a Televízió kereste meg a Pannóniát azzal, hogy szeretne egy sorozatot, itt van rá a pénz, találja ki a stúdió, hogy mi legyen a film. Napjainkban, ha van érdeklődés a pilot-filmre, akkor talán hat epizódra kaphatunk lehetőséget. A hagyományos animátorokból össze tudok szedni huszonnégy óra alatt ötven embert, de az új technológiát ismerők közül lényegesen kevesebb szakember áll rendelkezésre, aki valóban jó lenne. Ha valaki érdeklődne külföldről, és megbízna, hogy gyártsak le bizonyos számú epizódot, akkor irtó nagy bajban lennék emiatt. Kell egy infrastruktúra, félmillió forint egy olyan computer, amivel meg tudom alkotni, kell programot venni hozzá, és még tucatnyi dolog szükséges. A mai egészen más generáció, más gondolkodás, más világ. Az én generációm már szinte képtelen megbirkózni az animációs filmkészítés új technológiájával. A kolléganőm például a hagyományos alkotói munkafolyamatból érkezett, és az új technika segítségével is nagyszerűen végzi a munkáját. Azonban úgy gondolom, szükség lenne speciális iskolákra, kurzusokra, hogy az idősebbek is átállhassanak erre.

A mai világban jobbak a lehetőségek?

Ebben a lakásban, ahol beszélgetünk, meg tudok csinálni egy hétperces filmet. Interneten jönnek a hátterek, a zeneszerzővel interneten tárgyalunk, a zörejt csak le kell töltenünk a netről, és még papírhegy sem tornyosul az asztalomon. Amikor a Ticket című filmemet rajzoltam, nyolcezer papírlapból állt. Azt az ember fel sem tudja emelni. Most két kis mappában vannak a színes karakterek, minden más digitális, egy winchesteren átadod a televíziónak, és már vetíti. Akkor mennem kellett a laboratóriumba, vágószobába, gyűjtöttünk hangot, ma elég csak beütnöd a keresőbe a harangzúgást, és számtalan hangot ad ki, amelyek úgy szólnak, hogy a szád is tátva marad. A légy forgatásán Uher-magnóval szaladtunk le a lépcsőn, a zörejes pedig légyzümmögést utánzott a szájával. Körülbelül tíz év elcsúszás van a magyar és az amerikai animációs technika között még 2013-ban is, csak sajnálni tudom, hogy nem előbb ért el minket ez a technikai revolúció. A változások egyébként nem csak pozitívak: a producer most azt mondja nekem, ha szeretném, csináljam hagyományosan – jóval drágábban a munkáimat, őt ez nem érdekli, csak szerezzem meg a különbözetet. Hagyományos animációval izgalmasabb, szebb dolgokat lehet létrehozni, de a gyerekeket ez már nem érdekli. Fogják a távkapcsolót, átkapcsolnak, ha nem jó a dialóg, ha nincsenek helyén az effektek. Ők már nem az animációban keresik a truvájt, pedig a mi gyermekeink és gyakran még a szülők is azt csodálták szájtátva.

Van értelme magyar sorozatokat készíteni a felkapott amerikaiak mellett?

Nem tudom, annyi azonban biztos, hogy ez a folyamat már nem fog visszafordulni. Egyre több családnál van iPad, kint már csak azon nézik a meséket. Hol vannak már azok az idők, amikor odafeküdtem a gyerek mellé, hogy meséljek neki, és minden este változtattam a történeten, mert unta, ha ugyanúgy mesélem. Most már a tévének csak annyi szerepe van, hogy népszerűsíti a filmeket, amelyeket három dollárért letölthet a kedves szülő. Egyre népszerűbbé válnak az interaktív mesék, amelyben a gyerek húzza be a napot, tolja odébb a figurát. Régen levetítették a mesét a tévében, aztán irány fogat mosni, és lámpaoltás. Ma csak felpörög a gyerek a technikai újítások következtében. Az iPhone, a YouTube, a Facebook és a Twitter szintén ilyen őrület. Lassan televíziót sem fognak nézni az emberek, miért is tennék, ha nem kell hazasietni, hogy megnézhessünk egy műsort: elég felvenni, megállítani, vagy ha elszalasztottad, az interneten megnézheted.

Néz televíziót?

Nincs rá időm, hiába vagyok nyugdíjas, ugyanúgy kell dolgoznom. De a televízió nálam is elveszette a szerepét. A telefonok léptek a helyébe. A gimnáziumtól az egyetemig szinte mindenki már úgy vezet, úgy ül a villamoson, hogy az ujjai háromméteresek, csak azt veszi meg, amit át tud fogni, és internet nélkül nem bírja ki. A munkahelytől az otthonig tartó utat csak úgy tudja elviselni, ha közben a telefon alkalmazásait használja. Engem ez nem érdekel, csak most álltam át az okostelefonra én is, de az internetet nem is használom rajta. Nemrég egy rendelőintézetben láttam, hogy a várakozó gyerek órákon keresztül nyomkodta a játékot, és kész idegbajosan ment be az orvoshoz. De ez még csak a kezdet, minden egyre fejlettebb, gyorsabb és vadabb lesz. A fényképezőgép szintén példa erre, számtalan kollégám esküdözött, hogy nem áll át az új technikára, aztán mégis digitális lett minden. Annak idején mi is harmincötös filmre vettük fel a filmet, aztán egyszer a fiam elém állt Torontóban. „Figyelj, Daddy, nem fogsz filmre csinálni semmit két éven belül”, mondta. Én azt feleltem, úgy fogok dolgozni, ahogyan azt hagyományosan a Disney kitalálta. Hat hónapon belül bekövetkezett, amiről a fiam beszélt. Számtalan ember, aki ezzel foglalkozott, tönkre ment – vágóstúdiók, hangstúdiók mentek csődbe. A Nelvana-nál is nyolcvan kifestő lány volt, néhány év múlva a számítógépes kifestést már csak hat hölgy végezte. Szerettem volna, ha a fiaim átveszik tőlem a stúdiómat, de ők inkább az új technológiát tanulták meg és igazuk lett. 3D-s animációt és special effecteket tanultak, remek munkahelyük van. Ha nem állok át néhány éve én is, akkor szép csendben rajzolgathatnék mindenfélét a lapjaimra, és néhány egyedi filmmel be is fejezhetném a pályafutásomat. A gyerekkategória ma eladható, korábban kevés gyerekrajzfilmben vettem részt. De tudomásul kell venni, ha valamit akarsz, akkor alkalmazkodni kell. Lehet ebben a kicsiknek szóló műfajban is jót alkotni.

Hogyan fogadták a Hoppikat, amelynek sok tesztvetítést rendeztek?

Sok óvodában teszteltük, és nagyon jók a vélemények. Amikor megírtuk, megrajzoltuk az első storyboardot, azt betettük a számítógépbe, készült egy animatik, tettünk alá alapzenét, narrátort, és ezt a produkciót vittük tesztvetítésekre. A próbavetítések fontosságát kint verték belénk, azóta minden filmemet tesztelem a leendő közönségnél. Ha elutasítják, kénytelenek vagyunk átdolgozni valamit. Sok jó tanácsot kaptunk a gyerekektől. Ők nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy kik ülnek előttük. Csak lát egy képet, ami mozog, beszél, amihez kötődik, és elmondja a véleményét. A forgatókönyvet is egy fiatal íróval, Gimesi Dórival alkottuk. Alapötletet írni nem nehéz, de hitelesen ábrázolni, ahogyan a kisgyerekek beszélnek, gondolkodnak, nagyobb feladat. Számomra nagyon érdekes volt az is, hogy már a tíz év alattiak is számítógépeznek, SMS-eznek, és hihetetlen az információcseréjük. A szülő mára csak végrehajtóvá vált.

Mi az elsődleges hatás, amit el szeretne érni a nézőnél?

Az egyedi filmjeimmel szerettem volna felrázni az embereket, elmondani nekik, hogy az egész élet egy villanás. Nagyon észnél kell lenni, hogyan gazdálkodsz vele, mert egyszer csak rádöbbensz, hogy ennyi volt, és nincs tovább. Amikor támogatót kerestem a Ticket című filmemhez, sok ötven és hatvan év körüli szponzor ijedt meg úgy, hogy kivizsgáltatta magát. Elvittem tesztelni a filmet a Színművészetire is. Mindenki addig röhögcsélt, amíg buliznak, csajoznak… Negyvenévesen én sem vettem komolyan az életet, azt hittem mindig negyven éves maradok. Akik a sor végén vannak, azok nagyon bele tudnak keseredni az életbe. Például volt olyan néző, aki azt mondta, hogy még szinte semmit sem csinált, és most azonnal megy dolgozni, mint egy őrült. Az élet olyasvalami, amit még senki sem élt túl, ami lezárul valahol. Higgye el mindenki, iszonyú rövid. Nemrég elvittem valahova A légy című filmemet, és nem tudták, hogy ez egy régebbi munkám. Azt hitték, hogy most készítettem. Örülök az ilyen apró dolgoknak is.

Elvetette a korábbi egyedi filmterveit, például a Leonardo Da Vinci-festményből készítendő filmet, Az utolsó vacsorát?

Dehogy vetettem el. Az utolsó vacsorával is pályáztam, de nem tudtak volna annyi pénzt adni rá, amennyit kértünk. Ez egy festmény-film lenne, régóta próbálkozom ezzel a tervvel, kész van hozzá a storyboard, csak a pénzt nehéz összeszedni. De nem adom fel, csatázom tovább!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 14-16. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11600

Cikk értékelése:

szavazat: 480 átlag: 5.54