Magyar Műhely

Beszélgetés Antal Nimróddal

„Leszálltam a magas lóról”

Huber Zoltán

A Kontroll, az Elhagyott szoba, A szállítmány és a Ragadozók közkedvelt, Amerikában is megbecsült rendezője nemrég 64 népszerű hazai színésszel forgatott a magyar filmet népszerűsítő reklámfilmet.

Sűrűn jársz moziba?

Igen, mindenevő vagyok. Egy korai művészfilmet ugyanúgy megnézek, mint egy buta, kommersz akciót.

A nézőszámok évről-évre esnek, egyre kevesebben járnak moziba. Szerinted mi lehet ennek a legfőbb oka?

A hollywoodi modell kardinális hibája, hogy a filmek finanszírozása a színészeken alapul.

A sztárrendszerre gondolsz?

Igen. Nagy marhaságnak tartom, az emberek ugyanis nem a sztárok miatt ülnek be a filmekre, hanem a történetek, a koncepciók miatt. Talán tényleg örülsz, ha felbukkan egy ismert, szeretett arc a vásznon, de nem ez jelenti a legfőbb vonzerőt.

A szupersztároknál mintha mindig élesen elválna egymástól az imázs és az aktuális szerep. Sokszor nem is az általa játszott figurákat, hanem a hírességet figyeled...

...és rögtön elvesztette a hitelességét a mese. Onnantól kezdve pedig, hogy már nem hiszed el, nyilván nem is működik. Szerintem a sztárrendszer egy alapvetően hibás modell, de mostanság szerencsére visszaszorulóban van…

Az újabb sikerfilmek már inkább brandeken, koncepciókon alapulnak…

Igen, most valóban ez válik egyeduralkodóvá. Én nagyon remélem, hogy minél hamarabb vége lesz a sztár alapú finanszírozásnak. Az embereket sem érdekli és a filmkészítés szempontjából is destruktív a dolog. Gondolj bele, behozol egy egót a filmbe, aki pontosan tudja, hogy az egész tulajdonképp csak miatta jön létre. Innentől kezdve egészségtelen a kapcsolat a színész és alkotó között. Nagyon kevés sztár rendelkezik annyi intelligenciával és olyan fokú empátiával, hogy ne kiváltságként, hanem lehetőségként, ajándékként kezelje a helyzetét.

Mi a véleményed a 3D-ről?

Divat, el fog múlni. Ha a történetek jók, a térhatás nem sokat számít. Nem mondom azt, hogy a telefonodon nézd a filmeket, a vászon mérete azonban nem pótolja a megfelelő sztorit. 3D volt már korábban is, most talán azért tart ki kicsit tovább a lendület, mert jóval több pénzt tettek bele.

Nemrég te is 3D-ben forgattál. Milyen extra kihívásokkal járt?

Nagyon örültem, hogy kipróbálhattam ezt a technikát. Pados Gyulával szerintem egy kifejezetten szép 3D-látványt készítettünk, nem azt a fajtát, ami a füleden keresztül kiszívja a szemgolyódat. Nekem mint rendezőnek a folyamat egyébként a formátumtól, a hordozótól függetlenül tök ugyanaz marad. Egy finomabb, elegánsabb filmkészítési mód esetében persze nyilván számít az ilyesmi. Ha például egy olyan biztonsági őrről csinálnék filmet, aki ipari kamerákon keresztül nézi a világot, a videó szín- és képvilága jobban passzolna hozzá. De bármilyen nyersanyagra rögzítsem is a történetet, előtte ugyanúgy storyboardot készítek, átgondolom, mit csinál a színész a jelenetben és így tovább. Az én munkám nagyon sokat tehát nem változik.

A nézőszámok itthon is drasztikusan esnek, ami a hazai alkotásokat különösen erősen sújtja. Mit gondolsz, ennek a hollywoodi verseny az oka, vagy talán a hazai művek minőségével van baj?

Nagyon sok jó magyar film van. A pályatársaim között rengeteg tehetség akad, akik ráadásul már mind csináltak remek mozikat. Nekem egy kicsit olyan érzésem van, hogy annak idején mi sem tudtuk, kik is vagyunk mi igazán. Nem tudtuk, merre tartunk és mit akarunk. Ki kellett találni magunkat, hisz pont egy olyan időszakban indultunk, mikor a régi rendszer megszűnt, de nem volt még az MMKA. Most megint egy olyan új struktúra van, aminek még nem volt ideje bizonyítani. Magyarországon annyi átmeneti időszak volt már, mi ráadásul jóval szerencsésebbek voltunk azoknál, akik a rendszerváltás utáni években próbáltak filmet csinálni. A gyereknevelésben is azt mondják, a rendszeresség és a biztonság a lényeg. Most meg itt egy csomó gyerek, akik egész egyszerűen ki voltak téve az utcára. Ezek után nyilván előfordulnak majd egészségtelen és torz viselkedésmódok, de ez nem jelenti azt, hogy ha kapnak egy kis szeretetet, ne tudnának fejlődni.

A most készülő, a magyar mozit népszerűsítő kisfilmed is ezt a támogató szeretetet kívánja propagálni?

Ezt a felkérést két ok miatt fogadtam el. Egyrészt hatvannégy csodálatos magyar színésszel forgathattam, ilyesmiről a legtöbb filmkészítő maximum csak álmodozhat. Dolgozhattam megint Kulkával vagy Csányival, de megismerkedhettem például Molnár Piroskával és egy csomó főiskolással is, akik egyébként egytől-egyig kiválóak. A második ok pedig az volt, hogy én gyakorlatilag mindent a magyar filmnek köszönhetek. Iszonyú nemes célnak éreztem azt promotálni, hogy vannak világszínvonalú, valóban fantasztikus alkotásaink – és lesznek is.

Itthon markánsan jelen van a szerzői- és közönségfilmes felosztás. Helyesnek tartod ezt?

Nem. Két kategória létezik. Vannak jó filmek és vannak rossz filmek.

Azért is kérdezem, mert sok helyen elmondtad már, a Kontroll után elsősorban anyagi okok miatt vállaltad el a filmeket. Bérmunkának bélyegzed őket, ennek ellenére nekem eléggé egységesnek tűnnek.

Nyilván azért, mert mindig magamból indulok ki. A kapott ajánlatokból – amiből egyébként nincs sok – próbálom megtalálni azokat, amiket én is szívesen megnéznék. A Ragadozók esetében egyértelmű rajongásról volt szó, az 1987-es film plakátja kamaszkoromban ott lógott a szobám falán és még kis akciófiguráim is voltak. Az Elhagyott szoba forgatókönyvében némi hitchcocki vénát fedeztem fel, A szállítmány pedig az alapszituáció, vagyis a páncélautó és a hat pacák miatt volt érdekes.

Ha sorra vesszük őket, csináltál egy horrort, egy thrillert és egy akciót. Érdekes, mintha a Kontroll fő alkotóelemeit sorolnánk. Véletlenül jöttek épp ezek a zsánerek?

Teljesen. Nem törekedtem tudatosan arra, hogy ilyen műfajokban forgassak, egyszerűen arról van szó, hogy az akkori lehetőségeim közül ezek voltak a legszimpatikusabbak. Az egyik film után egy lila ködbe burkolt magyar rendező megkérdezte tőlem, miért döntöttem úgy, hogy pont azt csinálom meg. Hát öcsém, én nem döntést hoztam, hanem volt egy lehetőségem, és én éltem vele. Amikor elkezdtem Hollywoodban dolgozni, mindenki azzal biztatott, nem baj Nimród, előbb-utóbb jön majd egy kasszasiker, és utána megnyílnak az ajtók. A Ragadozók az első hétvégén huszonöt milliót hozott, majd két hét alatt a költségeket is visszahozta. Ehhez képest mégsem változott nagyon semmi. Ott sem rózsás a helyzet.

Az Elhagyott szoba kapcsán miért éppen rád gondoltak?

A mai napig nem derült ki. A stúdió egyik nyakkendőse szerette a Kontrollt, a nagyfőnök viszont nem is látta. Azt a forgatókönyvet amúgy visszadobtam párszor, majd végül visszahívtam őket, hogy mégis meg akarom csinálni. Ezekkel a filmekkel egyébként egy kicsit be kellett csapnom magamat. Nekem is el kellett hinnem, hogy ki tudok hozni valami jót belőlük. Mikor olvastam a könyveket rögtön tudtam, hogy ezeket a sztorikat szászor elmesélték már, ráadásul jobban. Tovább kellett lendülnöm és magamat is meggyőzni arról, hogy igenis bele tudok vinni valami olyasmit a dologba, amitől egyedi és izgalmas lesz.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert a visszatérő motívumok mellett a filmjeidben elég egyértelmű tematikai egység is megfigyelhető. A szűk terek mindig kiemelten fontos szerepet kapnak, még az erdőben játszódó Ragadozók hőseit is egy elhagyott, labirintusszerű alagútfúróba vezeted.

Nem igazán tudom, miért izgat ez engem ennyire. Igaz, tizenöt évvel ezelőtt rá kellett jönnöm, hogy tuladonképp klausztrofóbiás vagyok. Barlangászkodni voltunk és volt ott egy szakasz, ahol effektíve egy keskeny járaton kellett átmászni. Na, ott hirtelen kitört rajtam a pánik. Emlékszem, azt mondogattam magamnak, szedd össze magad, mert a kövér hátsódat bizony senki sem fogja kicipelni innen. Amikor végül kiértünk a barlangból, a napsütés, a fű, a levegő, minden iszonyú csodálatosnak tűnt.

Talán épp ezt az élményt szeretnéd visszaadni a vásznon és újraélni...

Tényleg szeretem a szűk, zárt terekek. Ráadásul rendezői és operatőri szempontból is izgalmasak, hisz nagyszerűen lehet velük játszani. Andrzej Sekuła mondta még az Elhagyott szoba forgatása során, hogy a filmkészítésben nincsenek szigorú, áthághatatlan törvényszerűségek. Minden tanult, kész szabályt fel lehet rúgni, a kérdés csak az, pontosan mikor és milyen okokból. Ez az, amit még nem érzek egészen, de ha valami működik, azt azonnal látom. Az első filmemnél jöttem rá, hogy én többé nem kérek előzetesen engedélyt – inkább majd utólag elnézést.

Mifelénk az kép él a hollywoodi producerekről, hogy mindenbe beleszólnak és rövid pórázon tartják a rendezőt.

Nem, nekem általában a stúdióval akadnak gondjaim. A producerek a film létrejöttéért dolgoznak, így a rendező számára a lehető legjobb körülményeket szeretnék biztosítani. Már ha a jó producerekről beszélünk...

Mennyire szólhatsz bele a forgatókönyvekbe?

Minél többet dolgozom kinn, annál inkább. Olyan ez, mint bármely más szakma esetében. Ha egy kezdő orvos belép a műtőbe, nyilván nem mondják neki azt, hogy menj és nyisd fel a Béla bácsi szívét. Ehelyett öt orvos követi minden mozdulatát és mindenki az figyeli majd, mit csinál. Hiába volt mögöttem is nyolc év reklám és videóklip, hiába az itthoni tapasztaltok, mikor kijutottam Hollywoodba, abszolút kezdőnek számítottam, aki azon a rendszeren belül még nem bizonyított.

A Kontroll azért nyilván sokat segített.

Nélküle az előszobáig sem jutottam volna.

Mennyire ér el hozzád, hogy a Kontroll időközben kultuszfilm lett?

Néhány éve Spanyolországban voltam a nagynénémmel. Valaki odajött hozzám és megdicsérte a filmet. Ez azért volt furcsa és szokatlan, mert nem itthon történt. A kult mibenléte igazából akkor esett le, mikor a neten véletlenül Balla Eszterről és Csányi Sándorról készült rajzokba botlottam. Valószínűleg egy tinédzser másolta le és játszott a film képi világával. Felemelő volt, hogy valami olyasmit készítettem, ami további alkotásra inspirált másokat. A Kontroll egyébként is kulcsfontosságú az életemben. Azóta is azt az érzést kergetem, amit az a film jelentett nekem.

Muszáj megkérdeznem, milyen érzés, mikor az embert felhívja Robert Rodriguez azzal, hogy rendezze meg a Ragadozó folytatását.

Ez azért nem egészen így történt. Az ügynököm telefonált és megkérdezte, mi a véleményem a Predatorról. Gyorsan visszakérdeztem, hogy most a Ragadozóról vagy az Alien vs. Predatorról beszélünk. Kiderült, hogy az eredetiről van szó és Robert Rodriguez lenne a film producere, így természetesen rábólintottam. Néhány nap múlva fehívott a Fox, be kellett mennem hozzájuk. Egy nyakkendős csávó azzal fogadott, hogy ő mindenképp engem akar, nagyon szeretné, ha én rendezém a filmet. Valószínűleg mind a hét jelöltnek ugyanezt a szöveget nyomta. Ezután Rodriguezzel is le kellett ülni beszélgetni. Kábé fél órát dumáltunk, majd elment. Úgy vezettem hazafelé, hogy teljesen biztos voltam benne, elbuktam a melót. Másnap reggel aztán befutott a jó hír. Libabőrös élmény volt, mert egy étterembem voltam pontosan azzal a három gyerekkori barátommal, akikkel annak idején a Ragadozót is együtt láttuk a moziban.

Gondolom tinédzserként a Metallica is hasonlóan nagy ikon volt...

Igen, még arra is emlékszem, mikor hallottam őket először. A szomszéd srác adott egy kazettát a számaikkal.

Ha választhatnál még egy kamaszkori kedvencet, kiről forgatnál?

Boba Fett.

Ha jól tudom, az pont elkelt…

Az a baj, hogy a kedvenc filmjeimet nem igazán lehet feldogozni. A Mechanikus narancs nem folytatható, a Szárnyas fejvadász sem – bár abból állítólag épp mostanában terveznek valamit. Az én nagy trilógiám harmadik darabja meg a Taxisofőr – hát, az öreg De Niro talán tényleg visszatérhetne lőni egy párat. No, de félretéve a viccet, én most inkább újra saját könyvből dolgoznék. Olyan történetet mesélnék el, ami belőlem jön, amit én akarok.

Totális kontrollra vágysz?

Nagy kamu ez a filmkészítésben. Sokan verik a mellkasukat, hogy nézd öcsém, enyém a vágás joga, de az egész egy nagy marhaság. A valóságban ott ülsz a vágóval, aki felvázolja a lehetőségeket és végig segít neked. Az együttműködés az egész folyamatra jellemző. Közös munkáról van szó, a legjobb ötletek gyakran a stábtagoktól jönnek. Te vagy a szűrő, aki el tudja dönteni, mi működhet és mi nem. Számtalanszor volt már olyan, hogy az operatőr vagy a színész javasolt valamit, amivel nem értettem egyet. Mégis azt mondtam, először vegyük fel úgy, ahogyan én akarom, de ha marad időnk, megpróbálhatjuk a másik módon. Később aztán ültem a vágószobában és kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy amit én erőltettem, nem működött, amit pedig végül megengedtem, az bevált. Nekem szükségem van a segítségre. Arra, hogy az operatőr, a színész, a vágó, a kellékes ötleteket mondjon. A végén úgyis ki lesz írva, ki írta, vágta, fényképezte és rendezte a filmet.

Mi a helyzet a Filmistennel?

Igen, ő tényleg létezik.

Jó viszonyban vagy vele?

Amikor terhes lett a feleségem és anyagi okok miatt elvállaltam ezeket a gyenge forgatókönyveket, nagyon beparáztam, hogy hűtlen lettem hozzá. A Kontroll csodálatos fogadtatása, a közönségtől kapott szeretet nekem valódi identitást adott: többé már nem az az arc voltam, aki csinált néhány klipet és reklámot, hanem lett egy irány, amitől akkor látszólag eltértem. Nemcsak arról volt szó, hogy olyan filmeken dolgoztam, amiket egyébként nem biztos, hogy megcsináltam volna. Újra és újra ismeretlen csapatokkal kellett együttműködni egy olyan rendszeren belül, ami számomra teljesen idegen volt. Szorongós, frusztrált évek voltak ezek, de most visszatekintve hálás vagyok, hogy így történtek a dolgok. Úgy gondolom, a Filmisten azért ajándékoz meg engem újra és újra, mert annak idején leszálltam a magas lóról és csináltam a dolgom. Elkezdtem dolgozni, tanulni a szakmát, elkezdtem gyakorolni és hibázni. A fiamnak is mindig azt mondom, nem az a baj, ha nem sikerül valami, hanem az, ha meg sem próbáltad.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 17-19. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11588

Cikk értékelése:

szavazat: 396 átlag: 5.68