Nagymenők és lúzerek

David O. Russell: Amerikai botrány

A túlélés művészete

Varró Attila

Az ezredfordulós mozi-szélhámos már nem a poros délvidéket járó bibliaárus, hanem luxuséletet élő befutott nagymenő.

A szélhámosfilm a korai hangosfilm óta népszerű gengszter-szubzsáner Hollywoodban (Blonde Crazy, Cheaters), és a szerzői filmmel való kapcsolata is legalább ötven évre nyúlik vissza, amikor számos peremről érkezett renitens jutott Oscar-díjhoz olyan művekkel (Éjféli cowboy, Papírhold, A nagy balhé), amelynek hősei apró stiklikkel próbálnak boldogulni a nagypályán egy megváltó dobás reményében. A 90-es évekre a műfaj már saját alkotókat is felmutatott (David Mamet, Frank Oz), ám egy új évezred fordulata kellett ahhoz, hogy minden korábbi évtizednél több elismert, hollywoodi filmművész válasszon hősének a nagyközönséget látványos, ravasz, netán grandiózus átverésekkel pénzüktől megszabadító csalót. Az ezredfordulós „con artist” immár nem poros délvidéket járó bibliaárus vagy tüdőbeteg nagyvárosi pária – inkább luxuséletet élő befutott nagymenő, kerüljön ki a Wall Street tőzsdecsalói közül (Oliver Stone, Martin Scorsese), legyen zseniális, koravén csodagyerek (Steven Spielberg) vagy egy ilyen gyereknek áldozatul eső kényszeres neurotikus (Ridley Scott), netán a mesékbe vetett hitet olcsó trükkökkel kihasználó kosztümös vásári kókler (Terry Gilliam, Sam Raimi). A 70-es évek álomgyári forradalma idején indult nagygeneráció tagjai lassan fél évszázados szakmai tapasztalattal hátuk mögött egyre kiábrándultabban tekintenek az álomgyári filmkészítésre, rosszabb esetben szatirikus vádiratok képében toronymagas piedesztálról ítéletet mondva felette (a két Wall Street-film), jobb esetben saját tevékenységükre is reflektálva. Míg azonban Spielberg nosztalgikus Kapj el, ha tudsz-ának arcátlan kamaszhőse arctalan bankokat és légitársaságokat szabadít meg rongyos pár milliótól (hogy azután a rendszerbe illeszkedve új apára találjon a rendszabályozója személyében, ahogy a Trükkös fiúk csalfa fruskája is helyet kap a szélhámosságból kigyógyult főhős szívében), a bátrabb alkotók szélhámos-figuráikban már azt a kérdést feszegetik, hogy saját életművük hogyan süllyedt a trükkökre-truvájokra építő parasztvakítás szintjére, ahol a megváltás egyetlen esélyét az jelenti, ha helyet kerítenek maguknak saját képzeletvilágukban, elfordulva a józan realitásoktól (Grimm, Óz, a hatalmas).

A 2010-es évek nyitányán sikeres duplázásával nagypályássá lett David O. Russell (A harcos, Napos oldal) már a következő, posztmodern nemzedék tagja, így nem véletlen, hogy a szélhámos-figurát eleve romantikusabb fényben látja, mint a 70-es évek (relatív) kreatív szabadságát ifjan megtapasztaló nagy öregek. Akárcsak Tarantino szerepjátszó átverői Jackie Browntól Djangóig, az Amerikai botrány „scam artist” főhősét is duplán pozitív cél mozgatja a nagy balhé során: Irving Rosenfeld saját szabadsága és szerettei védelmében kénytelen részt venni a korrupt politikusokat csapdába csaló FBI-átverésben, miközben ezzel több éves börtönbüntetéshez segíti a megvesztegetési pénzeket elfogadó kongresszusi képviselőket. A 70-es évek végén zajló hírhedt Abscam-ügy (egyes) eseményeit feldolgozó történet azonban már a film politikai-társadalmi felszínén sem ábrázolja az akciót hősies küldetésnek: némiképp átértelmezve a valós figurákat, Russell a politikusokat (elsősorban a fő vádlott Polito polgármestert, aki városa fejlődésének érdekében fogadja el a tömött pénzes táskát) inkább áldozatszerepbe állítja, vérbeli antagonistát faragva az akciót irányító ambiciózus DiMaso ügynökből, akit saját hataloméhsége és hírnévvágya hajszol egyre nagyobb dobásokba hamis festmény-árusoktól szenátoron át a rettegett miami mafia felsővezetetéséig – miközben módszereinek nem csupán jogszerűsége, de jogos mivolta is megkérdőjeleződik. Irving főhősfigurája, egyben Russell szerzői alteregója, ebbe a kaotikus hatalmi harcba kényszerül bele a partvonalról, ahol éveken át sikeresen csalta ki ügyes trükkjeivel a kisemberek dollárjait, felkínálva nekik egy szebb élet illúzióját. „A kulcs az emberekhez az, amit hisznek, és amit el akarnak hinni” con artist-hitvallása nem igazán tükröz önkifejező, szerzői hozzáállást, ráadásul jóval közelebb áll az exploitation és trashfilm határvidékéhez, mint az independent-szcénához, ahonnan Russell az ezredfordulón két low-budget fekete komédiával (Spanking the Monkey, Flirting with Disaster) betört az Álomgyárba. Az író-rendező azonban első pillanattól csupán eszköznek használta a művészi személyességet, amikor saját traumatikus kapcsolatát anyjával (pontosabban ennek egy konkrét epizódját) botrányos vérfertőző viszonnyá túlozva, torzítva zsákmányolta ki bizarr debütfilmjéhez. Elrugaszkodását az önkifejező művészfilm ugródeszkájától a szórakoztatóipar cápatavába már az eredeti címek szleng-kifejezéseivel is kajánul jelzi („farokveréstől” „incselkedésig a katasztrófával”) – hogy azután groteszk Anya-trilógiáját lezárva az I Love Huckabees durcás zsáner-dekonstrukciójában (magyarul a kevésbé ironikus Multik haza! címen futott) már a Sivatagi cápák kanosszájának negatív tapasztalataival háta mögött tombolja ki a léleknyomorító, hazug korporációkkal kapcsolatos dühét.

Pár sikerév után, a Harcos és a Napos oldal több szempontból is jövedelmező álomgyári kompromisszumaival tarsolyában Russell némiképp más szemmel tekint alkotói karrierjére, és az Amerikai botrányban már nyíltan nekiszegezi a kérdést a közönségnek: ha egy festménymásolat ugyanolyan mesteri színvonalú alkotás a közönség szemében, mint egy eredeti, nagyobb mesternek számít-e az utóbbi alkotója, mindössze attól, hogy saját képzeletéből, érzéseiből teremtette meg. Minden szerzői rendező számára klasszikus álomgyári probléma ez kábé Chaplin óta, a döntő különbség ott rejlik, ki miként hajlandó szembenézni annak a személyességnek az elvesztésével, ami annak idején kiemelte őt a többi (akár hasonlóan) tehetséges, kreatív, komoly szaktudású zsánerrendező közül. Akad, aki kivonva magát a képletből a hatalomra és pénzre hárítja saját művészi kiüresedésének felelősségét, akad, aki beismeri vereségét az újabb, ügyesebb szélhámos-generációval szemben és akad, aki a keserű tanulságok levonása után visszamerül saját illúzióiba, a lehetséges megváltás reményében. Russell valószínűtlen végkifejletével (ahol minden konfliktus szinte egy csapásra magától megoldódik, a feleségtől való megszabadulásról a maffia megbocsátásáig) Gilliam és Raimi táborát gazdagítja, csak éppen náluk is erősebben kihangsúlyozza a zárlat paradoxonát: a végig a „valóság” (valódi párkapcsolat, valódi család, valódi munka) Grálja után áhítozó hőspáros minden álma valóra válik, a meseszerűen lekerekített, csodás happy end mögött azonban ott rejtőzik a szerzői tanulság: „A túlélés művészete olyan történet, ami sosem ér véget”. A rendező továbbra is áldozatként tekint magára, hősei kreatív, illúzióteremtő tevékenységét rendre a „túlélés művészete”-ként aposztrofálva, amelyben nem csak közönségüket és nagyhatalmú irányítóikat, de akár még magukat is becsapják (evégre „az életben csupán elcseszett, önpusztító választási lehetőségek vannak”) – másfelől viszont örök nyertesként jelenik meg, aki annak köszönheti sikerét, hogy megmarad saját keretei között („kicsi és fürge”), határvidéki gerillának („beosonok-kiosonok”), hatékony szélhámosnak („akit az emberek nem tudnak kiszúrni”) és a filmgyári rendszer beskatulyázhatatlan vágytárgyának („a rendőrség pedig csak álmodhat róla”). Biztos távolban az elaggott, intézményes auteur-ök nehézsúlyú nagymenőitől, függetlenként is lejátszható a nagy dobás, de ebben már nem a kisemberek az áldozatok (mint a tőzsdefilmekben), hanem a becsvágyó, szerzőinek sikereit saját presztízsre váltó stúdiócápák. Russell az Amerikai botrányban továbbra is őrzi személyes motívumait, de egyben reflektál is azok kommersszé, üressé válására, amit leglátványosabban a Lawrence-féle feleség alakja jelez: korai komédia-trilógiájának hűvösen intellektuális, nagypolgári (és barnahajú) anyafigurája már a Harcosban átalakult nem kevésbé manipulatív és önző, ám sokkal olcsóbb, alpáribb és pénzéhesebb „white trash” szőkeséggé, de soha sem volt még olyan félelmetes és szánalmas egyszerre, mint Irving neje édes-rothadt szagú körömlakkjával.

Szemben a kortárs szélhámos-mozikkal, Russell Amerikai botránya mégis bravúros alkotói teljesítmény minden kiábrándító szerzői tanulsága ellenére, mivel a rendező szerencsére még nem tart ott, ahol idősebb con artist kollégái. Világa, szereplői a parodisztikus retró közeg ellenére továbbra is hitelesek, árnyaltak és többolvasatúak tokától bokáig, torz karikatúrák helyett élő-lélegző figurák („Magának minden fekete és fehér”, veti az FBI-ügynök szemére a főhős, „én az extrém szürkeség zónájában élek”) – párbeszédeiket pedig a legjobb kortárs bűnregényírók is elirigyelhetnénk tőle. A legjobb úton jár ahhoz, hogy afféle hipster Tarantino legyen belőle, remek színészválasztással párosult improvizatív képességei, trendérzékenysége (lásd a soundtrack olyan bravúrjait, mint a Mayssa Karaa-féle White Rabbit), valamint máig megőrzött renitens kiszámíthatatlansága (most akkor mi a jéghorgász-történet vége?) bármilyen választott műfajban remekül képes érvényesülni. Egy „fickó vízióval”, ahogy Irvinget jellemzi DiMaso különleges ügynök: tisztában van azzal, hogy mivel képes ezredjére is átverni közönségét egy bokszfilm, romkom, háborús opusz vagy gengszterfilm, ugyanakkor él még benne annyi nyers, alkotói vitalitás és keresetlen őszinteség, amivel mesteri zsánerkép-hamisító lehet.

Amerikai botrány (American Hustle) – amerikai, 2013. Rendezte: David O. Russel. Írta: David O. Russel és Eric Warren Singer. Kép: Linus Sandgren. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Christian Bale (Irving), Amy Adams (Edith), Bradley Cooper (DiMaso), Jennifer Lawrence (Rosalyn), Jeremy Renner (Polito), Robert De Niro (Telaggio). Gyártó: Annapurna Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 137 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 26-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11583

Cikk értékelése:

szavazat: 607 átlag: 5.57